Blog-dolgok

Nem az van, hogy nem akarok blogolni már, hanem az, hogy az összes agysejtemet lefoglalja az a nagyon ambiciózus terv, hogy megtanulom a dinamikus modellezés csínját-bínját. Mivel képességeim erősen korlátozottak, nagyon lassan tudok haladni. Miután konzultáltam egyik régi professzorommal, kicsit egyszerűsödött a helyzet, mert ő azt javasolta, hogy ne a modellezéssel kezdjük, hanem határozzuk meg azokat az állapot tereket, amelyekben dolgozni akarunk, majd készítsük dinamikus klasztereket és rajzoljunk trajektóriákat.

Ja, és volt Markov-lánc is!!!

Nem, én sem értettem, mit beszél. Szerencsére, előre gondoltam, hogy ez lesz a helyzet, így egy nagyon okos kollégámmal felvértezve mentem el a találkozóra. Ő azt állítja, érti miről van szó. Megnyugodtam. Főleg, amikor elhatároztuk, hogy biztos, ami biztos adatgyűjtéssel kezdünk. Azt legalább tudom, mi…

Mondjuk, amiatt még szorongok, hogy belátható időn belül szereznem kell egy olyan programot, amivel fogok tudni ötdimenziós trajektóriákat rajzolni…

Szóval a blog-dolgok:

1. Nem, nincs szó a bolt bezárásáról. De azt hiszem, türelmesebbnek kell lennetek. A cél, hogy idén elérjem az 1000. bejegyzést, ami ilyen tempóban, elég nehéz lesz. (900 valamennyinél tartunk.)

2. Maradnak a történetek, de továbbra sem lesz self-branding (nincs vele gond!), meg nem fogok semmit árulni (nincs vele gond! Bár ahogy így belegondolok, a csoportdinamika könyvünkre ráférne egy kis reklám…), meg igyekszem majd a szart sem nagyon keverni.

3. Belenéztem a héten a statisztikákban, és, bár nagyon szép csökkenő a tendencia, de még mindig nem elég alacsony a látogatottság, hogy visszahozzam a gyerekekről a fotókat. De szerintem el fogunk jutni idén oda is.

4. Annak ellenére, hogy még mindig erősen dobog a szívem, amikor meglátom, hogy megjegyzést fűz valaki egy bejegyzésemre, egyre kevesebbszer válaszolok. Tudom, ez bunkóság, igyekszem, majd ezen is dolgozni.

5. Tudom, hogy ezek a napló-szerű blogok akkor érdekesek, ha jó sok szar dolog történik az ember életében, de ennek ellenére egy unalmas évet kértem. Bocs.

Azt hiszem, akkor ennyi.

És most áttérünk a második napirendi pontra.

A férjem a héten betöltötte a 38. életévét. Nagyon jó hír számomra, hogy édesen szexisen öregszik. Családilag vittük el vacsorázni a Pest Budába. Nagyon jót ettünk, és szerencsére aztán állta az uram a saját számláját. Is. És a miénket is.

Ami miatt a témát felhozom az, hogy felsoroljam, mit kapott meglepetésre. A gyerekeket nem kényszerítem, hogy ajándékokat csináljanak, de tudom, hogy szeretnek ajándékozni, így taktikusan négy csomagba osztottam az ajándékokat. Kapott könyvet, kávés csészéket és polar órát a szülinapos. Ez utóbbi azért, mert nagyon úgy tűnik, öregkorára mérnökből sportolóvá szeretné átképezni magát A.

Hétfőn reggel történt meg az ajándék átadás-átvétel. Részemről le is zártam az ügyet, így számomra is meglepetés volt, hogy este a két nagy saját ajándékkal állt elő. Bakka egy könyvjelzőt barkácsolt az iskolában ajándéknak, amire nagyon szépen ráírta, hogy boldog születésnapot, meg, hogy kitől kinek. Persze írni még nem tud, így elmondhatjuk, hogy több osztálytárs keze is benne van a munkában.

Pepe hű volt önmagához. Semmit sem csinált, úgy gondolta, hogy lehengerlő személyiségénél úgy sincs jobb ajándék. Ennek megfelelően egy viccel ajándékozta meg az apját születésnapjára. Amit a következőkben össze is foglalok:

Se keze, se lába, ordítással jön világra. Mi az?

ZK-val az esőcseppre tippeltünk, nem tudom, miért is, a lányom meggyőzött. Pedig a megoldás a fing volt.

Tökéletes ajándék volt.

Végül, de nem utolsó sorban beszámolok a nyúlról.

A héten újabb hosszabbítót rágott szét. A hosszabbító a férjem szakterülete, így ő kezelte a problémát. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondta, hogy bazd meg nyúl minek kellett szétrágnod a hosszabbítót, hanem azt, hogy nyuszi-muszi, de butácska vagy, hát meg is halhattál volna.

Hát itt tartunk…