Városi futóverseny

Tavaly már nem emlékszem, miért, de ellógtuk a városi futóversenyt. Családilag szarban voltunk, na. Így idén először történt meg, hogy az évente megrendezett versenyen mindhárom gyerek részt vett. Szülők is mehetnének, de mi már túl öregek és betegek vagyunk ehhez.

Mindenestre készültünk nagyon. Persze nem edzéssel. Csak fejben.

A gyerekek eltérő egyéniségének megfelelően a fejben készülést egyénileg differenciáltuk.

Pepével nincs sok gond. Hetekkel a verseny előtt kezd el áradozni saját teljesítményéről: hogy kinél fut jobban az osztályból; hogy hétről-hétre mennyit javult az időeredménye; hogy idén már tényleg megnyeri a versenyt, vagy ha nem, benne lesz az első tízben az tuti.

Bakka orvosi ápolásra szorul a verseny előtti hetekben, mert közel van az idegösszeroppanáshoz. Hogy ő fusson? Szombaton? Reggel? Hát szó sem lehet róla! Mindenki tudja, hogy ő utál futni. Miért kell városi futóversenyt rendezni? És pont szombaton! Reggel! Amikor ő olyan fáradt! És mondta már, hogy utál futni?

ZK aggodalmaskodik és izgul, amire nyilván jó oka van, hiszen tavaly már kiválasztották, mint évfolyama egyik legjobb futóját. Neki nem fog menni. Nem fog tudni futni. De különben is attól fél leginkább, hogy nem fogja tudni merre kell futni. Amikor mondom neki, hogy rendőri felvezetés lesz, csak röhög rajtam.

Mert nyilván nem lesz.

Pedig van. Mindig van.

Évek óta családilag hajtunk, hogy az első 10 helyezetnek járó ajándék pólót megszerezzük. Tavaly Pepe már nyújtotta a kezét a póló felé, de aztán ő már nem kapott. Idén ZK aztán nyert egy pólót. Oda is adta Pepének, „mert annyira vágyott már rá”.

ZK-t pedig rögtön le is vadászta egy edző, járjon atlétikára. Azóta nyaggat, hogy vigyem akrobatika edzésre.