Nem az én napom...

Minden úgy kezdődött, hogy a Nagybányai úton láttam sétálni egy nagyon aranyos kisfiút. Kiintegettem neki az autóból. Ő nagyon helyesen visszaintett. Elég lassan mentem, de nem figyeltem és ezért nekimentem a padkának. Korrigáltam a hibát és autóztam tovább. A Törökvészi úton gyanús lett, hogy az autó akkor is nagyon balra akar menni, amikor én egyenesen próbálom tartani a kormányt.

Durrdefekt.

Béna, hülye és ostoba vagyok, de semmi gond. Éppen egy autószerelő műhely előtt parkoltam le.

Vagyis nem. Nem a kisfiúval kezdődött ez a történet, hanem az urammal, aki előző este Németországba távozott. És én az ő autójával voltam.

Szóval megszeppenve hívtam A.-t. Semmi gond, semmi baj. De arról szó sem lehet, hogy az a szerviz hozzányúljon a kocsihoz. Majd ő intézkedik. Mondjam meg, hol robbantam le. Elviteti és délutánra ugyanoda visszahozzák. Én menjek nyugodtan gyógytornázni. És itt most átváltunk párbeszédes formába, hogy tiszta legyen, ki mit mondott.

Én: Csak zárjam be az autót és hagyjam itt?
A.: Igen, csak úgy állítsd le, hogy ne zavarja a forgalmat.

Ezt nem volt nehéz megtennem.

Már a domb alján voltam, amikor A. telefonált. Minden rendben van. CSAK A FORGALMIT HAGYJAM AZ AUTÓBAN.

Mit mondjak? Nem voltam boldog, de visszarobogtam a hegyre. Majd újra le. Mindig mindenhová korábban indulok, így alig késtem el a tornáról.

Torna közben volt időm gondolkozni. Rengeteg munka vár otthon. Haza megyek a Déli pályaudvartól busszal. Csak meg tudom csinálni. Több mint 8 éve élek az agglomerációba, de még egyszer sem mentem busszal haza. Valamikor el kell kezdenem.

Először a gyógytornászt faggattam ki. Szerencsére ugyanaz a generáció vagyunk, így tudtam, mire utal, amikor azt mondta, hogy az Osztyapenkó-szobornál szálljak le a 139-esről. Vettem buszjegyet, majd egy kicsit elbizonytalanodtam. De semmi vész, van anyukám, majd segít. Felhívtam. Elmondtam, mire készülök. Büszke volt rám, majd elmagyarázta részletesen, mit kell csinálnom. Beleértve, hogy hol találom a 139-es buszmegállót. A Sasadi úton szálljak át. Vigyázzak, mert két 40-es busz van, és nekem a piros kell. Vagyis úgy gondolja, hogy a piros. Nem tudja biztosan, nézzem meg a kiírást.

Ment minden mint a karikacsapás egészen a Sasadi útig. Ott még sikerült leszállnom. De rögtön pánikolni kezdtem, mert kiírás nem volt. Aztán megnyugodtam, mert volt, csak rossz helyen kerestem. Aztán azért pánikoltam, hogy nincs is piros 40-es, de jött a fekete, de arra meg nem mertem felszállni. De aztán okosan kinéztem, hogy a 240-es kell. Vártam egy ideig, amíg észrevettem, hogy a 240-es csak hétvégénként közlekedik. Nekem a 240E kell, amit én eredetileg éjszakai járatnak véltem, de nem az. Így tudok olvasni! Még egy buszmenetrenddel sem boldogulok…

Aztán mi történt?

Jött a 240E. Felszálltam és beképzelten, de csak képzeletben, vállon veregettem magamat. Nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy ne tudjak autó nélkül közlekedni. Az anyukámnak igaza volt, pillanatok alatt hazaértem. És aztán viszonylag gyorsan vissza is értem a városba, mert persze az nem jutott eszembe, hogy a lakáskulcs az autóban maradt…

A kulcsokkal nem boldogulok.

Délután aztán összeszedtem a gyerekeket és az autót. Hazamentünk. Átpakoltunk, majd jöttünk nyaralni.

Arról már nem én tehetek, hogy a kertből kifelé tolatáskor a kapu elvitte a visszapillantó-tükröt…

Jó ez a nyaralás, de talán egy kis pihenésre is szükségem lenne…