A mai délelőttünk

Ma reggel 8-kor Papika elmenekült itthonról.

Azután:

Reggeliztünk, DVD-t néztünk, beszélgettünk, olvastunk, hintáztunk, kirakóssal játszottunk, veszekedtünk, tornáztunk, sétáltunk, ebédet főztünk, ebédeltünk.

És máris fél 12 lett. Délelőtt fél 12.

Még manikűrözni-pedikűrözni akartunk, de az anyósom megelőzött: tegnap már kilakkozta ZK körmeit… Bár azt hiszem, az sem tartott volna 3 percnél tovább…

Hogy a nagyok mit csináltak?

Ünneplőbe öltöztek és táncoltak. Mert megünnepelték első házassági évfordulójukat.

Pepe: De a végét már ne csináljuk. Jó, Bakka?
Bakka: Jó, ne csókolódzunk, csak adjunk egymásnak puszit.

Irigyeltek, mi?

PS délutánról: Megoldódott a probléma: A nagyok vizet hordtak a homokozóba, amiben lábhasználat nélkül is lehet fetrengeni. Most már TÉNYLEG irigyelhettek...

Hazudok, mint a vízfolyás

Igyekszem úgy nevelni a gyerekeimet, hogy nem hazudok nekik. Ha valamit kérdeznek tőlem, akkor megpróbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni. Vagy az apjukhoz irányítom őket. Mert szemét vagyok.

De tudtam, hogy Pepével a repülés gond lesz. Mert én utálok és félek repülni. Hiába tudom, sokkal nagyobb esélyem van a halálra, amikor naponta felhajtok az autópályára, mint egy repülőút alatt. És az Air France baleset is nagyon megviselt, pláne, hogy annyi kisgyerek volt a fedélzeten. És tudom, tudom, hogy több gyerek hal meg egy nap autóbalesetben, mint egy egész évben repülőbalesetben, de akkor is…

Pepe viszont lelkesen várta az első repülőútját.

Gondoltam, nem rontom el az örömét.

Így kénytelen voltam hazudni, mint a vízfolyás.

Felszállás előtt:

Amit gondoltam: LE FOGUNK ZUHANNI! LE FOGUNK ZUHANNI!
Amit mondtam: Milyen, klassz, Pepe, hogy repülőre ülhetsz. Nagy élmény lesz! Alig várom, már, hogy felszálljon a gép!

Felszálláskor:

Amit gondoltam: Felszálláskor történik a legtöbb balesetet! Már a kifutópályán felrobbanunk. MEG FOGUNK HALNI!
Amit mondtam: Hú Pepe, ez a legklasszabb része repülésnek. Figyelj, mindjárt elemelkedünk. Érzed? Csodálatos!

TURBULENCIÁBA KERÜLTÜNK:

Amit gondoltam: MOST FOGUNK LEZUHANNI! SZERENCSÉTLEN GYEREKEM MIATTAM HAL MEG, AZ ÉN ÖTLETEM VOLT, HOGY HOZZUK MAGUNKKAL!
Amit mondtam: Micsoda élmény! Mintha hullámvasúton lennénk! Hihetetlen klassz, nem?

Leszálláskor:

Amit gondoltam: BELE FOGUNK ROHANNI VALAMIBE. NEM FOGJA TUDNI A PILÓTA LEFÉKEZNI A GÉPET! BERAKAD A FUTÓMŰ!
Amit mondtam: Őrült jó, ahogy a pilóta leteszi és lefékezi a gépet. Érzed? Hogy fékez!

Kiszállás után:

Amit gondoltam: Hajóval és autóval megyek haza. Vagy úszva és gyalog.
Amit mondtam: Alig várom már, hogy újra felszállhassunk!!!

Kérdés II.

Szóval a konferencia-mini-nyaralás, alatt forró dróton voltunk az anyukámmal, mert ZK megint sántítani kezdett. És nem használta a sarkát. És reggelente sírva ébredt, mert fájt a lába.

Nos, ez utóbbit mi is tanúsíthatjuk. Ma hajnalban felváltva masszíroztunk hajnali 4 és 6 között a gyerek lábát.

Nem estünk kétségbe, mert ma 10-re már volt időpontunk volt egy újabb ortopédorvossal.

Már először is a legjobbnál voltunk. De most is a legjobbhoz mentünk.

Van jó hírem és van rossz.

A jó hír, hogy ez az orvos nem Telkiben rendel, hanem a János kórházban, így lehetséges, hogy marad még pénzünk a nyaralásra is…

A további jó hír, hogy a gyerek teljesen egészséges. Minden lelete teljesen rendben van. Valóban maradványtünet a sántítás.

Hogy mi a rossz hír?

Hát az, hogy ZK fájdalmai csak akkor fognak elmúlni, ha két hétig, AMI 14 NAP, nem használja a lábát. Megismétlem: 14 napig pihennie kell a gyereknek. Nem szaladhat, nem ugrálhat, nem csinálhat semmi olyat, amit általában a nap 18 órájában szokott csinálni.

Ne értsetek félre: boldog vagyok, hogy nincs nagyobb probléma.

DE. DE MÁR A GONDOLATTÓL IS MEGFÁJDUL A FEJEM, HOGY FOGJUK EZT VÉGIGCSINÁLNI…

Tanács?

Esetleg jelentkező, aki a fent említett két hétre befogadja a lányomat?

VAGY ENGEM???

Kérdés I.

A mai első kérdésem:

Ki volt a századik?

Mert érdemel egy kis meglepetést...

Mindjárt jön a második kérdésem is. Ami SOKKAL nehezebb lesz...

Helyzetjelentés

1. Bőröndök bepakolva.
2. Gyerekek felkészítve.*
3. Előadás elkészítve.
4. Előadás elpróbálva.
5. Cseresznye leszedve. A madaraknak jó étvágyat a maradékhoz.
6. Repülőjegy elintézve.**
7. Madarak kiadva.
8. Rendrakás oké.
9. Porszívózás rendben.
10. MIT FELEJTETTEM EL?
11. Ide megyünk.

* Egy jön velünk, kettő marad itthon. Nem részletezem… ** Bár a férjem ezt az utolsó pillanatba intézte, így a gyerek business-en utazik, szülei turistán. EZT MOST NEM KOMMENTÁLOM.

PS: Köszönöm a sok megjegyzést a jutalomkönyv témájában. Közben beszéltem más mamákkal is, akik ugyanerről a jelenségről számoltak be más iskolákban, úgy tűnik, nem mi voltunk az egyetlenek, akik évzáró után a könyvesbolt felé vettük az irányt...
PPS: A pénzt felejtettem el! Pipa.

Az évzáró és bizonyítványosztás

Nehezen tudjuk kiismerni magunkat a szöveges értékelésben. Többen is kérdezték tőlünk milyen lett Pepe első bizonyítványa. Jó, feleltük. Mert fogalmunk sincs, hogy a szöveges értékelés, milyen jegyeket takar.

De úgy tűnik, hogy ez a „jó”, még sem elég jó.

Mert kis túlzással kb. 3 gyerek volt az osztályban, aki nem kapott az éves munkájáért jutalomkönyvet.

Mert kaptak kitűnők az ünnepség alatt. Egyesével szólították ki őket, egy és háromnegyed óráig tartott, míg az iskola összes kitűnője átvette a könyvét. (Pepének a hétvége a kirándulásé, így csak annyit mondott: Ennyi idő alatt már megjárhattam volna a Hármashatár-hegyet.)

Majd az osztályok visszavonultak a termeikbe, és kaptak könyvet azok, akiknek egy négyesük volt főtárgyból.

Pepének ez nem esett jól. De őszintén szólva én is bepöccentettem. MERT AZ ÉN GYEREKEM NEM FOG JUTATOLOMKÖNYV NÉLKÜL MARADNI!

Így aztán elmentünk egy könyvesboltba, és ünnepélyes keretek között átadtam neki a könyvet, amit választott…

Jól tettem, vagy jól tettem?

Véget ért egy korszak...

... mert szeptemberben már ZK is rajta lesz a képen.

Az első nap:

És az utolsó:

PS: És a kérdés: Miért terjesztem azt, hogy idén nem is nőtt olyan sokat Bakka?

Az első bizonyítvány: előzetes

Az egyik kedvenc Cseh Tamás dalomnak a címe: „Ha Koncz Zsuzsával járhatnék”.

Így kezdődik: „Halk eső hullik, mossa le könnyem/Nekem soha semmi nem ment még könnyen/Hidegen néznek a csillagok/Én mindig lehetetlent akarok”. (Biztos, hogy nem törtem jól, de a téma szempontjából ez most mindegy.)

Hogy mi az ars poeticám?

Hát ez pár fenti sor.

És úgy tűnik az anyatejjel átment a gyerekbe is.

Miért is? Hát ezért:

Én: Mit vársz, milyen lesz az első bizonyítványod?
Pepe: Szerintem olyan jó lesz, hogy azt fogják mondani, hogy rögtön a negyedik osztályba mehetek. 4.é! SZUPER LESZ!

Miért sántít ZK?

Különböző hipotézisek tesztelése folyik a napokban.

1. Izületi gyulladás.
2. Maradvány tünetként sántít már csak. Vagyis a mostani sántítás és a korábbi sántítás nem egy és ugyanaz.
3. Rossz szokás.

Vettek vért tőle, és mindenféle egyéb folyadékot és kenetet. És rengeteg kép készült a gyerek belsejéről.

A maradvány tünet kizárására majd kontrollra kell mennünk az ortopédushoz.

Ami a harmadik pontot illeti, itt jön az én szerepem: Kétpercenként figyelmeztetem a gyereket, hogy ne sántítson.

Tudom, hogy irigylitek, ZK-t!

PS: A reumát és a daganatos megbetegedést* tegnap kizárta az orvos. Hurrá!
* Ezen a ponton egy kicsit elájultam, azt hiszem...

ZK az orvosnál

Első lépésként az elbeszélgetés jön, hogy az orvos felmérje a gyerek hangulatát, kedvét, és, hogy van-e betegségtudata.

ZK csacsog az orvossal. Az „öreganyáiról” [így hívja a nagymamáit] mesél nagy nevetve.

Orvos: És ZK, mi a kedvenc ételed?
ZK [habozás nélkül rávágja]: A répa!

Az aggódó szülők és az aggódó testvérek egy emberként hördülnek fel.

Család: Micsoda, ZK, a sárgarépa?
ZK: Igen, a répa.
Én: ZK, nem a kristálycukor?
ZK: Ja, de igen, a kristálycukor!

Elnézést lányom, hogy aláástam az egészséges étkezésedről folytatott marketingtevékenységedet, de a tények makacs dolgok!

Fecskék és fruskák

Kiddy azt mondta, hogy ez egy nagyon jó könyv. Ez így van.

És azt is mondta, hogy Pepe biztos majd vitorlázni akar tanulni a könyv hatására.

Így nem is mondhatom, hogy nem figyelmeztetett.

Mondjuk Pepéről nem sokszor mondható el, hogy a könnyebb utat választja.

Mert nem, nem azért hisztizik, hogy vitorlázni akar tanulni, mert akkor mondhatnám, hogy majd-valamikor beíratlak egy vitorlástanfolyamra. És ezzel egyszerűen véget is vethetnék az ügynek.

Hanem azért hisztizik, hogy miért dobtuk ki a garázsból a könyvszekrény maradék fa-anyagát, mert abból akart volna vitorlás hajót építeni.

Amihez már a terveket is elkészítette.

DE TI KIDOBTÁTOK A FÁT, MAMIKA. ÉS MOST HONNAN FOGUNK ANNYI FAANYAGOT SZEREZNI???

Utálom, hogy mindig én vagyok, aki a rossz hírt hozza, és aki a gyerekből kioltja a kreativitást, de úgy érzem muszáj megmondanom, hogy nem fog tudni egy olyan vitorlás hajót építeni, amivel Papikával vitorlázni fognak tudni menni…

VAGY?

Egy kis történet három jelenetben

1. jelenet

Pepe és az osztálya jött-ment a héten. Többek között az Állatkertben is voltak. És nagy volt az izgalom, mert a tanító néni azt mondta, hogy vihetnek a gyerekek 200 forintot állateledelre. Pepe persze egy ötszázast kért a nagymamájától. Így két csomag állateledelt vett. Egyet eletetett ő, a másikat elosztogatta a pénz nélkül érkező osztálytársai között, hogy ők is célozhassanak a teve szájába. „Mert ez a teve-kosár, Mamika.”

2. jelenet

Ugyanaz nap ülök az autóban a két naggyal. Megvettük a másnapi kirándulásra Pepének a zseblámpát. És a lányok is kaptak egyet-egyet. Megy a hangos vita, melyik lámpa a jobb. Pepe lámpája messzebb világít. A lányoké viszont dinamós, így elem nélkül is ég.

Én megragadom az alkalmat, hogy egy kicsit neveljem a gyerekeimet: Látjátok, gyerekek, semmi sem tökéletes a világon. Mindennek van jó és rossz oldala. Mindennek van előnye és hátránya.

A gyerekek hallgatnak.

3. jelenet

Ugyanaz nap a kocsiban. Pepe abbahagyja a hallgatást.

Pepe: Na, Mamika, akkor azt mondd meg, hogy annak mi az előnye, hogy N. mindig heccel az iskolában?
Én: Ez egyszerű. Önuralomra tanít, hogy el tud viselni azokat az embereket, akikkel kénytelen vagy együtt lenni, pedig nem is kedveled őket.

Pepe hallgat egy kicsit.

Pepe: És Csongornak* mi a jó oldala?
Én: Hogy okos. MI TÖRTÉNT MÁR MEGINT?
Pepe: Csongor rábeszélt, hogy kóstoljak meg valamit, amit nem lett volna szabad. És amikor megkóstoltam, akkor beárult a tanító néninek.

Most én hallgatok, de csak egy pillanatig. Aztán már röhögök is, ahogy hetek óta nem tettem.

Én: Pepe, te megkóstoltad az Állatkertben az állateledelt?
Pepe: Ezen most mi olyan vicces, Mamika?
Én: Megkóstoltad?
Pepe: Igen.

Nem részletezem a beszélgetést, aminek a végén Pepe saját magát hülye kisgyereknek címkézte fel. De ne izguljatok, megvédtem!

* Csongor a legjobb barát, akivel naponta összeveszik Pepe.

Bakka szobatiszta lett

Amikor Pepe születése előtt 10 nappal beköltöztünk ebbe a házba, rögtön tudtuk, hogy a két hálószobás megoldás előbb-utóbb valószínűleg kevés lesz, mert több gyereket szeretnénk, mint ahogy hálószobánk van.

A gyerekek megszületettek szépen sorban.

Így a két hálószobát felosztottuk felnőtt- és gyerek-szobára.

Én jól megvagyok a szobatársammal. De legnagyobb meglepetésemre a gyerekek sem panaszkodnak, hogy külön szobát szeretnénk. LEGALÁBB IS MÉG NEM.

Tavaly aztán egy építésszel elkészítettük a terveket a házunk bővítésére.

Aztán úgy döntöttünk, hogy mégsem bővítünk, hanem eladunk és veszünk egy nagyobbat.

Aztán két hete Bakka egyik este bejelentette, hogy ő már túl nagy a pelenkához. És különben is kényelmetlen. És ő már nagylány. Köszöni szépen ennyi volt. (Lassan öt éves lesz, így nem tartottam különösen korainak az ötletét.)

Rendben.

Első éjszaka minden rendben ment. A második éjszaka bepisilt. Kimostam az ágyát, ami nem száradt meg estére.

Semmi baj, a zsenialitásom nem hagy el. Van még két ágy a gyerekszobában, így bejelentem: „Egy gyerek nálunk aludhat. De a másik kettő a gyerekszobában marad.”

Persze kitört a balhé.

ZK: „Én alszom veletek, mert mindig én alszom veletek.”
Bakka: „Én alszom veletek, mert az én ágyam vizes.”
Pepe: „Én alszom veletek, mert én vagyok a legnagyobb, és én már olyan régen aludtam veletek.”

Nem részletezem, mert csúnya volt a vita, aminek eredményeképpen a gyerekek két maradék matracát átrángattuk a hálószobánkba, és az egész család együtt alszik.

És felmerült az öltet, hogy a gyerekszobát kiadhatnánk lakóknak. És az alsó szintre behívhatnánk az utcáról embereket. És hogy: Miért is kell nekünk nagyobb ház???

Persze a történetnek folytatása is van.

Két napig alszanak a gyerekek a szobánkba. Bakka baleset nélkül teljesíti a két éjszakát. Az ágya megszárad. Mindenki visszarendeződik.

Harmadik éjszak a frissen mosott ágyába persze újra bepisilt a lányom. Így a körforgás folytatódik.

Már említettem egy megjegyzésemben, hogy én 12 éves koromig, ha nem is rendszeresen, de többször bepisiltem. Így Bakkának alacsonyra tettem a lécet bepisilés-ügyben, úgyhogy szerintem fogunk még egy ideig matracot hurcolni a két szoba között…

Mindenestre, most, hogy az egész dolgot végig gondoltam, egy nejlon-lepedő megoldást jelenthetne…