Porszem

Nem bánom, hogy egy kicsi porszem vagyok egy nagy gépezetben.

És ezt nemcsak azért mondom, hogy jobban érezzem magam, mert TÉNYLEG nem vagyok más, mint porszem, na jó, fogaskerék, egy nagy gépezetben, hanem mert ÁLTALÁBAN valóban nem bánom.

Szeretem a kis porszem életemet. A kis porszem férjemet. A porszem gyerekeimet.

És szeretem, ha a kis porszem világomat békén hagyják.

Vigyék a pénzt, vigyék az összekötetéseket, vigyék a befolyást, törtessen, álljon sorban más. Mi jól elvagyunk a kis porszem életünkkel itt a sarokban. Túrjuk az orrunkat, és egyéb klassz módon szórakoztatjuk magunkat.

De nagy néha vannak napok, amikor eljátszom a gondolattal, mi is lenne, ha fent lennék egy létra tetején, és hatalmam lenne.

Mit kezdenénk a hatalmammal?

Hát, Béla repülne felfelé a ranglétrán. Az ajtó mögött viháncoló gazdasági osztályos nőcik, akik csak délután 1 és 3 között hajlandóak emberekkel szóba állni, pedig hurcolkodnának lefelé. Persze nem kell izgulniuk, mert hatalmam nincs, és ha hasonló hisztérikusan folytatom nem is lesz.

De az is biztos, hogy az őszi szünetbe többet nem megyek be az egyetemre ügyeket intézni! Sőt, az egyetem környékére sem megyek többet őszi szünetben! És az irodámban a falon a kis lyuk: Oda szoktam verni a fejemet…