Bakka

Ma hét dolgot csináltunk Bakka kérésére:

1. Bulimanókkal játszottunk.
2. Keresztül kasul bicikliztük a várost.
3. Limonádét ittunk a TV-toronyban.
4. Vízilovakat néztünk az állatkertben.
5. Felmásztunk egy győzelmi oszlop tetejére.
6. Felültünk egy lovas kocsira.
7. Feketeerdő tortát ettünk vacsora után.

Bár Bakka kiborult, hogy mennyit kell nyaralással elszenvednie, míg eljutunk Berlinbe a születésnapján, ma azt mondta, hogy élete legjobb napja volt És azt kérdezi, hol fogjuk jövőre a születésnapját ünnepelni, mert nyári gyerek. Akinek ma rengetegszer kívántunk boldog születésnapot.

Csak egy ismerős...

A csattanás utáni első gondolatom azért is pánikszerű volt, mert tudtam, a férjem levegőben van éppen. És azt is tudtam, hogy a barátaink közül egyetlen egy van, aki azonnal ugrani fog. Mivel a férjem A., legyen ő Bé, mondjuk Bé is... Csak azért izgultam, hogy vegye fel a telefont. Mert ha nem hallja a csöngést, akkor nem lesz velem három percen belül.

Mit mondjak?

Nem volt ott három percen belül, mert először a bőgésemből ki kellett hámoznia, mi történt. Aztán meg kellett tudnia, hol vagyok pontosan.

Aztán már nem csináltam semmit, csak vártam, hogy leparkoljon. Akár 4 perc 10 másodpercbe is beletelt, hogy odaért.

Nagyon profi volt. Először meggyőződött, hogy én rendben vagyok. Aztán megnézte, hogy a gyerekek rendben vannak-e. Aztán foglalkozott az autóval. Aztán arrébb állt. Kitöltötte a papírokat. Megbeszélte telefonon a trélert. Beszélt a pasival, akibe belementem. Az orrom alá tolta a papírt, hogy írjam alá.

Aztán persze megjelent az első járókelő. Öreg néni. Kutyával. Ő kivenné a gyerekeket az autóból. Biztos megijedtek. És egy kis kutyasimogatás biztos jót tenne nekik. És minden így is történt.

A néni aztán szóba is elegyedett a gyerekekkel. Pechére Bakkát kérdezte.

Néni: Ki ez a bácsi? A papátok?
Bakka: Nem.
Néni: A barátotok?
Bakka: Nem, nem. Csak a mama egyik ismerőse.

Én nem hallottam ezt a beszélgetést, és Bé nem is rögtön mondta el, mert ő vitte el a gyerekeket is, amíg én a trélert vártam. Hogy inkább náluk reggelizzenek és játszanak, mit az út szélén ácsorogjanak. (Itt még köszönet illet néhány embert, P-től, Z-ig, de nem fogok több betűnevet használni. Tudják, kiről van szó…)

És este, amikor nagyot nevettünk ezen a történeten, mert mit gondolhatott a néni a mama ismerőseiről, rögtön tudtam, hogy sok mindenért érdemes élni, de az egyik legfontosabb dolog az ilyen „csak ismerős” barátok.

Én is ilyen barát szeretnék lenni!!!

Hát még ez is!

Pepe: Mamika, bűntudatom van.
Én: Na mesélj, Pepe, mi történt?
Pepe: Hát ez az!
Én: Mi az, hogy hát ez az?
Pepe: Bűntudatom van, de nem tudom, miért.

Ez a freudi szuper-ego? Vagy valami egzisztencialista válság?

Milyen szakirodalomhoz is kapjak?

Szóval az volt, hogy…

… ma arról szólt volna a beszámolóm, hogy milyen szorgalmasan befejeztük az évet. És hogy jól mennek a dolgaink, mert ZK egyre kevesebb gyógyszert szed, Bakkát felvették az iskolába, Pepének jó lett a bizonyítványa. És, hogy sokat dolgoztunk az elmúlt évben, ezért nagyon várjuk a nyarat és a pihenést.

És már megvolt a poén is: Annyira jól megy minden, hogy itt az ideje, hogy beüssön valami rossz. És, hogy biztos lesz valami szar a nyáron.

Mit mondjak? Nem kellett sokat várni.

Tegnap még be kellett szaladnom az egyetemre felvételiztetni. Vittem a három gyereket is, hogy majd átadjam az ügyeletes nagymamának. Minden jól ment, egészen addig, míg figyelmetlenségből be nem szálltam egy előttem szabályosan közlekedő autóba. Jó nagy karambolt csináltam. Egyedül.

Olyan nagyot, hogy senki sem volt dühös rám, csak azt mondogatták, milyen jó, hogy a három gyereknek (és nekem) nem lett semmi bajom.

Olyan nagyot, hogy kinyílt a légzsák. Ez izgalmasan hangzik. Már sokszor beszélgettünk a gyerekekkel, milyen lehet, amikor durran a légzsák.

Hogy milyen volt? Fájdalmas. A térdemnél nyílt ki. És jól leégette mindkét lábszáramat.

Úgyhogy nem marad mára más, mint elnézést kérni attól az úriembertől, aki volt olyan peches, hogy előttem menjem. Külön köszönet a csokiért, amit a gyerekeknek adott.

Köszönet a férjemnek, aki Münchenből kézi vezérelte a problémamegoldást. A biztosítást, a trélert és a többit.

Volt ugyan egy pillanat, amikor egyedül álltam az út mentén 5 darab biciklitartóval és kicsit aggódtam, hogyan fogok hazajutni busszal, de ügyesen ezt is megoldotta. Aztán úgy volt, hogy nem ülök többet autóba, de délután muszáj volt a gyerekeket elhoznom a barátainktól, ahová az ütközés után elvitték. Egész jól ment a vezetés, bár még erős szívdobogást kapok, amikor egy autó elém kanyarodik. Ami egészen praktikus dolog a budapesti forgalomban.

Holnap kölcsönautóval indulunk el.

Jó nyarat!