Nem is tudom, hol kezdjem,

de visszatérünk a szokásos jelentéktelen ügyekkel kapcsolatos nyavalygásaimhoz.

Félek a kutyáktól. És nem is igazán szeretem őket. Jó, nem annyira, hogy nyíltan uszítsak ellenük, csak annyira, hogy lehetőség szerint kerüljem őket.

(Jó, persze, a TE kutyádtól nem félek, és szeretem is. Mert olyan édes. És olyan példásan viselkedik. És igen, elhiszem, hogy érti a beszédet. Sőt még beszélni is tud…)

Nyilván adódnak olyan helyzetek, amikor nem tudom elkerülni a kutyákat. Amikor egy parkban rohannak felém. Vagy az utcán odajönnek hozzám és felugrálnak rám.

Ilyenkor megtorpanok. És izgulni kezdek, mi is lesz.

Aztán megkeresem a gazdával a szemkontaktust és megszólítom: „Félek a kutyáktól. Megtenné, hogy visszahívja?” (Azért, hogy összekoszolja a ruhámat az eb, már nem is merek panaszkodni. Mert azt készségesen elismerem, az én hibám, hogy higomán vagyok.)

Szerintetek tíz kutyatulajdonos közül hány hívja vissza az állatot?

Kettő? Három? Nem tudom, de kevesebben, mint szeretném. (Sosem volt kutyám, csak a sötétben tapogatózom, de nem lehetne az állatot megtanítani, hogy, mondjuk, egy lábhoz vezényszóra visszamenjen külön kérés és rimánkodás nélkül a gazdájához?)

A gazdi inkább szóba elegyedik velem. És az alább felsorolt alaptémák közül hoz fel egyet vagy többet:

1. Nem bánt a kutya.
2. Sosem harapott meg még senkit.
3. Nagyon szereti az embereket.
4. Nem kell a kutyáktól félni.
5. Csak játszani akar.

Tudom, de nekem nincs kedvem se dumálni, se játszani…

Ma reggel ZK-val sétálva kutyás anyukával akadtunk össze. (Éles logikával azért gondolom, hogy anyuka, mert egy csecsemő volt a testére erősítve egy babahordozó segítségével.) Az anyuka beszélgetett valakivel, a kutyája viszont hozzám jött dumálni. Én a szokásos kommunikációs stratégiámat alkalmazom: „Félek a kutyáktól. Megtenné, hogy visszahívja?” Anyuka visszahívta? Megpróbálta. Kutya visszament? Nem. Anyuka nyitja a száját. És elővezeti a témáját: „Így a gyerek is félni fog a kutyáktól!”

Köszönöm! Ez most komoly segítség volt!

Mert a kutyákon kívül a másik kedvenc hobbim, hogy vadidegenekkel tárgyaljam meg, hogyan is neveljem a gyerekeimet…

PS: Ahogy mondtam sosem volt kutyám.
PPS: Igen, harapott meg kutya.
PPPS: Hogy a látókörömet szélesítsem, elolvastam Csányi Vilmos kutyás-könyveit. Bedobozoltuk a könyveim, így nem tudom idézni, azokat az érveket, miért is jó, ha az ember beszerez egy kutyát, MIUTÁN a gyerekek kirepülnek a családi fészekből, de AKKOR majd lesz kutyám. Mert egészségesnek tűnik…

A gyerekem gúnyt űz belőlem?!

Mondjuk, tök igaza van...

Szóval ott tartottam, hogy A. visszajött reggel a gyerekekkel, és közölte a remek hírt, hogy nincs meg az autója.

Én még pizsamában voltam, és mivel az első reakcióm az volt, hogy a férjem nem emlékszik, hova tette az autóját este, rögtön le is vágtattam a Városmajor utcába körülnézni, hol az autó.

Nem volt sehol. Nyilván ellopták. És nem a férjem dugta el valahová előző este.

Én: ZK, de loptad el az autót?
ZK: De, Mamika, én még nem tudok vezetni!

Sosem loptak még autót tőlünk, így nem is nagyon tudtam feldolgozni az eseményt. Sokkal kézzel foghatóbbak voltak számomra azok a tárgyak, amiket az autóval EGYÜTT loptak el.

Így megint tanúbizonyságot tettem, két remek tulajdonságomról: 1) vészhelyzetben mindig elvesztem a fejemet; 2) mindig fel tudom mérni, hogy mi is az igazán fontos.

Rögtön jajongani kezdtem az ellopott telefonom miatt.

Pepe rögtön belátta, megint gyenge az anyja: „És képzeld, Mamika, a kormányt is ellopták!”

Én: A telefonom. És a nyári képek ZK-ról!
Pepe: És az a sok csavar, amit elvittek!
Én: A gyerekülések. A gyereküléseink!
Pepe: A motor. Mamika, a motorját is elvitték az autónak!
Én: A CD-k. A GYŰJTEMÉNYES LGT CD-im. JAJ-JAJ-JAJ.
Pepe: A SÁRGA VILÁGÍTÓ MELLÉNY. ELVITTÉK A JÓ KIS SÁRGA VILÁGÍTÓ MELLÉNYT IS. JAJ, MAMIKA. MI LESZ MOST?

Tovább nem tudtam folytatni a sort, mert megérkeztünk az iskolához és rohanni kellett befelé.

Nehogy Pepe életében először elkéssen…

A reggeli rutinunk

Mióta Pepe iskolába jár, szoros menetrend szerint zajlanak a reggelek hajnalok, hogy tiszta, jól táplált és nem utolsósorban felöltözött gyerekek léphessenek ki az ajtón ¼ 8-kor.

Ma is minden olajozottan működött.

Indulás előtt figyelmeztettem A.-t, hogy szaladjon vissza a mobiltelefonommal, amit az autóban töltöttünk, mert nemcsak az elegánsabb cipőit pakoltam el, hanem a telefontöltőmet is.

Kisvártatva vissza is ért a kis csapat.

Én: Köszi, hogy visszahoztad a telefonomat. Feltöltötte az autó?
A.: Nem tudom.
Én: Feltörték az autót és elvitték a telefonomat?

Nem, ennél alaposabbak voltak. Magát az autót vitték el, telefonostul…

Festünk?!

Vagy inkább festetünk?!

Véleményem szerint kétféle család létezik. Az egyikben a gyerekek rajzolhatnak a falra. A másikban pedig nem.

Gondolom, nyilvánvaló, hogy az első kategóriába tartozunk. Csupán pontosítani szeretném a „rajzolhatnak a falra” kifejezést. Világos, hogy a gyerekek a rajzolnak a falra külön biztatás vagy kérés nélkül is. És nálunk nem is szoktak különösebb dicséretet kapni egy-egy jobban sikerült grafiti után.

Nyilvánvaló az is, bármit csinálhatok, úgysem fogom magamat abban a típusú családban találni, amelyben a gyerekek nem karistolják össze a falat. Mert mondjuk, nincs otthon olyan íróeszköz, amivel ezt megtehetnék.

De azért néha szeretnék tiszta falak között élni.

Éppen ezért tavasszal megbeszéltünk a férjemmel, hogy a nyári szünidőt kihasználjuk és kifestettjük a házunkat.

Daniella, milyen hihetetlen belső tartásról tettél tanúbizonyságot, hogy nyáron egyszer sem panaszkodtál a festéssel kapcsolatos nehézségekről!

Akik jártak nálunk az elmúlt hetekben, tudhatják, hogy azért nem panaszkodtam, mert valószínűleg nyáron nem volt festés nálunk. Vagy tényleg nagyon gyorsan mocskolódnak a falaink.

Igen, nyáron lett volna ideális a munkát elvégeztetni. És egész nyáron tervezgettük, hogy felhívjuk a festőt.

A festő ma reggel vonult fel.

Miután a hétvégén összepakoltuk az egész házat.

Mindent elpakoltunk.

Így a férjem reggel az öltönyéhez kitaposott tornacipőt vett fel...

Péntek reggeli mélyrepülés

Végre itt a reggel! A héten ZK a hálótársam, és kicsit nehéz vele: Éjszakánként jó néhányszor ellenőrzi, megfelelő testhelyzetben alszom-e. Ha nem felé fordulva alszom, abból gond szokott lenni… Mindegy, hagyjuk.

Reggel 6-kor felkelek. ¼ 7-kor berakom a mosást.

¾ 7-kor Pepe rájött, hogy az X darab párbajkártyájából csak X-40 van meg. Hol lehet a többi???

A mosásban. Mert a nadrágja zsebében felejtette a kártyákat.

Az iskolába vezető út párbajkártyákkal és az élet igazán fontos kérdéseivel voltak kikövezve.

A fiam kérdései:

Biztos, hogy eláztak? Miért? De miért? Miért áznak el a kártyák a mosásban? De miért? Lehet, hogy nem történt semmi bajuk? Miért nem bírják a vizet a kártyák?

Az én kérdésem:

Miért képtelenek a férfiak arra, hogy mielőtt beteszik a szennyesbe leteszik a szennyeskosár MELLÉ a piszkos ruháikat, ellenőrizzék a zsebeiket, nehogy kimossak valami NEKIK fontos dolgot?

Mert nekem aztán teljesen mindegy hány üzleti partnertől marad névjegye a férjemnek. Vagy hány párbajkártyája van a fiamnak. Én kimosom a mosnivalót. Zsebeket nem ellenőrzök.

***

Anyukám nálunk töltötte az éjszakát, így a lányok vele itthon maradtak, míg megjárom az iskolát.

Mire visszaérek, a ház a legnagyobb elképzelhető rendetlenség állapotában. A lányok a legszebb ruháikban épp különböző színű temperákat nyomnak az étkezőasztalra. A nappaliban szétdobált reggeli maradványok. Az előszoba felforgatva.

Az anyukám nem ért rá. Hogy mit csinált?

Mivel lejárt a mosás, ő a vizes párbajkártyákat vasalta.

Pepe még nem ért haza az iskolából, de úgy érzem, ma sem én leszek a nap hőse…

Pepét elhozom az iskolából.

Legalábbis megpróbálom.

Pepe iskolája meglehetősen poroszos. Igaz, a paradigmán belül elég kedvesen nyomják az ügyet.

Egy dologban azonban nincs pardon: Az első heteket kivéve, a gyereket nem lehet az osztályba felkísérni. És amikor megyünk érte, akkor sem lehet felmenni hozzá. Hanem a portás szól fel talky-walky-n a tanárnak, kit küldjön le.

A blog inkább anonim, mint nem, de tegyük fel, hogy a gyerekemet Szabó Pistinek hívnák. De én nem akarnám elárulni ezt, ezért azt mondanám, hogy a gyerek neve: GyakoriMagyarNév GyakoriKeresztnév. Pepe neve viszont nem Szabó Pisti, hanem RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév.

Megérkezem az iskolába. Néhány leánygyermek kíséretében.

Én: Jó napot kívánok. RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnévért jöttem. 1. i. osztály.
Portás: Tessék?
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnévért jöttem. 1. i. osztály.
Portás: RitkaKeresztnév?
Én: Igen.
Portás: És a vezetékneve?
Én: RitkaKülföldiNév. 1.i.
Portás: Tessék?
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév. 1. i. osztály. De elég, ha bemondja a RitkaKeresztnevét, mert úgyis csak egy van belőle az osztályból.
Portás: Nem. Mi a vezetékneve?
Én: RitkaKülföldiNév. 1. i. osztály.
Portás: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév?
Én: IGEN!
Portás: 1. i. osztály?

Ezen a ponton, aki személyes is követi Pepe iskolai pályafutását kicsit elbizonytalanodhat. Daniella, nem azt mondtad, hogy énekes osztályba jár Pepe? Akkor miért 1. i. osztály?

És teljesen igazatok lenne a közbeszólásért!

Én: Jaj, nem! Rosszul mondtam. Nem 1. i., hanem 1. é. 1. énekes osztály.
Portás [megnyugodva, hogy anyuka lüke]: 1. é?
Én: Igen.
Portás: És hogy hívják a gyereket?
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév. 1. énekes osztály.
Portás: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév?
Én: IGEN!

A portás felszól a talky-walky-n az osztályba.

Ekkor elkezdődik egy kb. 15 perces várakozás, amely alatt egyre inkább elbizonytalanodom, hogy Pepe megkapta-e valójában az üzenetemet, és készülődik, vagy pedig nyugodtan játszik valahol.

15 perc után újra tárgyalom az ügyet a portással (lásd fent):

Portás újra felszól a talky-walky-n: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnevet SÜRGŐSEN várják a portánál.

Aztán a 18. és 20. perc között Pepe megjelenik általában. Hozza a cókmókját. Általában.

És indulhatunk is haza.

Bakka az óvodában II.

Bakka újra kezdte. Hogy mit? A hisztit. Nem tudjuk pontosan miért, mert nem teljesen világosak az üzenetek:

Én: Bakka mit szeretnél?
Bakka: Nem szeretnék soha többé oviba menni.
Én: Jó, gyerek menjünk be Andrea nénihez, kiíratlak.
Bakka: Jaj, jaj, csak azt ne, Mamika.

Tény és való, Pepével kínlódás volt a kiscsoport. Minden reggel sírt. Illetve pontosítanom kell: Minden reggel sírt, amikor én vittem. Amikor az apja, akkor nem.

Bakkával sokkal könnyebben indult a dolog. Az első héten sírdogált. Aztán egyik reggel összehányta a csoportszobát. Második héttől azonban nem volt gond.

Egészen múlt péntekig.

Pénteket Bakka, az óvónők elmondása szerint, végig sírta. Először mindenki vigasztalni próbálta. Egy idő után viszont menekültek tőle. Fárasztó volt.

Semmi gond. Jön a hétvége. Hétfőn biztos jobb lesz.

A. utazik, így én viszem Bakkát. Az öltözés alatt köhint egyet. Majd még egyet. Azt hittem, a megfázása.

Már régen csinálta, így nem vettem észre, hogy ez AZ A köhögése. Ami után ki tudja adni a taccsot. Ha jónak látja.

Először az ölembe ment. Aztán a táskámba. Aztán az érkező gyerekek lába elé. Aztán a mosdóba.

Az óvónők szerint csak egy kicsit bukott.

Mondjuk én ezt nem így láttam, amikor 8 órakor az óvoda előtt álltam deréktól bokáig hányásban, kezemben egy táska, ami hányással volt teli.

Ezt az állapotot nehezen tudom a napirendemmel összeegyeztetni.

Irány haza, kipucolódni.

Alig érek haza, csöng a telefon.

Szerintetek?

A barátnőm volt, aki utánunk érkezett pár perccel az óvodába.

Még ki sem értem a kapun, Bakka már békésen játszott a babaházzal…