ZK-val telefonálok. Játékból. Ő hív. A szemkontaktust az egész beszélgetés alatt fenntartjuk.
Én: Helló! Ki az?
ZK: ZK!
Én: Szia, édesem! Hogy vagy?
ZK: Jól.
Én: És a férjed?
ZK: Ő is jól van!
Én: És mit csináltok?
ZK: Múzeumban vagyunk, Mamika.
Én: Érdekes?
ZK: Képzeld, csontvázakat nézegetünk. Idejössz? Képzeld, ezek ember-csontvázak!
Én: Tényleg?
ZK: Szia-szia. Puszi-puszi. Le kell tennem. Hív a férjem!
Azt hiszem, a lányom egyszerűen lerázott, mert az elején azt mondta, hogy ott van vele a férje. Akkor meg miért hívja telefonon? Így nem is tudtam megkérdezni, milyen csontvázakról volt szó…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Hát nem imádnivalóak amikor felnőttest játszanak?
de hát honnan gondolod, hogy a férje telefonon hivta? mikor épp veled telefonált!:) végig ott volt mellette a férje, és már megsokallotta, hogy a felesége, túl sokáig beszél az anyjával (azaz az ő anyósával), - egy kis féltékenység is lehet a dologban..., nem?
Megjegyzés küldése