Rehabilitáció

Annyit viccelődtettek a habilitáció-rehabilitációval, hogy végül vissza is dobta az egyetem az anyagomat.

Hm. Khm. WTF?

Ne értsetek félre, hozzá vagyok szokva, hogy kritizálják a munkámat. Minden egyes cikk beadásakor kap az ember hideget-meleget. Minden egyes előadáskor feláll valaki, hogy elmondja, nem jól csináltam a munkámat*. Ez része a tudományos életnek. Ráfér az arcomra. Kijavítom. Újracsinálom. Nem gond.

De hogy a saját egyetemem ezt csinálja velem, arra nem számítottam.

Persze első dolgom, hogy felhívjam a habilitációs referenst. Most máshogy hívták, mint tavasszal, és mivel nem nagyon kedveltem a nőcit, tökre örültem, hogy új ember van. Pedig gyanús lehetett volna, hogy a keresztneve ugyanaz. Ki is derült, nem mondott fel, csak férjhez ment. Nagyon kedvesen felvilágosított, hogy nem a habilitáción buktam el, hanem csak az előzetes habitus vizsgálaton. Azaz, célvonalhoz sem álltam még, de már lezavartak a pályáról.

Ezen a ponton nem tudtam, és még most sem tudom, hogy most direkt szívatnak, vagy csak saját kompetenciájukat bizonyítják. Vagy az egész az én érdekemben történik, hogy referenst idézzem.

Mindenestre viccesen rövid határidőt adtak a formai problémák kijavítására. Amik úgy voltak formaiak, hogy a dolgozatomat csak a 45. oldaltól kellett átírni a 180. oldalig. A határidőt tovább rövidítette az a két tény, hogy a posta több mint egy hetet hozta a levelet, és, hogy pszichés okokból egy hétig nem tudtam kinyitni a gépemen a file-t, amivel dolgoznom kellett volna.

De mindent kijavítottam, amit kértek.

És akkor most neki futnék még egyszer…

* A legutóbbi konferencián az előadásom legközepén állt fel egy pacák, hogy elmondja, ez őt nem érdekli. És inkább arról beszéljek, hogy… Mit mondjak? Nem beszéltem arról…