Erősen cenzúrázva

Pepe: De ezt nehogy megírd a blogodban!
Én: Miért ne? Épp arra gondoltam, milyen jó kis történetet tudnék kerekíteni belőle.
Pepe: MAMIKA!
Én: Jó, jó!

Így magát a történetet nem írom le, csak arról szeretnék megemlékezni, hogy Pepe tisztára úgy mesél, mint az apja.

Hazafelé tartunk a judóról. Már minden, nekem fontos dologról kikérdeztem a gyereket.

Pepe: Még történt valami nagyon jó dolog az iskolában.
Én: Na mondjad!
Pepe: Majd otthon elmesélem.
Én: Na, Pepe, meséld el most! Most is csak ketten vagyunk.
Pepe: Majd otthon. Még gondolkozom, hogyan foglaljam szavakba.

Első meglepetésem az volt, hogy úgy tűnik, Pepét életében először hagyják cserben a szavak. Ettől persze csak még izgatottabb lettem, miről is volt szó.

Hazaértünk.

Pepe bele is kezdett: A második szünetben történt. Az, hogy … Öööö…. Jaj, hogy is mondjam… Jaj, de nehéz….

Szóval jó hosszú percek alatt kialakult a történet. Csak a csattanója volt hátra. Már szinte ráztam a gyereket, hogy mondja el. Amikor a fiam mélyen elgondolkozott. Majd…

Pepe: Ja, várjál csak, Mamika. De hülye vagyok. Nem. Nem is.
Én: Nem ezt akarod mesélni?
Pepe: De. Nem. Várjál csak.
Én: MI TÖRTÉNT? MONDJAD MÁR!
Pepe: Várjál, Mamika. Várjál csak egy percet. Tiszta hülye vagyok. Hát nem is a második szünetben történt. Várjál csak, hadd gondolkozzam. Igen. Igen. DE HÜLYE VAGYOK. Hát az első szünetben volt. Igen, biztos, hogy az elsőben. Mert éppen pakoltam a táskámat. Szóval úgy volt, hogy az első szünetben. Az, hogy … Öööö…. Jaj, hogy is mondjam… Jaj, de nehéz….

Aztán végre elmesélte, mi történt.

És újra megállapítottam, hogy tökéletesen édes gyerekem van…

De akárcsak az apja, képtelen egy történetet rendesen elmesélni.

Még szerencse, hogy én ilyen tökéletesen tökéletes vagyok…