Hogy szokott Pepe aludni?

Excel táblázatban kell lassan vezetnem a gyerekek programjait az iskolai év vége felé. Ilyen-olyan kirándulások, általában átfedésben a három gyereknek, de sosem egyszerre. Ezekben a hetekben mindig van egy kis rosszérzés bennem: Nem felejtünk el semmi? Mindenki ott van, ahol lennie kell? Az a gyerek, aki nincs éppen velem, jól van?

Pepe és osztálya utolsó pillanatos szervezéssel Vértesben kirándulnak. Az első (és egyetlen) estén telefonál az osztálytárs anyukája. Hogy épp most tette le gyerekével a telefont, aki nagyon panaszkodott a szállásra. És, hogy ha lenne autója, akkor most indulna a gyerekért. Nos, Internet, nem vagyok büszke rá, de az első gondolatom az volt, milyen jó, hogy nem vitte el a gyerekem a telefonját. Mondjuk ezt nem mondtam az anyukának, de azt igen: ÉRTE MENNI? Hát ez nekem eszembe sem jutott!

Anyuka még sorolta egy ideig a szállással kapcsolatos problémákat (kosz, pók, kiálló ágyrúgók, stb.), de aztán látta, hogy nem igazán vagyok vevő a problémára és nem sorolta sokáig.

Miután letettük a telefont, persze rögtön kezdtem rosszul érezni magam. Mert szegény gyerek biztos szenved. Meg, hogy nem tanúsítottam kellő empátiát az osztálytárs anyukája felé.

Nem, nem hívtam vissza, de a férjemet gyorsan felhívtam, hogy ellenőrizzem a viselkedésemet. Valószínűleg nem a legjobb pillanatban kaptam el A.-t, mert miután a problémát vázoltam, csak annyit mondott: Mit gondoltak hova mennek? A Ritzbe?

Mondjuk ezen röhögtem, de nem nyugtatott meg.

Este újra neki futottam a témának.

Mire a férjem: Biztos, hogy Pepe jól van. Gondolod el, itthon hogy szokott aludni.

Nos, ezzel meggyőzött!

Hogy szokott Pepe aludni?

Mélyen és sokat. Már első napos korában. A jelenlegi viszont helyszín több lépésben alakult ki.

Ő az egyetlen, akinek külön szobája van. És ezzel nem is volt sokáig semmi gond. Aztán kitalálta, hogy ő éjszakánként fél, és milyen igazságtalan, hogy mindenkinek van a családban szobatársa, csak neki nem. Mit lehet csinálni? Hát, ő villannyal aludna. Aludjon. Aztán rájött, hogy akkor is fél, ha a teljesen kivilágított szobában alszik. Átmenne a lányokhoz aludni. Menjen. Igaz, hogy csak két ágy van a szobában, de odakerült a hálónkból a kanapé, majd alszik azon. Ez a megoldás jól működött, bár a lányok szekálták rendesen. ZK elégelte meg. Ő átmenne Pepe szobájába. Rendben. ZK ledobta Pepe egyik képét a falról, felakasztotta a szarvasát az ágy fölé. Pepe pedig beköltözött ZK ágyába.

Minden jól is ment egy ideig.

De Pepe továbbra is félt. És ő inkább a mi ágyunkban aludna.

Na ez már nem volt rendben. Épphogy csak kipateroltuk a szobánkból ZK-t, már jönne is vissza egy másik gyerek. Szó sem lehet róla!

Egyik reggel A. kérdezi tőlem, láttam-e, hol aludt Pepe. Nem, nem láttam. Hol aludt? A hálószoba ajtónkban, a puszta parkettán. Mert igen, a durvább éjszakákon ott táborozik. Hozza a párnát és paplant, majd lefekszik a parkettára, és alszik, mint a bunda.

És ez aztán meggyőzött, hogy csak meglesz a gyerek egy várban, ágyban.

Meg is volt.

Mindig a fülénél baszom el, mondja a kislány…

Én: Hogy beszélsz?
ZK: Ahogy te szoktál.

Mit mondjak? Felnőttek a gyerekek.

És hogyan telik a hétvége felnőtt gyerekeinkkel?

DURR. BUMM.

DURR.

Ugyanis ZK-nak új hobbija van. Lufi csavargatással gyárt mindenféle élőlényt. És a cica fülével nem boldogul.

Pepe: Honnan ilyen kreatív ZK?
Én: Fogalmam sincs.

És azt sem tudjuk, honnan vette a fejébe ezt a lufi dolgot. Mondjuk lehetne rosszabb is, de ez is elég rossz.

Első lépésben az apját rábeszélte az alapanyagok (lufi+műanyag fújó) beszerzésére. A játékboltban sajnálkoztak az eladók, hogy nincs megfelelő lufijuk. De van, mondta a lányom. És meg is mutatta, melyik polcon, mert jobban ismeri a bolt készletét, mint az eladók.

Második lépésben aztán itthon sorban durrogtatta a lufikat kifelé, mert nem tudtuk meggyőzni, hogy, ha teljesen felfújja azokat, akkor a csavargatásnál kidurran. Mert nem buta, csak makacs. (Amikor az apja megtanította, hogy kell a lufi száját bekötni, köszönet helyett, csak rákiabált: Mondtam, hogy így kell!) Aztán nagy nehezen meggyőztük. Az internet segítségével. Mert annak hisz, csak nekünk nem.

Így már nem durrogtak a lufik folyamatosan. Viszont elkezdődött a lufik csikorgatása. Így a hétvégét kiabálással töltöttük: ZK MENJ A SZOBÁDBA! ZK A SZOBÁDBAN CSAVARGASD A LUFIT! ZK NE CSIKOROGJ! ZK! ZK!

De nem csügged. Tucat számra gyártja a lufi virágokat, lufi madarakat, lufi nyulakat, lufi cicákat.

És így már csak a spontán durranások maradnak. Úgyhogy ijedezünk.

Jobb volt, amíg keresztszemes hímzésben utazott.

Aztán tegnap eltűnt a lufi fújója.

ZK az egész családot megvádolta.

De nem mi voltunk.

De azért megkönnyebbültünk.

De aztán meglett.