Egy pillanat…

A konyhában főzök. (Ez még tegnap történt. Nem szoktam reggel főzni. Sőt ma még nem csináltam semmit. A teámon kívül. De vissza a témához…) ZK segít, ami azt jelenti, hogy be nem áll a szája. Mondjam, mit is kell csinálnia. Hogy töltse fel vízzel a vízforralót? Mennyi víz kell bele? Hogy kell bekapcsolni? Kikapcsolni? Hová öntse a vizet?

Közben Pepe érkezik. Mondja a magáét. Hogy beágyazott. Hogy nézzem meg, hogy csinálta. Hogy jöjjek MOST. (Igen, délben voltunk!)

Már két gyerekre figyelek. Miközben hagymát szeletelek. Azt hiszem, várható is az eredmény. Elvágom az ujjam.

A seb semmi különös. Nem is fáj nagyon. De pompásan vérzik. Máris a csap fölé tartom, és eresztem a vért. A másik kezemmel törlöm a vért. A pultról. A padlóról. A mosogatóból. Jól vérzik, nem mondom. MINDEN VÉRES. Tök jó.

Ne értsetek félre. Örülök, hogy a gyerekek nem pánikoltak. Nem kezdtek sírni. Nem ijedtek meg. És ne gondoljátok, hogy elvártam, hogy segítsenek, vagy sebtapaszt hozzanak, vagy megkérdezzék, hogy minden rendben van-e.

Mondjuk annak örültem volna, ha legalább az egyikük félbeszakítja a mondatát. Nem többre csak egy pillanatra.

Mondania sem kellett volna semmit…

Az egyikük. Egy pillanatra. Nem többre.

Még nem érdeklődtem utána, de majdnem biztos vagyok benne, hogy jót jelent…

A nagyszülők elhatározták, szerintem nagyon helyesen, hogy a gyerekeknek élményeket adnak születésnapi ajándékként. Hosszú egyeztetések után, tegnap sor került Bakka élményére: Siófokra vitték strandolni. Este amikor hazahozták, Bakkának be nem állt a szája. A két testvérének leesett az álla, hogy az egyébként mintaszerűen frugális nagyszüleit mi mindenre tudta rávenni. Mondjuk én is csodálkoztam. Többszöri ebéd, jégkásák, búvárszemüveg. Még azt is kifizették, hogy a felfújható labdába vízre tegyék.

Aztán amikor már mindenki oda volt az irigységtől, akkor a lányom összefoglalta a tapasztalatait:

Az egész nap nagyon zsír volt, Mamika.

Dugulás-elhárítás

Igen. Megint eldugult a csöppnyi WC-nk. Tudom, hogy volt már szó róla, de azért ismételjük át a lényeget. Amikor megvettük tavaly a házat, először nem hittük, hogy tényleg mindent Kanadából hoztak a hozzá.

Aztán kiderült, hogy tényleg.

A három WC-ből már egyet lecserélt az előző tulajdonos, de a két gyerek méretű WC maradt. Amiket állandóan eldugaszoltunk. De hosszú hónapok keserves munkájával megtanítottam a gyerekeknek, hogy kaki-pisi-papír mehet csak bele. Semmi más. Mondjuk a WC papír nem gond, mert azt általában nem használnak.

Aztán lankadt az éberségem, mert hónap óta nem volt dugulásunk.

Aztán a lenti WC-be beletett valaki valamit. Eldugult.

Ez a ritkán használt WC, így napokig nem is vettünk észre semmit.

Aztán próbáltuk helyrehozni a bajt.

Nem sikerült.

Aztán kemény munkával ráneveltük a gyerekeket (és magunkat), hogy nem használjuk a lenti WC-t.

Persze erről néhányszor elfelejtkeztemtünk.

Aztán az egyik ovis anyuka dicsekedett, hogy milyen jó duguláselhárító-szakembere van.

Így amikor ma reggel látom, hogy A. az apróhirdetéseket böngészi, akkor rögtön mondtam, ne keressen tovább. És már hívtam is a kontaktért az anyukát.

Én: Dicsekedtél, hogy van egy nagyon jó duguláselhárító-szakembered. Kellene a száma.
Anyuka: Igen, igen. Nagyon tudom ajánlani. Nagyon helyes idősebb ember.
Én: Diktálod a számát?
Anyuka: Asztrológiával is foglalkozik.
Én: Hu, azt hiszem, arra nincs szükségünk.
Anyuka: És reikivel is.
Én: Nem mondod!
Anyuka: De igen. Igazi gyógyító.
Én: Nahát, pont egy gyógyítóra van szükségünk a WC-hez.
Anyuka: És úgy néz ki, mint a Mikulás. Ha akarsz majd Mikulást a gyerekeknek, akkor elhívhatod télen.

Aztán persze a számát is megkaptuk. Csak sajnos nem vette fel. Biztos éppen gyógyított.

Road trip

Jó sok kilométert autóztunk a három gyerekkel. Mivel az elveinket már rég feladtuk, elhatároztuk, hogy vesszünk nekik egy autós dvd-lejátszót, hogy inkább szórakozzanak, minthogy az agyunkra menjenek.

Aztán praktikusan tervezve az indulás előtt néhány nappal tropára törtem az autónkat, így azzal voltunk elfoglalva, hogy autót szerezzünk és olyan apróságok, mint dvd-lejátszó egyszerűen elfelejtődtek…

Nos az autózás eleve problémás nálunk, mert még a kertből sem tolatunk ki, máris megkezdődik a veszekedés, hogy zenét hallgassunk vagy híreket.

A zene mellett a lányok kardoskodnak állandó jelleggel, szövegre meg én szavazok Pepével. A. szíve szerint szintén zenét hallgatna, csak nem mer nekem ellentmondani, így rögtön patthelyzet alakul ki. Ha viszont nem a WC-re megyünk autóval, hanem kicsit távolabb, akkor nyugodtan mondhatom: mindenre lesz időnk.

Mit mondjak?

Annyit ültünk autóban, hogy mindenre volt időnk. Sőt.

A legjobb persze, ha alszanak a gyerekek és mi mindenféle hülyeségről sutyoroghatunk a férjemmel. Aztán az sem rossz, ha bírunk családilag beszélgetni valamiről. Azaz, nem lenne rossz, mert ilyen emlékem nincs. Aztán az is elviselhető, ha valami jobb hangoskönyv hallgatására tudjuk rábeszélni a gyerekeket: Micimackó nagyon jó volt, pedig féltem, hogy Koltai Róbert túlpörgeti a dolgot, de nem tette. Aztán csináltunk Gerald Durrell maratont Szacsvay Lászlóval. Még jobb. Csak a papi papagájjal nyúltam mellé. Így csöppet magyarázkodhattunk, amikor a lányok azt énekelgették a tábortűznél, hogy „hej mambó, lecsúszik a bugyi meg a melltartó”. Jó, azt hittem az összes gyerekkönyv. Végighallgattuk Harry Potter első részét is Kern Andrással. Ez sem volt rossz.

Aztán ahogy fáradnak a gyerekek, jönnek a rosszabb pillanatok. Veszekednek a lila ceruzán. Csak az egyik alszik el, a maradék kettővel suttogva kell ordibálni, hogy maradjon csöndben. ZK zenét kér: Valami rockosabbat, Papika. HANGOSABBAN. És aztán a sokadig óra után rákezdenek a gajdolásra. Idén három nóta volt a tarsolyukban. 178453112-szer hallgattuk meg. Bár ki számolja. Mert vannak dolgok, amik mindig viccesek maradnak egyes családtagjaimnak. A kicsiny repertoár a következő volt: 1. Sárgán virágzik a tök. 2. Mary, Mary, szívemet kéri, neki szarom. 3. Nem látta a kacsámat? Sárga volt és pukizott.

Egy élmény volt…

Az út...

Hosszú volt az út, míg eddig eljutottunk.

És most nem a teraszburkolatra gondolok, mert azzal is vacakoltunk egy évet...

Jó, az én hibám…

Tegnap, amikor Bakkát lefekvéskor megpuszilgattam és betakartam, nehéz lett a szívem. A seb a hátán még mindig látszik. Egy hónap alatt azt gondoltam, begyógyul végre, mert nem tűnt olyan mélynek. Mondjuk hosszú. És fehér a barna hátán…

Pedig minden olyan jól kezdődött, amikor elindultunk biciklivel egy közeli tóhoz.

És jól is folytatódott, mert München környékén nemcsak vannak, hanem nagyon is jók a kerékpár-utak. Igaz, most ZK-n volt a sor, hogy kétpercenként leessen a lánca, de azt már Pepe is meg tudja javítani.

A tóhoz vezető utolsó szakaszon valójában nem bicikliúton mentünk, hanem egy mezőgazdasági úton. De az is remek volt, mert traktor sehol rajta. Csak egy lakóautó érkezett mögénk. És egyre közelebb jött. És közelebb. Amitől Bakka megijedt. És egyre gyorsabban ment. És, gondolom, egyre figyelmetlenebbül. Én közvetlenül mögötte mentem, és éppen akartam szólni, hogy álljunk le, míg elmegy az autó, amikor Bakka hatalmasat esett.

Innen nagyon gyorsan követték egymást az események.

Bakka elterült, mint a béka és bőgött.
Én nem tudtam se lefékezni, se a gyereket kikerülni, így átbicikliztem rajta.
Bakka már nemcsak bőgött, hanem sikítozott is az ijedtségtől.
Akárcsak én. Már együtt bőgtünk. Nem jó érzés, ha átmennek az emberen. És átmenni se jó érzés…

Elég gyorsan kiderült, hogy Bakka annak ellenére, hogy arcra esett, nem történt nagyobb baja. Szinte már meg is nyugodott, amikor rájött, hogy a hátán is sérült.

Újabb üvöltés, amitől viszont a mögöttünk jövő autós ijedt be. Mert nyilván valami nagy baja történt a gyereknek. Ellátott minket, szerintem teljesen feleslegesen, csomó kötszerrel. Bakkát be is kötöztünk, úgy tessék-lássék, aminek annyi haszna volt, hogy megnyugodott.

És folytatattuk az utunkat. Bakka persze rögtön összerakta, hogy az úszás és a seb nem fog összejönni, így a következő fél órát nyavalygással töltötte.

Így kisvártatva már üvöltöztünk az éppen csak megsérült gyerekkel.

Eredmény?

Ment is úszni. Átúszta a tavat. Egyszer. Kétszer.

És végre én is megnyugodtam, amikor ZK mellém sündörgött.

ZK: Mamika!
Én: Igen, édesem?
ZK: Milyen anya vagy te, hogy a saját gyerekeden átmész biciklivel?

Pedig ekkor már Bakka megbocsátott nekem. De tényleg, milyen anya, aki a bicikli-pedáljával sérti fel a gyerek hátát?

Tökön rúgta, na…

Amikor a lányok megszülettek azt a szabályt hoztam, hogy a mi családunkban lefelé nem lehet verekedni. Pepe nem nyúlhat a lányokhoz egy ujjal sem. Akármi történik is. Nagyon jól működött ez a szabály egészen addig, míg ZK nem adta össze a kettő meg kettőt. Mert nyilvánvaló, hogy ezzel a szabállyal ő járt a legjobban.

És ZK nem lenne ZK, ha nem használta volna ezt a szabályt ki. De úgy rendesen.

De én ellenálltam Pepe könyörgéseinek.

Mert lefelé nem verekszünk. Lányokat nem bántunk.

SOHA. SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT SEM.

Aztán kicsit elgondolkoztam ezen, amikor Pepe magzatpózban fetrengett a szállodai szoba szőnyegén. Mert valami csip-csup, tyúkper-ügy miatt (nem is emlékszem már rá), ZK úgy tökön rúgta, hogy egy szem féltett fiacskám csillagokat látott.

És rögtön tudtam, hogy drasztikus lépésre kell elszánom magamat.

Én: Rendben, ZK, ennyi volt. Feloldom a szabályt, hogy lefelé nem szabad verekedni. Elég volt ebből! Nem érdekel, hogy te vagy a legkisebb.

Pepe nem hitt a fülének. Tessék, Mamika? Tényleg, Mamika?

Igen, tényleg. Hiába szocializálódott bele tökéletesen jól ebbe a szabályba a fiam: volt-nincs.

És ZK?

Az egész délutánt végigbőgte: Mamika, féltem az életemet! Kórházban fogok kikötni!

Hát, mit mondjak?

Szar ügy a lelkiismeret-furdalás…

Most viccelsz, Pepe?

Elöljáróban: Volt a gyerek már többször is moziban. És színházban is. Bár lehet, hogy feleslegesen költjük rá a pénzt…

Pepe [aki mint tudjuk elmúlt 9 éves]: Mamika, mi a különbség a mozi és színház között?
Én: Most viccelsz?
Pepe: Nem.
Én: Nem tudod mi a különbség a mozi és a színház között?
Pepe: Nem.
Én: Ne hülyéskedj!
Pepe: Nem hülyéskedek!

Röviden vázoltam a gyereknek a két műfaj közti legfeltűnőbb különbségeket. Amiket eddig nem vett észre. Mondjuk a bábszínházat már nem mertem belekeverni…

A történet nélküli nyaralás

A teljesen üres hűtőszekrényünkben négy szendvics árválkodik.

Ami azt jelenti, hogy újra áram alatt van a hűtőnk.

Ami azt jelenti, hogy hazaérkeztünk!!! Próbálom újra felvenni a fonalat.

Addig csak annyit, hogy nem az én gyerekeim üvöltöztek a szálloda halljában. Nem az én gyerekeim tolakodtak a svédasztalnál. Nem az én gyerekeim böfögtek a liftben. És nem az én gyerekeim mentek be a medencébe zuhanyzás nélkül.

És a nem-az-én-gyerekeimet nem úgy értem, hogy a férjem gyerekei…

Amin még javítatunk kell?

Az étkezés. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden egyes étkezésnél valaki (értsd: ZK) valamit felborított, kiöntött vagy eltört…

És igen, ma délelőtt is eltört már egy tányért.

PEDIG NEM KAPOTT SE REGGELIT, SE EBÉDET…