Én: Ezt a szoknyát nem veszem meg neked.
Bakka: Miért? Nekem nagyon tetszik!
Én: Mert túl rövid!
Bakka: Na ne, Mamika. Nekem tetszik! Jó lesz!
Én: Nem veszem meg, túl rövid. Ilyen rövid szoknyában nem járhatsz.
Bakka: Majd aláöltözöm!
Én: Nyáron? Nem! Túl rövid! Szó sem lehet róla.
2011. március 30., szerda
2011. március 24., csütörtök
A karácsonyi melltartó
Néhány hónapja egy elég traumatikus élmény érte Bakkát. Nem, nem fogom elmesélni, hogy mi. És ne hívjatok telefonon sem, mert négyszemközt sem fogom elmesélni. Mert megígértem Bakkának.
A legjobb tudásom szerint segítettem a lányomnak, hogy feldolgozza a történteket. De amikor a nagymamájának sem volt hajlandó beszélni a dologról, éreztem, hogy szakember segítségére lehet szükség.
Én: Bakka, az oviban vagy egy pszichológus néni, aki segít a gyereknek, ha valamilyen problémájuk van. Ha gondolod, kérek neked egy időpontot. De akkor el kell mesélned, mi történt.
Bakka: Ne szólj a pszichológus néninek. Nem akarom elmesélni senkinek.
Én: Rendben van. Nem kötelező.
Néhány perc múlva.
Bakka: Az a pszichológus néni, aki a tornaterembe viszi játszani a gyerekeket?
Én: Bakka, fogalmam sincs, hogy mit csinál a pszichológus néni az ovitokban.
Bakka: Igen, ő a pszichológus néni! Én is akarok vele játszani!
Én: Beszéljek vele?
Bakka: Igen.
Én: De akkor el kell mesélned neki, mi történt.
Bakka: Persze, tudom. El fogom mesélni.
Felhívtam a pszichológus nénit. Első körben rögtön beégettem magam, amikor kiderült, hogy eszembe sem jutott elkísérni a lányomat a beszélgetésre. Azt hiszem, pont ezekkel a szavakkal mondtam a nőnek. Így Bakka egyedül ment el hozzá. Másnap aztán én is beszéltem vele külön. Most nem részletezem, mit mondott M. néni, de a mondanivalójának a 90 százaléka arról szólt, hogy mennyire okos és szép Bakka. És, hogy milyen jó volt vele beszélgetni. És hogy milyen szépen beszél. És hogy milyen ügyesen mindent elmesél. És hogy milyen okos. És kedves. És nyitott. Amikor a traumáról kérdeztem, akkor azt mondta, hogy Bakka rendben feldolgozta. Még rajzot is készített az esetről. A rajzot most nem részletezem. De én egy életre sérültem tőle. Borzalmas volt.
Mindenesetre azóta is jár hozzá Bakka. Imádja. De múlt héten megint telefonált nekem M. néni. Hogy Bakkával befejezte a munkát. És jöjjek be egy záró beszélgetésre. Bementem. Megint meghallgattam, hogy mennyire remek a gyerekem. Hogy milyen jó volt vele együtt töltetni az időt. És a traumának nyoma sincs.
Már csak egy kis apróság volt hátra.
M. néni: Azt gondolom már észrevették, hogy Bakkának felfokozott a szexuális érdeklődése. Kérem vigyázzanak erre a kis bimbócskára.
Mit mondjak?
Talán ez volt az első eset, hogy pedagógustól olyat hallottam a gyerekemről, amire én még nem gondoltam. A bimbócska részről meg beszélni sem vagyok hajlandó.
Én: Tényleg? Hát nem is tudom.
M. néni: Mondok egy példát.
Én: Kicsit félek, mi fog jönni, de mondja.
M. néni: Például Karácsony után hetekig téma volt a melltartó, amit kapott. Először csak beszélt róla. Aztán felvette. Aztán megmutatta.
Én: Valóban kapott Karácsonyra egy melltartónak mondható felsőt.
M. néni: Hetekig téma volt.
Én: Tényleg nagyon örült neki, amikor megkapta. De én nem a felfokozott szexuális érdeklődésével magyaráztam az örömét.
M. néni: Hát mivel?
Én: Hát azzal, hogy ez volt az egyetlen olyan dolog Karácsonykor, aminek a párját nem kapta meg a húga. Csak ő kapott melltartót. ZK nem.
M. néni: Aha. Ez új információ nekem. Erre nem gondoltam.
M. néni aztán ennyiben hagyta a témát.
Én azért elgondolkoztam.
Szex vagy testvérféltékenység.
Klassz. Nem is tudom, melyiknek örüljek jobban.
A legjobb tudásom szerint segítettem a lányomnak, hogy feldolgozza a történteket. De amikor a nagymamájának sem volt hajlandó beszélni a dologról, éreztem, hogy szakember segítségére lehet szükség.
Én: Bakka, az oviban vagy egy pszichológus néni, aki segít a gyereknek, ha valamilyen problémájuk van. Ha gondolod, kérek neked egy időpontot. De akkor el kell mesélned, mi történt.
Bakka: Ne szólj a pszichológus néninek. Nem akarom elmesélni senkinek.
Én: Rendben van. Nem kötelező.
Néhány perc múlva.
Bakka: Az a pszichológus néni, aki a tornaterembe viszi játszani a gyerekeket?
Én: Bakka, fogalmam sincs, hogy mit csinál a pszichológus néni az ovitokban.
Bakka: Igen, ő a pszichológus néni! Én is akarok vele játszani!
Én: Beszéljek vele?
Bakka: Igen.
Én: De akkor el kell mesélned neki, mi történt.
Bakka: Persze, tudom. El fogom mesélni.
Felhívtam a pszichológus nénit. Első körben rögtön beégettem magam, amikor kiderült, hogy eszembe sem jutott elkísérni a lányomat a beszélgetésre. Azt hiszem, pont ezekkel a szavakkal mondtam a nőnek. Így Bakka egyedül ment el hozzá. Másnap aztán én is beszéltem vele külön. Most nem részletezem, mit mondott M. néni, de a mondanivalójának a 90 százaléka arról szólt, hogy mennyire okos és szép Bakka. És, hogy milyen jó volt vele beszélgetni. És hogy milyen szépen beszél. És hogy milyen ügyesen mindent elmesél. És hogy milyen okos. És kedves. És nyitott. Amikor a traumáról kérdeztem, akkor azt mondta, hogy Bakka rendben feldolgozta. Még rajzot is készített az esetről. A rajzot most nem részletezem. De én egy életre sérültem tőle. Borzalmas volt.
Mindenesetre azóta is jár hozzá Bakka. Imádja. De múlt héten megint telefonált nekem M. néni. Hogy Bakkával befejezte a munkát. És jöjjek be egy záró beszélgetésre. Bementem. Megint meghallgattam, hogy mennyire remek a gyerekem. Hogy milyen jó volt vele együtt töltetni az időt. És a traumának nyoma sincs.
Már csak egy kis apróság volt hátra.
M. néni: Azt gondolom már észrevették, hogy Bakkának felfokozott a szexuális érdeklődése. Kérem vigyázzanak erre a kis bimbócskára.
Mit mondjak?
Talán ez volt az első eset, hogy pedagógustól olyat hallottam a gyerekemről, amire én még nem gondoltam. A bimbócska részről meg beszélni sem vagyok hajlandó.
Én: Tényleg? Hát nem is tudom.
M. néni: Mondok egy példát.
Én: Kicsit félek, mi fog jönni, de mondja.
M. néni: Például Karácsony után hetekig téma volt a melltartó, amit kapott. Először csak beszélt róla. Aztán felvette. Aztán megmutatta.
Én: Valóban kapott Karácsonyra egy melltartónak mondható felsőt.
M. néni: Hetekig téma volt.
Én: Tényleg nagyon örült neki, amikor megkapta. De én nem a felfokozott szexuális érdeklődésével magyaráztam az örömét.
M. néni: Hát mivel?
Én: Hát azzal, hogy ez volt az egyetlen olyan dolog Karácsonykor, aminek a párját nem kapta meg a húga. Csak ő kapott melltartót. ZK nem.
M. néni: Aha. Ez új információ nekem. Erre nem gondoltam.
M. néni aztán ennyiben hagyta a témát.
Én azért elgondolkoztam.
Szex vagy testvérféltékenység.
Klassz. Nem is tudom, melyiknek örüljek jobban.
2011. március 21., hétfő
Erősen cenzúrázva
Pepe: De ezt nehogy megírd a blogodban!
Én: Miért ne? Épp arra gondoltam, milyen jó kis történetet tudnék kerekíteni belőle.
Pepe: MAMIKA!
Én: Jó, jó!
Így magát a történetet nem írom le, csak arról szeretnék megemlékezni, hogy Pepe tisztára úgy mesél, mint az apja.
Hazafelé tartunk a judóról. Már minden, nekem fontos dologról kikérdeztem a gyereket.
Pepe: Még történt valami nagyon jó dolog az iskolában.
Én: Na mondjad!
Pepe: Majd otthon elmesélem.
Én: Na, Pepe, meséld el most! Most is csak ketten vagyunk.
Pepe: Majd otthon. Még gondolkozom, hogyan foglaljam szavakba.
Első meglepetésem az volt, hogy úgy tűnik, Pepét életében először hagyják cserben a szavak. Ettől persze csak még izgatottabb lettem, miről is volt szó.
Hazaértünk.
Pepe bele is kezdett: A második szünetben történt. Az, hogy … Öööö…. Jaj, hogy is mondjam… Jaj, de nehéz….
Szóval jó hosszú percek alatt kialakult a történet. Csak a csattanója volt hátra. Már szinte ráztam a gyereket, hogy mondja el. Amikor a fiam mélyen elgondolkozott. Majd…
Pepe: Ja, várjál csak, Mamika. De hülye vagyok. Nem. Nem is.
Én: Nem ezt akarod mesélni?
Pepe: De. Nem. Várjál csak.
Én: MI TÖRTÉNT? MONDJAD MÁR!
Pepe: Várjál, Mamika. Várjál csak egy percet. Tiszta hülye vagyok. Hát nem is a második szünetben történt. Várjál csak, hadd gondolkozzam. Igen. Igen. DE HÜLYE VAGYOK. Hát az első szünetben volt. Igen, biztos, hogy az elsőben. Mert éppen pakoltam a táskámat. Szóval úgy volt, hogy az első szünetben. Az, hogy … Öööö…. Jaj, hogy is mondjam… Jaj, de nehéz….
Aztán végre elmesélte, mi történt.
És újra megállapítottam, hogy tökéletesen édes gyerekem van…
De akárcsak az apja, képtelen egy történetet rendesen elmesélni.
Még szerencse, hogy én ilyen tökéletesen tökéletes vagyok…
Én: Miért ne? Épp arra gondoltam, milyen jó kis történetet tudnék kerekíteni belőle.
Pepe: MAMIKA!
Én: Jó, jó!
Így magát a történetet nem írom le, csak arról szeretnék megemlékezni, hogy Pepe tisztára úgy mesél, mint az apja.
Hazafelé tartunk a judóról. Már minden, nekem fontos dologról kikérdeztem a gyereket.
Pepe: Még történt valami nagyon jó dolog az iskolában.
Én: Na mondjad!
Pepe: Majd otthon elmesélem.
Én: Na, Pepe, meséld el most! Most is csak ketten vagyunk.
Pepe: Majd otthon. Még gondolkozom, hogyan foglaljam szavakba.
Első meglepetésem az volt, hogy úgy tűnik, Pepét életében először hagyják cserben a szavak. Ettől persze csak még izgatottabb lettem, miről is volt szó.
Hazaértünk.
Pepe bele is kezdett: A második szünetben történt. Az, hogy … Öööö…. Jaj, hogy is mondjam… Jaj, de nehéz….
Szóval jó hosszú percek alatt kialakult a történet. Csak a csattanója volt hátra. Már szinte ráztam a gyereket, hogy mondja el. Amikor a fiam mélyen elgondolkozott. Majd…
Pepe: Ja, várjál csak, Mamika. De hülye vagyok. Nem. Nem is.
Én: Nem ezt akarod mesélni?
Pepe: De. Nem. Várjál csak.
Én: MI TÖRTÉNT? MONDJAD MÁR!
Pepe: Várjál, Mamika. Várjál csak egy percet. Tiszta hülye vagyok. Hát nem is a második szünetben történt. Várjál csak, hadd gondolkozzam. Igen. Igen. DE HÜLYE VAGYOK. Hát az első szünetben volt. Igen, biztos, hogy az elsőben. Mert éppen pakoltam a táskámat. Szóval úgy volt, hogy az első szünetben. Az, hogy … Öööö…. Jaj, hogy is mondjam… Jaj, de nehéz….
Aztán végre elmesélte, mi történt.
És újra megállapítottam, hogy tökéletesen édes gyerekem van…
De akárcsak az apja, képtelen egy történetet rendesen elmesélni.
Még szerencse, hogy én ilyen tökéletesen tökéletes vagyok…
2011. március 16., szerda
Hogy telt a hétvége?
Nekünk nagyon jól.*
Három veszekedéssel úsztuk meg.
Az első péntek kora délután történt, amikor relatív boldogan autóztunk Trieszt felé. Azért csak relatív volt a boldogságunk, mert a három gyerek éppen őrjöngött a hátsó sorban. Én arról álmodoztam, hogy életemben először végre megpillantatom Triesztet, amikor a férjem hirtelen ötlettől vezérelve letért az autópályáról Udine felé. Mert hogy arra ki volt írva, hogy Italia. És mi Italiába mentünk. Nos, tudom, hogy ez így nem tűnik olyan borzasztónak, de a helyzetet súlyosbította, hogy elkezdtem idegesítően lamentálni. Negyed óráig bírta a férjem hallgatni, hogy ismételgetem, hogy az egész életem tönkrement, mert feleslegesen letértünk az autópályáról Udine felé. És, hogy miért tette ezt velem. Az egész életem romokban. Eléggé jól csinálhattam, mert a férjem azzal vágott vissza, hogy 15 éve azt kell csinálnia, amit én mondok, ÉS HAGYJAM BÉKÉN, MERT Ő OTT FOG LETÉRNI AZ AUTÓPÁLYÁRÓL, AHOL Ő AKAR. Szerintem, ahogy kimondta, már tudta, hibázott. Mindenesetre mivel morálisan felette állok az átlagos halandóknak, így a hétvége folyamán csak minden második mondatomat kezdtem úgy, hogy „milyen szívesen fagyiznék, de sajnos nem mondhatom meg, hogy mit csináljunk, nehogy Papika kifogásolja”. Mit mondjak? Sok fagyit ettünk!
A második vitában a szülők támadtak a gyerekekre. Az egyik dolog, amit nagyon szeretek az életben, végtelennek tűnő tengerparton sétálni. Először 19 évesen volt részem ebben az élményben. De vasárnap délelőtt felcsillant annak a lehetősége, hogy Lido di Jesolón megint sétálhatok homokos tengerparton. Jó sokat, mert úgy klassz. Mivel előrelátó vagyok, a gyerekeknek gondoskodtam gumicsizmákról. MERT GUMICSIZMÁBAN NYILVÁN NEM FOGNAK BEMENNI A JÉGHIDEG TENGERBE. Állítják, hogy nem is mentek be. Mindenesetre pont 32 másodpercet tudtam a tengerparton sétálni, amikor feltűnt, hogy nem egy, nem kettő, hanem három gyerekünk vizes. Úgy combközépig. ÉS SZERETNÉK, HA A CSIZMÁJUKBÓL KIÖNTHETNÉK A VIZET. Nem részletezem a vitát, mert csúnya volt. És többször hangzott el a „tévé fog nevelni titeket, nem én” fenyegetés, mint így utólag be merném vallani.
Kedden délután aztán szerencsére hazaérkeztünk. A hideg és esős időből a 22 fokos nyárba. És rögtön kiderült, hogy nem az első és nem is a második történet fogja tönkre tenni a házasságunkat.
HANEM AZ INTERNETES MATEMATIKA VERSENY.
Íme a példa:
Az indaúgró csapatversenyen a majmok 5 fős csapatokban indultak. A Makogó csapat lett az első. A nyereményként kapott banánokat a következőképpen osztották el: a csapat tagjai névsor szerint annyit vettek a kupacból, mint amennyi a kupacban éppen lévő banánok számában a számjegyek összege. Miután mindenki vett, a banánok elfogytak. Minden majomnak ugyanannyi jutott, csak a csapatkapitánynak jutott több.Hány éves a kapitány? Hányadik a névsorban a csapatkapitány?
A vitába bevontuk az öcsémet is. Mert egy válóperben nyilván a rokonságnak is állást kell foglalnia. Aztán a barátnőmet is. Aki volt olyan tapintatlan, hogy megkérdezte, megér-e ez a verseny ennyi vitát. Miért nem hagyjuk abba? Ők is simán kiszálltak a Kisvakond versenyből.
MEGFUTAMODNI?
Ebben aztán végre egyetértettünk a férjemmel: AZT NEM FOGUNK.
SOHA.
PS: Végül aztán konszenzus is lett. Első a névsorban. Igaz?
IGAZ???
VAN ITT MÉG VALAKI???
* Hm. Hogy is van? Hogy a legtöbb válópert a nagy ünnepek után kezdeményezik az elkeseredettek?
Három veszekedéssel úsztuk meg.
Az első péntek kora délután történt, amikor relatív boldogan autóztunk Trieszt felé. Azért csak relatív volt a boldogságunk, mert a három gyerek éppen őrjöngött a hátsó sorban. Én arról álmodoztam, hogy életemben először végre megpillantatom Triesztet, amikor a férjem hirtelen ötlettől vezérelve letért az autópályáról Udine felé. Mert hogy arra ki volt írva, hogy Italia. És mi Italiába mentünk. Nos, tudom, hogy ez így nem tűnik olyan borzasztónak, de a helyzetet súlyosbította, hogy elkezdtem idegesítően lamentálni. Negyed óráig bírta a férjem hallgatni, hogy ismételgetem, hogy az egész életem tönkrement, mert feleslegesen letértünk az autópályáról Udine felé. És, hogy miért tette ezt velem. Az egész életem romokban. Eléggé jól csinálhattam, mert a férjem azzal vágott vissza, hogy 15 éve azt kell csinálnia, amit én mondok, ÉS HAGYJAM BÉKÉN, MERT Ő OTT FOG LETÉRNI AZ AUTÓPÁLYÁRÓL, AHOL Ő AKAR. Szerintem, ahogy kimondta, már tudta, hibázott. Mindenesetre mivel morálisan felette állok az átlagos halandóknak, így a hétvége folyamán csak minden második mondatomat kezdtem úgy, hogy „milyen szívesen fagyiznék, de sajnos nem mondhatom meg, hogy mit csináljunk, nehogy Papika kifogásolja”. Mit mondjak? Sok fagyit ettünk!
A második vitában a szülők támadtak a gyerekekre. Az egyik dolog, amit nagyon szeretek az életben, végtelennek tűnő tengerparton sétálni. Először 19 évesen volt részem ebben az élményben. De vasárnap délelőtt felcsillant annak a lehetősége, hogy Lido di Jesolón megint sétálhatok homokos tengerparton. Jó sokat, mert úgy klassz. Mivel előrelátó vagyok, a gyerekeknek gondoskodtam gumicsizmákról. MERT GUMICSIZMÁBAN NYILVÁN NEM FOGNAK BEMENNI A JÉGHIDEG TENGERBE. Állítják, hogy nem is mentek be. Mindenesetre pont 32 másodpercet tudtam a tengerparton sétálni, amikor feltűnt, hogy nem egy, nem kettő, hanem három gyerekünk vizes. Úgy combközépig. ÉS SZERETNÉK, HA A CSIZMÁJUKBÓL KIÖNTHETNÉK A VIZET. Nem részletezem a vitát, mert csúnya volt. És többször hangzott el a „tévé fog nevelni titeket, nem én” fenyegetés, mint így utólag be merném vallani.
Kedden délután aztán szerencsére hazaérkeztünk. A hideg és esős időből a 22 fokos nyárba. És rögtön kiderült, hogy nem az első és nem is a második történet fogja tönkre tenni a házasságunkat.
HANEM AZ INTERNETES MATEMATIKA VERSENY.
Íme a példa:
Az indaúgró csapatversenyen a majmok 5 fős csapatokban indultak. A Makogó csapat lett az első. A nyereményként kapott banánokat a következőképpen osztották el: a csapat tagjai névsor szerint annyit vettek a kupacból, mint amennyi a kupacban éppen lévő banánok számában a számjegyek összege. Miután mindenki vett, a banánok elfogytak. Minden majomnak ugyanannyi jutott, csak a csapatkapitánynak jutott több.
A vitába bevontuk az öcsémet is. Mert egy válóperben nyilván a rokonságnak is állást kell foglalnia. Aztán a barátnőmet is. Aki volt olyan tapintatlan, hogy megkérdezte, megér-e ez a verseny ennyi vitát. Miért nem hagyjuk abba? Ők is simán kiszálltak a Kisvakond versenyből.
MEGFUTAMODNI?
Ebben aztán végre egyetértettünk a férjemmel: AZT NEM FOGUNK.
SOHA.
PS: Végül aztán konszenzus is lett. Első a névsorban. Igaz?
IGAZ???
VAN ITT MÉG VALAKI???
* Hm. Hogy is van? Hogy a legtöbb válópert a nagy ünnepek után kezdeményezik az elkeseredettek?
2011. március 9., szerda
Mi leszel, ha nagy leszel?
Középhosszú vita után sikerült megbeszélnem a gyerekekkel, hogy ki mi lesz, ha felnő.
Íme:
Pepe: Elméleti fizikus
Bakka: Irodalmár
ZK: Képzőművész
Rengeteg jó dolog jut eszembe erről, de az első és legfontosabb, hogy az apjuk nem fogja megismerni a feleslegesség érzését, mert élete végéig eltarthatja majd a csemetéit…
Íme:
Pepe: Elméleti fizikus
Bakka: Irodalmár
ZK: Képzőművész
Rengeteg jó dolog jut eszembe erről, de az első és legfontosabb, hogy az apjuk nem fogja megismerni a feleslegesség érzését, mert élete végéig eltarthatja majd a csemetéit…
2011. március 3., csütörtök
Basszus, nem hiszem el, hogy ez igaz…
Bár nem vagyok különösen hiú, de fotogén sem. Az eredmény az, hogy utálom, ha fényképeznek.
Amikor egy bölcs asszonynak panaszkodtam, hogy mennyire utálom a rólam készült képeket, mert annyira ronda vagyok rajtuk, akkor azt mondta, hogy ez még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy ugyanazt a képet pár év múlva nagyon jónak fogom látni, mert olyan jól néztem ki rajta.
És ez most megtörtént.
Igen, nem hallogattam tovább, elmentem új útlevelet csináltatni.
Határozottan emlékszem, hogy tíz éve mennyire ki voltam bukva, hogy milyen ronda lett az igazolványképem.
Most meg?
Tök jónak látom. A RÉGI KÉPEMET.
A mostani meg? Tragédia! És ez nem vicc. Az első változaton olyan ronda voltam, hogy amikor kinyomtatták, akkor a nő ragaszkodott hozzá, hogy csináljanak újat. NEHOGY VISSZADOBJÁK A KÉRELMEMET.
Jó, lehet, hogy nem azt mondta, hogy ronda vagyok, hanem, hogy rosszak a fényviszonyok.
De úgy érzem ebben a kérdésben nem az a lényeg, hogy mit mondanak, hanem, hogy én mit hallok.
ANNYIRA RONDA VAGYOK, HOGY AZ ÚTLEVÉL KÉRELMEMET VISSZADOBHATJÁK!!!
Örülhetek, ha a határon átengednek.
És, ha azt kérdezitek, miért utazom olyan helyre, ahová útlevél kell, akkor azt mondom, hogy TELJESEN igazatok van. Én is ezt kérdezem magamtól!
MIÉRT???
Amikor egy bölcs asszonynak panaszkodtam, hogy mennyire utálom a rólam készült képeket, mert annyira ronda vagyok rajtuk, akkor azt mondta, hogy ez még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy ugyanazt a képet pár év múlva nagyon jónak fogom látni, mert olyan jól néztem ki rajta.
És ez most megtörtént.
Igen, nem hallogattam tovább, elmentem új útlevelet csináltatni.
Határozottan emlékszem, hogy tíz éve mennyire ki voltam bukva, hogy milyen ronda lett az igazolványképem.
Most meg?
Tök jónak látom. A RÉGI KÉPEMET.
A mostani meg? Tragédia! És ez nem vicc. Az első változaton olyan ronda voltam, hogy amikor kinyomtatták, akkor a nő ragaszkodott hozzá, hogy csináljanak újat. NEHOGY VISSZADOBJÁK A KÉRELMEMET.
Jó, lehet, hogy nem azt mondta, hogy ronda vagyok, hanem, hogy rosszak a fényviszonyok.
De úgy érzem ebben a kérdésben nem az a lényeg, hogy mit mondanak, hanem, hogy én mit hallok.
ANNYIRA RONDA VAGYOK, HOGY AZ ÚTLEVÉL KÉRELMEMET VISSZADOBHATJÁK!!!
Örülhetek, ha a határon átengednek.
És, ha azt kérdezitek, miért utazom olyan helyre, ahová útlevél kell, akkor azt mondom, hogy TELJESEN igazatok van. Én is ezt kérdezem magamtól!
MIÉRT???
2011. március 2., szerda
Folt a becsületemen…
illetve a fenekemen. Péntek este van. Bulizunk. A magunk szerény módján, azaz a büféasztal körül ácsorgunk.
Barátnőm, akivel nem vagyok olyan viszonyban, hogy fogdossa a fenekemet: Nem akarlak megbántani, de van egy fehér folt a fenekeden.
Én odamegyek a férjemhez, akivel olyan viszonyban vagyok, hogy fogdoshatja a fenekemet: Van egy fehér folt a fenekemen. Kérlek töröld le.
A.: Nincs semmilyen folt a fenekeden.
Én, visszamegyek a barátnőmhöz: Nincs folt a fenekemen a férjem szerint.
Barátnőm: De van.
Mostantól nem írom ki, de képzeljétek, hogy oda-vissza megyek a két személy között.
Én: Folt van a fenekemen.
A.: Gyere, megnézem alaposabban! Nincs.
Barátnőm: De van!
Én: A. ne szórakozz már, van egy folt a fenekemen.
A.: JA EZ? Gyere letörlöm.
Barátnőm: Még mindig ott van.
Én: Még mindig ott van.
A.: Tényleg? Tényleg! Gyere, letörlöm.
i
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Még mindig látszik.
A.: Nem látom.
Barátnőm: De ott van.
A.: Ez itt?
Barátnőm: Igen.
A.: Ez nem látszik.
Barátnőm: De igen.
Én: Ne szórakozzatok már velem!
A.: Gyere letörlöm. Így jó?
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Na jól van már! És ha így lehúzom a pulóveremet?
Barátnőm & A. egyszerre és megkönnyebbülve: AKKOR NEM LÁTSZIK!
Én: Szuper, de inkább leülök…
De nem ezért nem táncoltam. Hanem azért mert nem szeretek táncolni, mondtam a mellettem ülő lánynak, aki hobbiszinten táncol. Ja, és az állatokat sem szeretem, tettem hozzá, mert tudtam, hogy ugyanaz a lány szabadidejében kóbor kutyákat ment meg.
Barátnőm, akivel nem vagyok olyan viszonyban, hogy fogdossa a fenekemet: Nem akarlak megbántani, de van egy fehér folt a fenekeden.
Én odamegyek a férjemhez, akivel olyan viszonyban vagyok, hogy fogdoshatja a fenekemet: Van egy fehér folt a fenekemen. Kérlek töröld le.
A.: Nincs semmilyen folt a fenekeden.
Én, visszamegyek a barátnőmhöz: Nincs folt a fenekemen a férjem szerint.
Barátnőm: De van.
Mostantól nem írom ki, de képzeljétek, hogy oda-vissza megyek a két személy között.
Én: Folt van a fenekemen.
A.: Gyere, megnézem alaposabban! Nincs.
Barátnőm: De van!
Én: A. ne szórakozz már, van egy folt a fenekemen.
A.: JA EZ? Gyere letörlöm.
Barátnőm: Még mindig ott van.
Én: Még mindig ott van.
A.: Tényleg? Tényleg! Gyere, letörlöm.
i
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Még mindig látszik.
A.: Nem látom.
Barátnőm: De ott van.
A.: Ez itt?
Barátnőm: Igen.
A.: Ez nem látszik.
Barátnőm: De igen.
Én: Ne szórakozzatok már velem!
A.: Gyere letörlöm. Így jó?
Barátnőm: Még mindig látszik.
Én: Na jól van már! És ha így lehúzom a pulóveremet?
Barátnőm & A. egyszerre és megkönnyebbülve: AKKOR NEM LÁTSZIK!
Én: Szuper, de inkább leülök…
De nem ezért nem táncoltam. Hanem azért mert nem szeretek táncolni, mondtam a mellettem ülő lánynak, aki hobbiszinten táncol. Ja, és az állatokat sem szeretem, tettem hozzá, mert tudtam, hogy ugyanaz a lány szabadidejében kóbor kutyákat ment meg.
2011. március 1., kedd
Miért üvöltözöm a gyerekeimmel?
ZK: Megmoshatom a hajamat?
Én: Tegnap mostál hajat, nem kell mindennap hajat mosni! Ne mosd meg a hajadat ma!
ZK [kicsit hangosabban]: Megmoshatom a hajamat?
Én: Ne mosd meg!
ZK: [kicsit hangosabban]: Megmoshatom a hajamat?
Én: NE. MOSD. MEG. A. HAJADAT.
***
Konyha. Vacsorát főzünk. ZK beleiszik a fekete teámba.
Én: Jajjaj. Az fekete tea volt. Megint nem fogsz tudni elaludni. Miért ittál bele?
Míg így lamentálok, Bakka is meghúzza.
Én: BAKKA EZT MOST TÉNYLEG NEM ÉRTEM. MIÉRT KELLETT BELEINNOD NEKED IS, AMIKOR MOST PANASZKODTAM, HOGY A HÚGOD NEM FOG TUDNI ELALUDNI???
***
Két WC van a lakószintünkön. Bakka mégis bekakilt a bugyijába. Mert ZK nem engedte oda a WC-hez. Gondolom, mindkettőhöz egyszerre. Emiatt már a szemem sem rebben. Utasítom Bakkát, hogy mossa meg a fenekét, mielőtt csatlakozik ZK-hoz a kádba.
Bakka: Hol mossam meg? ZK fürdik.
Én: A másik kádban.
Bakka: Rendben, de ott nem tudom kinyitni a zuhanyt.
Kinyitom neki. Áll a kádban a hátsóját mossa. Majd elgondolkozik valamin.
Én: Bakka kifelé jön a víz.
Bakka: Tessék?
Én: Bakka, kifelé locsolod a vizet a kádból.
Bakka: Mi van, Mamika?
Én: BAKKA. VÍZ. KÁD. FIGYELJ, MIT CSINÁLSZ!
És ez csak a ma este volt.
Tudom, hogy türelmesebbnek kellene lennem. De nem megy…
ÉS. ÉS. ÉS.
És most jövök a fürdőszobából. Bakka jelenti: „véletlenül meglökdöstem ZK-t, ő meg visszaköpdösött. Így vizes lett a hajunk. Megmossuk. Jó, Mamika? ”
Mit mondhatnék erre???
Én: Tegnap mostál hajat, nem kell mindennap hajat mosni! Ne mosd meg a hajadat ma!
ZK [kicsit hangosabban]: Megmoshatom a hajamat?
Én: Ne mosd meg!
ZK: [kicsit hangosabban]: Megmoshatom a hajamat?
Én: NE. MOSD. MEG. A. HAJADAT.
***
Konyha. Vacsorát főzünk. ZK beleiszik a fekete teámba.
Én: Jajjaj. Az fekete tea volt. Megint nem fogsz tudni elaludni. Miért ittál bele?
Míg így lamentálok, Bakka is meghúzza.
Én: BAKKA EZT MOST TÉNYLEG NEM ÉRTEM. MIÉRT KELLETT BELEINNOD NEKED IS, AMIKOR MOST PANASZKODTAM, HOGY A HÚGOD NEM FOG TUDNI ELALUDNI???
***
Két WC van a lakószintünkön. Bakka mégis bekakilt a bugyijába. Mert ZK nem engedte oda a WC-hez. Gondolom, mindkettőhöz egyszerre. Emiatt már a szemem sem rebben. Utasítom Bakkát, hogy mossa meg a fenekét, mielőtt csatlakozik ZK-hoz a kádba.
Bakka: Hol mossam meg? ZK fürdik.
Én: A másik kádban.
Bakka: Rendben, de ott nem tudom kinyitni a zuhanyt.
Kinyitom neki. Áll a kádban a hátsóját mossa. Majd elgondolkozik valamin.
Én: Bakka kifelé jön a víz.
Bakka: Tessék?
Én: Bakka, kifelé locsolod a vizet a kádból.
Bakka: Mi van, Mamika?
Én: BAKKA. VÍZ. KÁD. FIGYELJ, MIT CSINÁLSZ!
És ez csak a ma este volt.
Tudom, hogy türelmesebbnek kellene lennem. De nem megy…
ÉS. ÉS. ÉS.
És most jövök a fürdőszobából. Bakka jelenti: „véletlenül meglökdöstem ZK-t, ő meg visszaköpdösött. Így vizes lett a hajunk. Megmossuk. Jó, Mamika? ”
Mit mondhatnék erre???
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)