Csak egy ismerős...

A csattanás utáni első gondolatom azért is pánikszerű volt, mert tudtam, a férjem levegőben van éppen. És azt is tudtam, hogy a barátaink közül egyetlen egy van, aki azonnal ugrani fog. Mivel a férjem A., legyen ő Bé, mondjuk Bé is... Csak azért izgultam, hogy vegye fel a telefont. Mert ha nem hallja a csöngést, akkor nem lesz velem három percen belül.

Mit mondjak?

Nem volt ott három percen belül, mert először a bőgésemből ki kellett hámoznia, mi történt. Aztán meg kellett tudnia, hol vagyok pontosan.

Aztán már nem csináltam semmit, csak vártam, hogy leparkoljon. Akár 4 perc 10 másodpercbe is beletelt, hogy odaért.

Nagyon profi volt. Először meggyőződött, hogy én rendben vagyok. Aztán megnézte, hogy a gyerekek rendben vannak-e. Aztán foglalkozott az autóval. Aztán arrébb állt. Kitöltötte a papírokat. Megbeszélte telefonon a trélert. Beszélt a pasival, akibe belementem. Az orrom alá tolta a papírt, hogy írjam alá.

Aztán persze megjelent az első járókelő. Öreg néni. Kutyával. Ő kivenné a gyerekeket az autóból. Biztos megijedtek. És egy kis kutyasimogatás biztos jót tenne nekik. És minden így is történt.

A néni aztán szóba is elegyedett a gyerekekkel. Pechére Bakkát kérdezte.

Néni: Ki ez a bácsi? A papátok?
Bakka: Nem.
Néni: A barátotok?
Bakka: Nem, nem. Csak a mama egyik ismerőse.

Én nem hallottam ezt a beszélgetést, és Bé nem is rögtön mondta el, mert ő vitte el a gyerekeket is, amíg én a trélert vártam. Hogy inkább náluk reggelizzenek és játszanak, mit az út szélén ácsorogjanak. (Itt még köszönet illet néhány embert, P-től, Z-ig, de nem fogok több betűnevet használni. Tudják, kiről van szó…)

És este, amikor nagyot nevettünk ezen a történeten, mert mit gondolhatott a néni a mama ismerőseiről, rögtön tudtam, hogy sok mindenért érdemes élni, de az egyik legfontosabb dolog az ilyen „csak ismerős” barátok.

Én is ilyen barát szeretnék lenni!!!