Édes anyanyelvünk

Már ZK is nagyon jól beszél, egyre nagyobb a szókincse. Pepe már a felnőtt nyelvet tanulja. Bakka pedig mindig is a legszebben beszélőnk volt.

Elmúlt a vicces félrehallások korszaka.

Azért még néha… És olyankor megpróbálom nem javítani őket.

Úgyhogy a három kérdés a következő:

1. Mit csinálnak a kornyikok? (Pepe)

2. Mi az a cigázás? (Bakka)

3. Mit kell csinálnom, amikor „hipi-hopá” van? (ZK)

Néhány apróság az ötéves Bakkáról

Tegnap este kérdeztem néhány dolgot Bakkától.

Legjobb barát: Lili
Kedvenc étel: spenót*
Kedvenc film: Mátyás király**
Jó tulajdonság: a szeretés
Rossz tulajdonság: hogy rosszalkodom***
Kedvenc időtöltés: Lilivel játszani a babaházban
Kedvenc szín: rózsaszín és lila
Kedvenc könyv: Brumi
Mi szeretne lenne, ha felnő: „az ami te, Mamika” ****
Mit üzen a hatéves Bakkának: „hogy mindenki szeressen”*****

És a nyár égető kérdése: „Bakka, szerinted, ki Sophie apja? Sam, Bill vagy Harry?******” Bakka: „Szerintem Sam. Mert Donnával összeházasodott.”

* Akkor miért hisztizett a minap is több mint negyedóráig, hogy nem hajlandó megenni?
** Lehet, hogy így van, de akkor miért nem nézi soha?
*** Hogy lehetsz ilyen buta, Mamika?
**** Meg vagyunk verve!!! Az apukám néhány éve a következőket mondta, szó szerint fogom idézni, miután ötből a második gyereke is bejelentette, hogy gondolkozik azon, hogy fizika szakra jelentkezik az egyetemre: Tökön szúrom magam. Illetve: Ki fog eltartani titeket???
***** Ne mondjátok, hogy szendvics-gyerek és nem szeretem eléggé!!!
****** Pár hónapja minden reggel azzal kezdődik, hogy bekapcsoljuk ezt a filmet... Mit mondjak? Megtanultam szeretni...

Bakka és ZK beszélget

Az előzményekről nem tudok semmit.

Bakka: Gonosz vagy.
ZK: Hülye vagy.
Bakka: Gonosz.
ZK: Hülye.
Bakka: Gonosz.
ZK: Hülye.
Bakka: Gonosz.
ZK: Hülye.
Bakka: Gonosz.
ZK: Hülye.
Bakka: Gonosz.
ZK: Hülye.
Bakka: Gonosz.
ZK: Hülye.
Bakka: Gonosz.
ZK: Hülye.

Itt meguntam a copy-paste funkciók ismételgetését, bár a lányok még folytatták egy ideig...

ZK beszól?

Pepe 5 éves születésnapja közeledtével állandó beszédtéma volt, hogy le kell mondania a cumisüvegéről, amiből reggel-este itta tejét*. Most, hogy Bakka is elmúlt 5, ugyanezt az utat követtem. A lányom persze tudja, mit akar, így pontosan egyszer ivott tejet a nagy alkalomra vásárolt rózsaszín bögréjéből.

Nos, két cumisüveget és egy bögrét fel tudok vinni az emeletre két kézzel. A két bögre, egy cumisüveg változat viszont nem megy. Így az ominózus estén gondoltam tálcára rakom a kék bögrét (Pepe), a rózsaszín bögrét (Bakka) és a szétrágott cumijú üveget (ZK).

Nagy büszkén vittem is tejet az emeletre. ZK meglát, és hangosan röhögni kezd.

ZK: Úgy nézel ki, Mamika, mint egy szolgálólány.

Mit mondjak erre?

Mert úgy is érzem magam…

* Aminek eredményeképpen a fiam hetekig vádolt, hogy tönkreteszem a gyerekkorát. Így visszaadtam neki a cumisüvegét. MERT MÁSHOGY IS TÖNKRE TUDOM TENNI A GYEREKKORÁT. SIMÁN. FÉLKÉZZEL. Ivott belőle még egyszer. Aztán kijelentette, hogy bögréből könnyebb…

ZK álma

Miről álmodhat egy 3,5 éves kislány, aki az éjszaka közepén hirtelen felül az ágyában [értsd: ágyamban] és elkiáltja magát: „EL AKAROM INTÉZNI!”???

Bakka 5 éves

Alább jön majd a születésnapi kösznöntő is.

De most csak egy vékony kis zsinór segítségével lógok az interneten, így csak annyit, hogy hiába fárasztottuk ma az ünnepeltet és testvéreit Fertődi-kastéllyal, bobozással és úszodával, elkövettük azt a hibát, hogy este 7-kor kaptak egy nagy adag tortát, amiben nyilván jó sok cukor volt, mert képtelenek vagyunk lefektetni a gyerekeket. A falról pattognak ide-oda a szobában...

Mi meg? Legyen annyi elég, ahogy nőnek a gyerekek, úgy öregszenek a szüleik...

---

Szóval 5 éves lett elsőszülött leányunk. Az előzményeket már leírtam.

Most csak röviden annyit, hogy amikor kiderült, hogy lányunk lesz és nem fiúnk, nagyon nem örültem. Úgy éreztem, a férjem MÁR MEGINT ELBASZOTT NEM FIGYELT ODA, AMIKOR KELLETT VOLNA.

Aztán úgy próbáltam racionalizálni a kialakult helyzetet, hogy azt gondoltam: milyen jó, lesz egy lányom, mert legalább lesz valaki, aki majd öregkoromban orvoshoz hord és cseréli a pelenkámat.

Nos, Bakkában valóban megtaláltam ezt a személyt.

Ő számunkra a világ legkedvesebb szendvics-gyereke. Mert természetesen nem csak szép és okos*, hanem törődik a körülötte élőkkel. Míg ZK este hisztizik, hogy velem akar aludni, addig Bakka kedvesen odajön, betakargat, esti puszit ad nekem és jó éjszakát kíván. És biztosít róla, hogy nagyon szeret. Ha véletlenül úgy alakul, hogy én takarom be a gyerekeket, akkor Pepe és ZK versenyt hisztizik, kihez menjek előbb. Bakka türelmesen vár a sorára. Igen, ezért sokszor szokott lelkiismeret-furdalásom lenni. De Bakka megnyugtat: „Nem baj, Mamika, én türelmes vagyok”.

Röviden összefoglalva, az ötéves lányom egy angyallá cseperedett.

És ezt teljesen elfogulatlanul mondom.

Egy angyal. Ha három apróság teljesül. Mert Bakka nem lehet éhes, nem lehet fáradt és mindig szép ruhát kell viselnie. Ha ezekről az apróságokról gondoskodunk, akkor Bakka világa kerek.

És azon vagyunk, hogy ez így is maradjon!!!

Boldog szülinapot!

És íme az igazi bakka Bakkával, amit mindig mindenhová hord még a lányom. A kép a Balaton-parton készült.

A bakkával az a próbléma, hogy Bakka rászokott a tépkedésére. Minden tele van a halott állat kisebb darabjaival. Ezért sokat korholjuk Bakkát.

Én: Bakka, ha téped a bakkát, ki fogom dobni.
Bakka: Jó, akkor legfeljebb nem megyek férjhez.

???

* Bár jobb lett volna, ha Bakkába beleteszi az apja a saját haját, de mit lehet egy férfitől várni…

Gördeszka

Hónapok óta ide-oda szimulálok. Ilyen-olyan orvosokhoz járkálok. Ma aztán tényleg beteg lettem, már ha egy kis lázat annak lehet mondani…

Így rövid leszek.

Pepe hónapok óta nyúz: gördeszkát szeretne. Nincs semmi kifogásom a dolog ellene, bár fogalmam sincs, hol fog gyakorolni. De ez a kérdés egyelőre nem izgatja a gyereket. Mert ő szeretne egy gördeszkát.

Addig húztam-halasztottam a dolgot, míg Pepe megelégelte a dolgot és nagypapáját rábeszélte, hogy barkácsoljanak egyet. Apósom előtt nincsenek legyőzhetetlen akadályok, így csinált is Pepével egy gördeszkát. Illetve egy gördeszkához hasonlító tárgyat. Aminek műanyag kupakból van a kereke.

A gördeszka kipróbálása persze már itthonra marad, az én jelenlétemben.

Nos, szerintetek gurul egy műanyagkupak-kerekű gördeszka?

Eltaláltátok.

Így nekem jutott az a feladat, hogy 1) ápoljam a fiam lelkét; 2) válaszoljak arra a kérdésre: MIT KELLENE CSINÁLNI, MAMIKA, HOGY GURULJON?

Az első feladat nem volt egyszerű, mert nem akarom ezt a fajta kreativitást kiölni a fiamból, így nem mondhattam azt neki, hogy: Te tényleg azt gondoltad, hogy fogsz tudni csinálni magadnak egy gördeszkát? Ami gurulni is fog? Majd veszünk egyet, ne izgulj!

A második feladat már fogósabbnak bizonyult, de elég hamar rájöttem, hogy nem a kupak a gond, hanem a ráfűzött gumi, ami a két szembe fordított kupakot összetartotta keréknek. A gumit leszedtük, és a gyerek tegnap megtartotta az első bemutatót. (Köszönöm, hogy a vendégek velem tapsoltak!)

Nos, persze gond van, mert pár hete már megbeszéltem az anyukámmal, hogy Bakka születésnapjára fog venni Pepének egy gördeszkát, amit az előrelátó anyukám már be is szerzett. Így már csak azt kell kitalálnom, mit mondjuk a gyereknek, hogy ne értse úgy a dolgot, hogy szarnak tarjuk gördeszkájának házilag barkácsolt változatát, és ezért kapott egy boltit…

Pepe a fogorvosnál

Tegnap az apját kísérte el, mert esedékes volt egy barázdatömés, vagy mi, amit a fogorvos meg is csinált.

Fogorvos: Minden rendben?
Pepe: Igen, de lenne még egy kérésem.
Fogorvos: És pedig?
Pepe: Nagyon zavar ez a fogam, ki tudnád húzni?
Fogorvos: Ki, de akkor injekciót kell adnom az ínyedbe.
Pepe: Jó. Nem gond.

Összefoglalom: Pepének még egy foga sem esett ki, bár már négy hiányzik. Az elsőt kihúzta saját maga, a másodikat kihúzatta az apjával, a harmadikat én húztam ki neki.

A negyedik alig mozgott még, így sem az apja sem én nem tudtuk kihúzni. De semmi gond, mert a fiam kihúzatta a fogorvossal…

PS: A fogorvos volt olyan kedves, hogy nemcsak egy fogkefe-radírral ajándékozta meg a fiamat, hanem a kihúzott fognak egy pipec kis dobozt is adott, így a fogtündér bekaphatta...

Amerikából jöttem…

híres mesterségem címere…

Gondolom senkinek sem kell magyarázni a játékot. A szombati vihar a szobába parancsolta az ünneplő társaságot, és ezt játszottuk.

Bizarr élmény volt egy csapat gyereket is bevonni a játékba:

Kimegy négy gyerek: 7-6-5-5 évesek. Nagy tanakodás, majd jó sok idő után előjönnek. Szokás szerint a fiam vezényeli a csapatot és be is jelenti, hogy: „Viszály tört ki köztünk, így külön mutogatnak a lányok és a fiúk.”

A lányok kezdték, mesterségük címere Á-K volt. Elkezdtek a földön az ölükben molyolni. Jó sok időbe került míg kitaláltuk, hogy ÁllatKert a megoldás.

Aztán jöttek a fiúk, mesterségük címere P-F volt. Elkezdtek ők is a földön az ölükben molyolni. És fogalmunk sem volt, mit is a foglalkozás, és már egész bizarr megoldási javaslatok születtek (pl.: pöcsfaragók), míg kiderült, hogy sokkal prózaibb dolgot csinálnak: porcelánnal foglalkoznak.

PS: Nem csoda, hogy a fiam nem tud megtanulni olvasni, amikor még a betűket sem ismeri… Mestersége címere: K-N. Lövöldöztek, de csak sokára találtuk ki, hogy KatoNa a megfejtés. Vagy az a mesterség, aminek a címere: L volt. Most nyilaztak és Indián volt a megfejtés. Ne kérdezzetek semmit…

A tokám

Tokás vagyok. A dolog nem testsúlytól függ: Mindegy hány kiló vagyok, az állam* kontúrja nem túl erősen definiált.

A tények leszögezése után a történet a gyógytornásznál folytatódik.

Gyógytornász: Az a baj, hogy a fejed állandóan teknőctartásban van.
Én: ???
Gyógytornász: A teknőctartás az, amikor előrefeszíted a nyakadat és fejedet. Mint amikor a teknőc kidugja fejét a páncélja alól.
Én: Ja, értem. De hát ezt direkt csinálom így.
Gyógytornász: ???
Én: Amióta 13 éves koromban felfedeztem, hogy tokás vagyok, mindig így próbálom tartani a fejemet, mert akkor kevésbé látszik a tokám.
Gyógytornász: Tokás vagy?
Én: Igen, nézd meg.
Gyógytornász: Egy kicsit.
Én: És ami a legrosszabb, hogy már látom, hogy elkezdett megereszkedni. Arra gondoltam, hogy valami krémmel fogom kenni.
Gyógytornász: Arra nem gondoltál, hogy az ott lévő izmokat erősítsd?
Én: Nem tudtam, hogy vannak ott izmok.
Gyógytornász: Nézd, megmutatom, így.
Én: Ezt nem tudom utánad csinálni.
Gyógytornász: Nem baj, majd dolgozunk ezen is.

Reménykedtem, hogy hasznos lesz gyógytornászhoz fordulnom a nyakam miatt, de HOGY SORSFORDÍTÓ ÉLMÉNY LESZ, ARRA ÁLMOMBAN SEM GONDOLTAM…

* Annyira furcsán néz ki így ez a szó. Jól néztem meg a helyesírási szótárban, hogy így kell írni?

Családi reflexek

Szituáció: ZK-t elküldöm, hogy mosson kezet. Pepe szorosan követi, szintén, hogy kezet mosson, bár mióta éretlen diókkal kísérletezik, teljesen kilátástalan az erőfeszítés. Pepe pár másodperccel ZK után tűnik el a fürdőszobában. Még egy pillanat és ZK sírása hallatszik.

Középerős, nem nagy veszélyt jelző sírás.

Papika reflexe, anélkül, hogy látta volna, mi történt: Utánuk rohan, és lecseszi Pepét, hogy bántotta ZK-t.
Mamika reflexe, anélkül, hogy látta volna, mi történt, és anélkül, hogy megmozdult volna: Ordibálni kezd Papikával, hogy megint cseszegeti Pepét.

Tök mindegy, hogy kinek volt igaza*, dolgoznunk kell ezeken a reflexeken. Mert ez így nem igazságos és testvéries.

* NEKEM! ZK a vizes kövön csúszott el…

Mára csak egy gyors kérdésem maradt még…

Tudom, hogy figyelmeztettetek, hogy a madarak nagyon fognak koszolni. És valóban: állandóan takarítok utánuk, annak ellenére, hogy sosem engedjük ki őket a kalitkából. Arra azonban nem számítottam, hogy mindezek ellenére, madárszart fogok találni – a kalitkán kívül.

Hogy lehet ez???

A saját udvarom…

Szóval cikizem a fiúkat, hogy nem tudnak neveket megjegyezni, de azért el kell ismernem nekem is vannak gondjaim az életben... Íme az első és második bizonyíték.

Több okból kifolyólag gyógytornászhoz és fizikoterápiára kell járnom.

***

A gyógytornászhoz gyalog kell mennem. Amikor A. említi az utca nevét, mondom, neki, hogy de ismerős ez az utca. Mire a férjem néz rám, mint egy hülyére: „De hisz fél perce van a gimnáziumodtól.” Ahova négy évig jártam. Nem csoda, hogy rémlett az utca neve. De érzem, hogy nem fogok odatalálni. A férjem megértő, és egyik este elvisz autóval, megmutatja az utcát és a házat, ahová majd mennem kell.

Másnap önbizalommal telve keresem a házat. És nem találom. A.-t kellett felhívnom, hogy telefonon navigáljon el a megadott helyre. Megtette.

Ma újra megyek. És újra eltévedtem. MONDJUK MERT NEM OTT VOLT AZ UTCA, AHOL TEGNAPELŐTT.

Ráadásul nem is ott tévedtem el, ahol a korábbi alkalommal.

Kicsit szégyelltem újra felhívni a férjemet. Szerencsére megtaláltam azt a helyet, ahonnan előző alkalommal telefonáltam és verbális memóriám segítségével elnavigáltam magamat a gyógytornászhoz.

És igen, szeretném, ha ez a történet csak vicc lenne, mert nyilván csütörtökön sem fogok odatalálni...

***

Ezzel szemben, a fizikoterápia egy olyan helyen van, ahova csak autóval tudok menni, így a parkolás a stressz-forrás. Mindig időben indulok, hogy ne kelljen izgulnom, hogy nem találok parkolóhelyet a kórházhoz tartozó kerületben.

Bekanyarodok az utcába, ahol általában parkolni szoktam. Nem is parallel, hanem 45-fokban, vagy, hogy kell beállni. Elölről. A legprimitívebb parkolási mód.

Rögtön van egy hely.

Beállok. Nekimegyek oldalról egy fának. Meghúzom az autó bal oldalát. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Beállok. Meghúzom az autó jobb oldalát egy vasrúdon. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Beállok. Meghúzom az autó bal oldalát egy vasrúdon. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Beállok. Meghúzom az autó jobb oldalát egy fán. Kiállok.

Továbbmegyek. Van egy újabb hely. Leparkolok. Minden gond nélkül.

És szeretném, ha ez a történet is csak vicc lenne…

De sajnos nem az…

Betekintés a férfi (vagy női?) lélek mélységeibe (?)

Tudom, tudom, már volt erről a témáról szó. De szeretem ismételni magam.

Ülünk az asztalnál és a családi vacsorát bonyolítjuk. Ami egyébként is az agyamra szokott menni, mert 1) vagy mindenkinek ugyanaz van a tányérján, és akkor azért megy a hiszti, hogy ki mit szeretne enni, ahelyett, amit kapott; 2) vagy rendes vagyok, és külön-külön menüt kapnak a családtagok, amikor azon megy a hiszti, hogy „miért nem azt kaptam, ami a másik tányérján van”.

Teljesen eltérünk a témától, de kérem, hogy jelentkezzen az, aki kitalálta, hogy az a jó család, aki együtt vacsorázik!!! KI VOLT AZ???

Mert nekem estére már annyira az agyamra mennek a gyerekeim, hogy nem lehetne, hogy ők külön vacsoráznak? Én meg a férjemmel a kamrában egyedül???

De vissza témámhoz:

Mindenki az asztalnál ül (ami már eleve kész csoda, mert egy szülő tuti, hogy végig ugrálja a vacsorát; de megint eltérek) és beszélgetünk (és szintén kész csoda, hogy nem a gyerekekkel ordibálunk, hogy miért ordibálnak egymással…). És az ovis- és osztálytársakra terelődik a szó. Ott kapcsolódunk be a beszélgetésbe, amikor hülye fejjel megkérdezem a fiamat, hogy

Én: Hogy is hívják azt a helyes kislányt, aki mellett ültél?
Pepe: bután néz maga elé
Én: Nem tudod? Nem hiszem el, hogy nem emlékszel!

Itt hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, de szerencsére van a gyereknek apja, ő is képes csesztetni az elsőszülöttjét.

A.: Na jó, akkor vegyük végig, hogy ki volt az az öt ember, akivel egy csoportba ültél? [Megjegyzés: Hatos csoportokba vannak a gyerekek rendezve.]
Pepe [akit ez a kérdés láthatóan még érzékenyebben érint és kifakad]: Honnan, tudjam ezt, Papika?

És akkor már mindenki bután néz maga elé, hogy több hónapot ül a gyerek együtt más gyerekekkel, akikkel beszélget, játszik és dolgozik és a nevüket nem tudja. Szerencsére Pepe előállt a magyarázattal: „Azért nem tudom a nevüket, mert sosem akarok kérdezősködős lenni, mert félek, hogy akkor az emberek elvesztik a bizalmukat felém.”

Ezek alapján két dologra is rájöttem: 1) Miért nem tesz fel a férjem/apám/fiútestvérem egymás után KÉT kérdést tőlem, feltéve, ha egyáltalán kérdeznek tőlem valamit. 2) Miért nem bízik meg BENNEM senki…

Három, ami már kérdés: CSAK ÉN VAGYOK ILYEN KURVA KÍVÁNCSI???

És négy, és nem: Ha szólsz, hogy titok, MEGTARTOM!

A hosszú morzsi

Nagymamámtól kaptam egy hosszú nerc-izét. Nem stóla, hanem egy csík. Gondolta, hogy majd rávarratom az egyik télikabátomra.

Mert a nagymamám egy úri nő volt, aki tudta még, hogy egy télikabátnak hogy kellett kinéznie. Én viszont egy proli vagyok, így a nerc-csík itt-ott kallódott.

Aztán ZK-val egymásra találtak a nerccel. Összebarátkoztak. Egymásba szerettek. Összeköltöztek. És együtt élnek. (Most nem részletezem, hogy a bundadarab milyen állapotban van. A. varrogatja, ha kell. De tisztítani nem szoktuk.)

Mindez azonban, csak háttér a mai témához.

Íme a főtéma:

Az utóbbi időben sok szó esett ZK lábáról. Úgy véljük, javul, de nagyon lassan. Igyekszünk óvni-védeni ZK-t, hogy a lehető legkevesebbet használja a lábát*.

És ZK elég gyorsan összeadta a kettő meg kettőt. És még gyorsabban rászokott, hogy ugráltassa a családot.

„Mamika! Gyere ide!” „Papa! Hozd ide!” „Pepe! Csináld meg!” „Bakka! Vidd oda!”

A. mamája, akinek a száját eddig egyetlen negatív megjegyzés nem hagyta el az utóbbi hét évben az unokáival kapcsolatban, tegnap megjegyezte: „ZK parancsolgatós lett.”

Pontosan!

Egyetlen gyenge láncszem van ZK életében. Az élettársa. A hosszú morzsi.

„HOSSZÚ MORZSI! HOSSZÚ MORZSI! HOSSZÚ MORZSI! HOSSZÚ MORZSI! HOSSZÚ MORZSI!” Kiabálja a lányom naponta több tucatszor.

És hiába, a nerchulla nem megy oda hozzá.

Ki érti ezt?

* Bár, ahogy megtudtuk, ebben a kérdésben is két iskola van: Az orvosok egyik fele a teljes pihenést ír elő. A másik fele pedig azt mondja, hogy használja a gyerek a lábát, mert úgy fog gyógyulni. Erre most mit mondjak?

Egy bejegyzés, amit arabesznek dedikálok és a nemi szervemről lesz szó benne. És a férjeméről.

És az iwiw-ről kitörlöm a blogra mutató linket, hogy az ismerőseim ne tudják ezt elolvasni. Szerintem Ti sem akarjátok. Szívesen.

Szóval nyugodtan stresszesen nyaralgatunk, amikor észrevettem, hogy-is-mondjam-objektívan, egy kis hupli nőtt a micsodám közvetlen közelébe.

Mivel ilyen dolgokat nem tudok objektívan kezelni, rögtön jelentettem az uramnak, hogy nem ZK lábával van baj és nem néhány füllel a családban, hanem ÉN HALDOKLOM, MERT EGY DAGANAT NŐTT A MICSODÁMRA.

A férjem nem az a fajta, aki pánikol, így nem is pánikolt. Hanem felajánlotta, hogy megvizsgálja a dolgot.

Ha őt kérdeznétek, akkor tagadná, de jó hosszú ideig vizsgálgatta a micsodámat. (Annál is inkább, mert addig még nem jutottam el a nyaralásunk elmesélésében, hogy valahogy külön szobába kerültünk a férjemmel…)

Elég hosszú ideig vizsgálgatta a DAGANATOT, míg megállapította, hogy egy pattanás.

De ez egy olyan pattanás ám, amit szemmel kell tartanunk. ILLETVE A FÉRJEMNEK KELLETT SZEMMEL TARTANI.

Így naponta háromszor adott helyzetjelentést a pattanás állapotáról. Ami aztán három nap alatt felszívódott. A. nagy bánatára…

Hogy én hogy szórakoztam közben?

A férjemet szidtam, mert más orvosi problémáimmal közel sem foglalkozik ennyit, mint ezzel az egyetlen szerencsétlen pattanással, ami szerinte elég érdekes helyre nőtt. Szerintem pedig, nem, egyáltalán nem érdekes, hogy pattanás nőtt a micsodámra: Mert kinek nő pattanás a micsodájára? KINEK? Tettem fel a kérdést A.-nak.

Hát, kedves, Internet, el kell mondanom, hogy a férjemnek. Aki 14 év után bevallotta, hogy neki rendszeresen nő pattanás a micsodájára.

Amiről eddig én MIÉRT nem tudtam???

MIÉRT?

Mindezek után, elmondhatom, különösen szerencsésnek tarthatjuk, hogy sikerült három gyereket összehoznunk…

Mai reggelünk

Ott kezdődik a történet, hogy a nagymama háza előtt, a tilosban [értsd: út közepén, vészvillogó, fémbotok mellett félig a járdán] leállítom a kocsit. Nagymama már a kapuban vár, hogy átvegye a gyerekeket.

Puszi, ölelés.

Még egyszer, Mamika.

Puszi, ölelés.

A Nagyok elhúzzák a csíkot.

Ekkor elkövetem a hibát, hogy a Kicsinek megmondom, hogy a) sietnem kell; b) tilosban áll az autó, elviszik a rendőr bácsik, ha nem sietek. Tehát összefoglalom: sietnem kell.

Több sem kellett ZK-nak.

Még puszi, Mamika. Még ölelés. Te vigyél be!

Nem viszlek be!

Hiszti. Nagy hiszti.

Beviszem.

Ölelget. Csókolgat. Hiányzol, Mamika.

Újabb hiba: „ZK, sietnem kell. Tilosban áll a kocsi.”

NAGYON HIÁNYZOL, MAMIKA! NE MENJ EL!

Még egy puszi. Ölelés.

Ne menj el!

Itt már beletörődtem a dologba, amit ZK megérzett, így előállt a kompromisszummal.

„Elmehetsz, Mamika, de előbb lerajzollak. És vidd magaddal a rajzot.”

JA, IGEN, MERT ENNYIRE HIÁNYZOM A GYEREKNEK.

Szerencsére, ZK eléggé elnagyolta a dolgot: Fejem van, szemem, szemöldököm és lábaim. 10 másodperc alatt kész a remekmű.

Aztán már indulhattam is.

Bár a kertből még visszahívott: A szemüveget elfelejtette rárajzolni a képemre…

Az elmúlt hét

Néhány dolog a hátunk mögött:

Egy hatalmas tó.

Fagylalt Szlovénia minden nagyobb tengerparti városában.

Egy még mindig sánta gyerek, aki nem használhatja a lábát. A NYARALÁS ALATT.

A gyerek, aki tíz nap után fellázadt a babakocsi ellen, így ami eddig gyógyult, az most semmisé lett.

Két fájós derék a tíz nap gyerekcipeléstől.

Néhány begyulladt fül.

Három napszúrás.

Egy üveg nurofen.

Két levél paracetamol.

Három pár szétrágott karúszó.

Egy hét Internet-kapcsolat nélkül.

Mi is volt még?

Nem tudom. Jó nyaralni, de itthon még jobb!!!