Hideg van…

De nem panaszkodom, mert mindenki jól bírja*. Sőt vannak közvetlen családtagjaim, akik még boldogok is. MERT TUDNAK SZÁNKÓZNI.

Kiskoromban többször gondoltam szánkózás közben arra, mennyire unatkozhat az anyukám otthon. Hát nem biztos. Én legalábbis teljesen jól érzem magam bent a melegben. Illetve az ablakból nagyon jó szórakozás a gyerekeket nézni. Van egy használhatatlan meredek rész a kertünkben, ott csúszkálnak a lányok-fiúk. A lányok nem a hosszabb részén mennek le a dombon, hanem keresztbe bele a sövénybe. Hát az nagyon vicces.

Egyébként csak azt akartam írni, hogy nem gondoltam, lesz olyan pillanat, amikor várom, hogy kezdődjön a félév. De volt. Mindenféle gyerekes barter-ügyletbe bonyolódtam az utóbbi időben. Aminek az lett az eredménye, hogy múlt héten minden délután volt nálunk vendéggyerek. Általában több is. Hétfőn én viszem Pepe egyik barátját judóra. Aztán elhoztam a két szomszédgyereket, meg az én hármamat, míg szülői van. Kedden ZK egyik ovis barátja volt nálunk, később átjött a testvére is vacsorázni. Anyukával jót beszélgettem, mondjuk. Szerdán megint a judós kisfiú jött. Csütörtökön aztán megint a judós kisfiú a tesójával**. Pénteken gondoltam arra, jó lenne egyetemista korú „gyerekekkel” is beszélgetni.

De aztán elkaptam ZK-Pepe gyomorvírusát, így aztán sztornó volt ez az egész érzés.

De ma már jól vagyok. És elkezdtem mosni. Bakka nadrágjában a következő kézzel írt feljegyzést találtam (nem a lányom kézírása): Hogy-születik-meg-alo-bizonyára-nem-mindig-ugyan-ojan-akiscsiko-minta-anyuka.

És rajzok is voltak.

Tök jó, hogy ilyen érdekes dolgokat tanul a lányom az iskolában.

És hogy ilyen jól írnak az elsősök már.

* KIVÉVE NÉHÁNYAN. Kazán, kapu, autó titeket nézlek!!!
** Nyilvánvaló, hogy akarok valamit ettől a családtól, de az még legyen titok, mit.

Bögrés tokányt? Valaki?

Úgy kezdtem a hétfőt, hogy jó háziasszonyként elpakoltam minden (a mosogatógép által) tisztára mosott tányért. Ez azért bizonyult meggondolatlanul rossz döntésnek, mert estére a tányérokat tartó szerkény MÁSIK ajtaja is tönkrement. Az EGYIK ajtó már régóta nyithatatlan, de a másikat még boldogan használtuk. Értelemszerűen nem tudtam tányérokkal teríteni vacsorához. Ennek a váratlan fordulatnak eredményeképpen a gyerekeknek bögrében tálaltam fel a zöldborsós tokányt. Sírtak-ríttak. Aztán elmeséltem, hogy voltunk már olyan étteremben, ahol pezsgőspohárból ettük a gulyáslevest. Na, ettől megnyugodtak. Sznobok…

***

Végül is nem publikáltam a 40. születésnapomra írottakat. Még dolgozom rajta… A lényeg a lényeg, hogy nyilvánvaló módon a férjemnek elege van belőlem és kínhalált szán számomra. Igen, futógépet ajándékozott nekem. Mondjuk először tökre örültem neki. Aztán elkezdtem használni. De a gond, ami felmerült az az, hogy RÁZ a gép. Szép alattomosan feltölt elektromossággal, és amikor pulzus akarok mérni, akkor szép alattomosan megráz. A férjem először nem hitte el a dolgot. De aztán empirikusan bizonyítottam. Aztán felhívta a szervizt. Persze nem hallottak még ilyen problémáról. De csak azt tudják elképzelni, hogy az öltözékem miatt van. A férjem erre gondolkozott egy kicsit, és úgy döntött, hogy szerkeszt valamilyen ööö szerkezetet, amivel le tud földelni futás közben. Mondjuk elektromossággal kapcsolatos tudása elég korlátozott, így lassan halad a munkával. De úgy érzem, mindegy is, hogy halad, mert ha meg akarom cáfolni a szerviz hipotézisét, annak egyetlen érvényes és megbízható módja van: Meztelenül kell kipróbálnom a futógépemet.

***

Mindig úgy szeretek magamra gondolni, mint egy végtelenül toleráns és széles látókörű középkorú nőcire, aki mindent megtesz a gyerekeiért és mindenben támogatja őket. Éppen ezért magam is meglepődtem, mennyire kétségbe estem a gyerekek jelmezével kapcsolatos családi megbeszélésen. A szokásos ki-mit-tervez kérdésre a következő válaszok születettek. ZK: Hastáncosnő. Bakka: Arab táncosnő. Pepe (a 10 éves fiam!!!): Spanyol táncosnő. Hogy mit csináltam? Lerohantam a játékboltba és vettem neki vámpírjelmezt…

Különben is? Farsang? Február 3-án? Nem korai ez?

Direkt vártam egy napot…

Tegnap írtam volna arról, hogyan változtam vicces kicsi bloggerből csendesen dühöngő őrültté. Nagypénteken délután, igazán megfelelő pillanatban, jött az iskolából az értesítés, hogy Bakkát helyhiány miatt nem tudják felvenni.

Pénteken még tartottam magamat, de szombatra teljesen úrrá lett rajtam a pánik.

A férjem? Hát szerinte ez a levél csak egy apró adminisztrációs probléma. Amivel nem kell törődni, mert Bakkát már felvették. Arra a kérdésemre, hogy akkor miért utasították el, nem tudott válaszolni.

Na mindegy. Biztos, ami biztos, rögtön produkáltam egy jó kis pszicho-szomatikus gyomorvírust. A WC-t ölelgettem, nem a férjemet. Aztán néhány óra múlva kiderült, hogy lehet, hogy rendes vírus, mert szépen belehúzott. Annyira szarul voltam, hogy amikor vasárnap reggel hajnalban felköltöttek a gyerekek, őszintén mondhattam nekik, fogalmam sincs, jött-e a nyúl. Kicsit megráztuk a békésen hortyogó uramat, aki félálomban motyogta, hogy jött a nyúl.

És akkor a nyúllal el is érkeztük a mai bejegyzés témájához.

Nálunk Bakka a felvilágosult gyerek. Tudja, hogy nincs Mikulás, illetve, hogy az ovis Mikulás Béla bácsi a kertész. És nyúl sincs. A felnőttek teszik oda az ajándékot a gyerekeknek. Ezzel a szöveggel mindkét testvérét ki tudja borítani. ZK az elmúlt hónapokban többször elsírta magát a feltevésre. Így Bakka előszeretettel hozza fel a témát heti rendszerességgel.

Hogy én mit mondok ilyenkor?

Hát tőlem aztán senki nem fogja hallani, hogy nincs Mikulás vagy nyúl. Én mindig azt mondom a gyerekeknek, nem saját szöveg, én is hallottam, hogy csodák azokkal történnek, akik hisznek benne.

Én hiszek a nyusziban. Kaptam is tőle teát meg csokit.

Szóval ezek után erősen meglepődtem, amikor a két lány ma reggel szokásos anális vonalon nem azt tárgyalták, hogy ki olyan bátor, hogy a WC-ben úszkáló kakát megérintse, hanem azt, hogy hogyan hozza a nyuszi a csokikat. Biztos nem cipeli, mert ahhoz nem elég erős. Ha nem cipeli, akkor tojja őket. Igen, a nyuszi csokikat tojik. Aztán persze a dolog továbbgondolódott, hogy, ha a csokit tojja, akkor mi van a pizsamával, amit szintén a nyuszi hozott.

Bakka meglátása szerint a pizsamát is a nyúl tojta.

Hogyan bizonyította ezt a lányom?

Hát logikusan: Látta, hogy az új pizsamáján nyúlkaki van.

Úgyhogy, ha kérdeznétek, mit kaptak a gyerekek Húsvétra, egyszerű a válaszom: Szaros pizsamákat.

Hogy telt a hétvége?

Nekünk nagyon jól.*

Három veszekedéssel úsztuk meg.

Az első péntek kora délután történt, amikor relatív boldogan autóztunk Trieszt felé. Azért csak relatív volt a boldogságunk, mert a három gyerek éppen őrjöngött a hátsó sorban. Én arról álmodoztam, hogy életemben először végre megpillantatom Triesztet, amikor a férjem hirtelen ötlettől vezérelve letért az autópályáról Udine felé. Mert hogy arra ki volt írva, hogy Italia. És mi Italiába mentünk. Nos, tudom, hogy ez így nem tűnik olyan borzasztónak, de a helyzetet súlyosbította, hogy elkezdtem idegesítően lamentálni. Negyed óráig bírta a férjem hallgatni, hogy ismételgetem, hogy az egész életem tönkrement, mert feleslegesen letértünk az autópályáról Udine felé. És, hogy miért tette ezt velem. Az egész életem romokban. Eléggé jól csinálhattam, mert a férjem azzal vágott vissza, hogy 15 éve azt kell csinálnia, amit én mondok, ÉS HAGYJAM BÉKÉN, MERT Ő OTT FOG LETÉRNI AZ AUTÓPÁLYÁRÓL, AHOL Ő AKAR. Szerintem, ahogy kimondta, már tudta, hibázott. Mindenesetre mivel morálisan felette állok az átlagos halandóknak, így a hétvége folyamán csak minden második mondatomat kezdtem úgy, hogy „milyen szívesen fagyiznék, de sajnos nem mondhatom meg, hogy mit csináljunk, nehogy Papika kifogásolja”. Mit mondjak? Sok fagyit ettünk!

A második vitában a szülők támadtak a gyerekekre. Az egyik dolog, amit nagyon szeretek az életben, végtelennek tűnő tengerparton sétálni. Először 19 évesen volt részem ebben az élményben. De vasárnap délelőtt felcsillant annak a lehetősége, hogy Lido di Jesolón megint sétálhatok homokos tengerparton. Jó sokat, mert úgy klassz. Mivel előrelátó vagyok, a gyerekeknek gondoskodtam gumicsizmákról. MERT GUMICSIZMÁBAN NYILVÁN NEM FOGNAK BEMENNI A JÉGHIDEG TENGERBE. Állítják, hogy nem is mentek be. Mindenesetre pont 32 másodpercet tudtam a tengerparton sétálni, amikor feltűnt, hogy nem egy, nem kettő, hanem három gyerekünk vizes. Úgy combközépig. ÉS SZERETNÉK, HA A CSIZMÁJUKBÓL KIÖNTHETNÉK A VIZET. Nem részletezem a vitát, mert csúnya volt. És többször hangzott el a „tévé fog nevelni titeket, nem én” fenyegetés, mint így utólag be merném vallani.

Kedden délután aztán szerencsére hazaérkeztünk. A hideg és esős időből a 22 fokos nyárba. És rögtön kiderült, hogy nem az első és nem is a második történet fogja tönkre tenni a házasságunkat.

HANEM AZ INTERNETES MATEMATIKA VERSENY.

Íme a példa:

Az indaúgró csapatversenyen a majmok 5 fős csapatokban indultak. A Makogó csapat lett az első. A nyereményként kapott banánokat a következőképpen osztották el: a csapat tagjai névsor szerint annyit vettek a kupacból, mint amennyi a kupacban éppen lévő banánok számában a számjegyek összege. Miután mindenki vett, a banánok elfogytak. Minden majomnak ugyanannyi jutott, csak a csapatkapitánynak jutott több. Hány éves a kapitány? Hányadik a névsorban a csapatkapitány?

A vitába bevontuk az öcsémet is. Mert egy válóperben nyilván a rokonságnak is állást kell foglalnia. Aztán a barátnőmet is. Aki volt olyan tapintatlan, hogy megkérdezte, megér-e ez a verseny ennyi vitát. Miért nem hagyjuk abba? Ők is simán kiszálltak a Kisvakond versenyből.

MEGFUTAMODNI?

Ebben aztán végre egyetértettünk a férjemmel: AZT NEM FOGUNK.

SOHA.

PS: Végül aztán konszenzus is lett. Első a névsorban. Igaz?

IGAZ???

VAN ITT MÉG VALAKI???

* Hm. Hogy is van? Hogy a legtöbb válópert a nagy ünnepek után kezdeményezik az elkeseredettek?

Mit tanultam a buliból?

Az történt, hogy életünkben először gyerek bulit szerveztünk születésnapra. Igen, először. Mert bár annak ellenére, hogy több gyerekünk több születésnapja is mögöttünk van (19 darab, ha jól számoltam), ez volt az első alkalom, hogy bevállaltuk a gyerek bulit. Amire nem rokonok-barátok gyerekei jönnek, hanem ovis társak. (Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor volt már két buli Pepe legjobb barátainak, de ők csak 5-en voltak, és nekem az volt a feladatom, hogy a két lányt eltávolítsam a környékről, így az eseményen nem kellett jelen lennem…)

És igen, ZK-nak sikerült kicsikarnia ezt. Mert onnan indultunk, hogy születésnapja alkalmából átjön a legjobb barátnője játszani. Aztán ZK mosolygott és könyörgött és én észre se vettem, hogy beadtam a derekamat…

Szóval a tanulságok/kérdések:

1. Nem akarok még egyszer 16 gyereket egyszerre a házamba tudni. SOHA TÖBBET.
2. Mi történt azzal a szabállyal, hogy a meghívottak 30% nem fog megjelenni?
2. A szülők gyáván meg fognak futamodni, hiába bíztatom őket, előre is, nyugodtan maradhatnak. Két apuka volt olyan bátor, hogy velünk töltötte az estét. Köszönet nekik. És egy anyuka is maradt, de őt én kényszeríttettem, nem önként tette…
3. Jó lesz, ha a felnőtteknek is szervezünk szórakozást. A mi esetünkben az apukák remekül elvoltak, mert az egyikőjük autója fent akadt egy kisebb szikladarabon a kertünk előtt: Mentés volt. IZGALOM!
4. Tervezhetünk bármilyen érdekes játékokat [itt csinálok úgy, mintha terveztünk volna valamit az Amerikából jöttem-en és a hideg-meleg játékon kívül…], a gyerekek leginkább üvöltözni és rohangálni akarnak majd.
5. Az üvöltözés-rohangálás eléggé megterhelő, főleg egy silányul hangszigetelt házban, az előnye viszont, hogy nem kell utána rendet rakni. Kis túlzással tökéletes rendben hagyták el a házat a kicsik.
6. Az előző pontból következően nem fogunk több bulit tartani sáros időben, mert akkor nem lehet kimenni a szabadba. (És nyáron sem, mert akkor igaz, hogy ki lehet menni játszani, de a barátok elutaznak. Igaz? Igaz! Köszönöm!)
7. A gyerekek nem fogják értékelni az ennivalót. Így a legegyszerűbb szendvicseket kell csak eléjük dobni.
8. A harmadik pontból következően azonban sok szörp/víz kell. Nagyon sok. Ijesztően sok.
9. A síró gyerekek vigasztalására fel kell készülni. Főleg lélekben. Drámai helyzetek voltak. Az egyik gyerek például megijedt Paca Cártól, illetve attól, hogy a CD-n énekeltek róla.
10. A WC-re kísérés hatalmas tanulságokkal fog szolgálni: Több gyerek megesküdött, hogy otthon ők 1) nem használnak WC papírt; 2) nem szoktak kezet mosni.
11. A lányok többsége nem szereti a csoki tortát. Hiába volt 16 gyerek, torta alig fogyott. Miért???
12. A drága játékokat jobb, ha elrakjuk. Pepe autóversenypályáját tette tönkre, a romokból ítélve, szisztematikusan valamelyik vendég gyerek. Pepe nem mert panaszkodni, lásd következő pont.
13. Ezentúl a legnagyobb büntetés nem a bezárás lesz, hanem a születésnapibuli-megvonás. Pepe már el is vesztette a jövő évi buliját. MERT AZ EGYIK VENDÉGKISLÁNYT MEGVERTE.
14. 13 pontból következően az összes érkező szülőtől elnézést kértem az esetleges atrocitásokért. Talán ezzel azt is elértem, hogy legközelebb nem engednek át hozzánk senkit…

Az év anyukája…

Első rész:

Elkerült minket az UNO kártya. Eddig. Ma este háromszor vertem meg a fiamat. ÉS TÖK JÓL ESETT.

Először: véletlenül.

Másodszor: nem mondta, hogy UNO, lapot húzattam vele.

Harmadszor: leordítottam, hogy mondvacsinált a szabály, amit alkalmazni akart.

Második rész:

Pénzt váltottam Bakkának. Ő egy kétszázast adott. Én egy húszast. Majd ezen felbuzdulva beváltottam még neki két százast egy-egy tízesre.

Jó, megszorultam…

Csodálkozom, bár nem is tudom, miért…

Irtó fontos dologról lesz szó ma. A szűkebb családunk fogkrémhasználati szokásairól.

Onnan kezdem, hogy jó néhány éve, A. elment valami idő-menedzselési tanfolyamra.

Nem én fizettem be, hanem a munkahelye, bár én is profitálhattam volna belőle, de… ezt most hagyjuk.

Szóval már nem emlékszem pontosan a sztorira, de a férjem röhögve mesélte a tanfolyam után, hogy szóba került a fogkrémkupak-probléma.

Gondolom mindenkinek ismerős a sokszor emlegetett példa, mely arról szól, hogy a házaspárok milyen hülyeségeken tudnak veszekedni. És itt jön a kupak példa, hogy azon is veszekednek, ki hogy bánik a fogkrémes tubus kupakjával.

És akkor jelentkezni kellett azoknak, akik sosem veszekedtek még ezen a házastársukkal.

És a férjem büszkén feltette a kezét, hogy ő még soha életében nem veszekedett a feleségével a fogkrémes kupakon.

Persze, mert MI még nem jutottunk el addig: Mert MI már azon is összevesztünk, hogy MILYEN fogkrémet használjunk.

15 év alatt nem tudtunk egyetlen olyan fogkrém márkát sem találni, amelyik mindkettőnknek megfelelő lenne.

Azt hiszem, hogy itt én vagyok a szűk keresztmetszet, mert egyetlen gyógynövényes fogkrémet vagyok hajlandó használni, ami A.-nak nem jött be. (Meg is tudom indokolni, szigorúan tudományos alapon, hogy miért, de ez most a történet szempontjából lényegtelen…)

Így külön fogkrémen vagyunk.

Azt gondoltam viszont naivan, hogy a gyerekek majd használnak közös fogkrémet. És akkor az öt-emberre-háromféle-fogkrém javít az arányon.

De persze a gyerekeink sem tudnak megegyezni fogkrémügyben. És egyik sem hajlandó a másik fogkrémjével érinteni a fogkeféjét.

Így igen, öten ötféle fogkrémet használunk.

Normális ez???

Hurrá!!!

Dokumentáltam már, hogy a gyerekeim mennyit csesztettek, miért nincs nekik unokatestvérük.

„Elsőfokú, Mamika.”

Mert van, amit én sem tudok megadni nekik...

Úgyhogy ma délután boldogan kiabáltam nekik, hogy „van unokatesótok, megszületett, van unokatesótok”!!!

Kisdedről még nem találtam képet az interneten, de azt már tudom, hogy 61 centi, és 4370 grammal született.

Így különösen örültem, hogy tényleg nem nekem kellett megszülnöm.

AEON FLUX sztárbloggernek meg innen is köszönjük a közreműködést!!!

Élménybeszámoló IV.

Mert voltunk az Aprópoliszon is.

Elutazásunk előtt magamba szálltam, és elhatároztam, hogy most aztán mindent sort végig fogok állni és udvarias magyarként viselkedem, nehogy megint szó érje a ház elejét.

Mit mondjak? Szerintetek sikerült?

Így nem igazán izgatott a hatalmas tömeg az Akropoliszon, mert annak ellenére, hogy az Athénben élő barátaink állítása szerint ők még tömeget nem láttak ott, valójában rengetegen voltak azon a délelőttön, amikor mi is ott jártunk, de tudtam: legyen, aminek lennie kell, én a soromat kivárom. (Előző nap délután is jártunk a hegyen, akkor valóban sokkal kevesebben voltak, de bemenni nem is lehetett, mert már zárva volt az erődítmény…) Szóval mindingolom az own businessemet, ami nagyjából az volt, hogy kapaszkodtam a nekem kiutalt két gyerekbe, mert tudtam, ha elvesztem őket, nehéz lesz rájuk találnom, amikor, ahogy a tömeg sodort magával, egy pasas a kezembe nyomott egy darab papírt. Nem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam, hanem rögtön továbbadtam ZK-nak, aki már nyafogott, hogy a) ő miért nem kapott olyat, amilyet én; b) adjam neki oda; c) mikor érünk oda. Aztán a férjem is nyafogni kezdett, hogy mit is kaptunk. Hogy rövidre zárjam a dolgot, miután vettük a fáradtságot, hogy megnézzük, mit is van a papíron, kiderült, hogy a pasas valószínűleg egy tourguide lehetett, aki azt hitte, hogy én is a csoportjába tartozom, mert egy 12 eurós belépőjegyet nyomott a kezembe.

Így nemcsak várakoznom nem kellett, de még fizetnem sem.

Mert igen, nem vittem vissza a jegyet.

ÚGYIS OLYAN SOK VOLT NEKI…

Upsz.

Bocsika.

Élménybeszámoló III.

Annyira elkeseredtem az útlevelem miatt, hogy szombat délelőtt munkába menekültem. Délután aztán egy nagyot kirándultunk, hogy bizonyítsuk, akkor is tudjuk élvezni az életet, ha az nem úgy alakul, ahogy mi szeretnénk. Bár ezt az emlékeztetőt a lányok nem kapták meg, így nekik sikerült három órán keresztül hisztizni, hogy egy lépést sem akarnak tovább jönni.

Este határtalan érettségről téve tanúbizonyságot, ISMÉT nem kezdte senki sem vádolni a másikat, hogy biztos ő vesztette el az útlevelemet. De azért volt jelölt bűnbakra, mert a lányok szobáját ÚJRA darabjaira szedtük szét. Mert biztos ők játszottak az útlevelemmel…

A terv az volt, hogy vasárnap reggel mi nyitjuk az okmányirodát.

Ami végül is kudarcba fulladt, mert hajnalban a férjem, félálomban megvilágosodott, kiugrott az ágyból, majd hangos kiáltással felébresztett.

Mivel nem tegnap házasodtunk össze, és a problémák kezdenek felszínre kerülni, először azt hittem, megint kifogás van az ellen, ahogy alszom. Mert állítólag töfögök álmomban.

MONDJA EZT EGY HANGOSAN HORKOLÓ…

De nem, most nem töfögtem. (ÉS SOSEM SZOKTAM TÖFÖGNI, DE EZ MOST MELLÉKES…)

A második reakcióm az volt, hogy basszus elaludtam. Elkésünk az okmányirodából.

De nem, nem aludtunk el, mert még nem volt 7 óra.

Csak az útlevelem került elő. A férjem egyik öltönyének a zsebéből.

Nyilvánvaló, fogalmunk sincs, hogy került oda.

A nagy örömködés után aztán meg kellett ígérnem a férjemnek, nem fogom többet emlegetni azt a véleményemet, hogy ez az incidens (IS) bizonyítja, hogy korlátozni akarja a személyes szabadságomat*, így ezt most sem említettem. Helyette inkább megosztom veletek az időről szerzett tapasztalatainkat.

Nem tudtuk eldönteni mi is a jobb, éjszaka vagy napközben autózzunk-e. Mert éjszaka alszanak a gyerekek, kevesebb a forgalom, de sötétben fáradtan vezetni meglehetősen balesetveszélyes. Napközben biztonságosabb a vezetés, de nagyobb a forgalom és, ha nem alszik a gyerek könnyebben megy az ember idegeire.

Végül is mindkét verziót kipróbáltuk.

És igen, ha ébren vannak a gyerekek, akkor az háromszor annyinak tűnik. Ha alszanak akkor pedig, harmadannyinak. Így odafelé 30 órát mentünk, visszafelé pedig 38-at. Pedig mindkét esetben csak 18 órányi vezetést mutatott az óra…

* For the record: A férjem állítja, nem akarja korlátozni a szabadságomat. Arra a kérdésemre, hogy tudat alatt sem akarja korlátozni, már persze nem tudott válaszolni…

Élménybeszámoló II.

Indulás. Ami magunkhoz képest is hektikusan indult.

Ott tartottunk, hogy néhány órával az indulás előtt elárultam a lányoknak hová megyünk. Akkor még úgy terveztem, kb. három óra múlva fogunk indulni.

Az összes holminkat bepakoltuk.

A gyerekek megvacsoráztak és éppen indultak zuhanyozni, hogy tisztán ülhessenek be az autóba.

Papika már egy órája aludt, mert ő rá akart pihenni az egész éjszakai vezetésre.

Én az utolsó dolgokat szedtem össze. Úgymint az útleveleinket.

Amiből csak négyet találtam meg a helyén a konyhaszekrényben. (Most ne menjünk bele, miért ott tárolom őket. Még nem költöztem be teljesen…)

Semmi gond. Nyilván becsúszott a rengeteg papír közé.

Nos, hiába fogadtam meg, hogy hagyom az uramat aludni este nyolcig, kénytelen voltam felébreszteni, hogy nincs meg az útlevelem.

De megvan, mondta, a konyhaszekrényben van.

Ő is ellenőrizte. Nem volt ott.

Körülbelül két óra hosszat kerestünk hisztérikusan az „útipapírt”, ami közben a következő dolgokat tudtam meg:

1. A. dugdosta az alsónadrágjai között a lányom kiscsoportos rajzdossziéját, amit hónapok óta kerestem, elkeseredetten, mert az összes gyerek összes óvodai rajzát archiválom. Pont a legkisebbiké veszett el. És pont a kiscsoport. De nem, megvannak!
2. Az üres utazótáskáink zsebében is tárolunk dolgokat. Bár nem tudunk róla. És nem az útlevelemet, hanem Bakka elveszett(nek hitt) születésnapi ajándékát.
3. Románia és Bulgária is EU-tag. Bár Schengenhez még nem csatlakoztak.
4. 700 kilométerrel hosszabb az út arra Athénig.
5. Nem akarok 1500 km helyett 2200-at menni.
6. Ancona felé is lehet útlevél nélkül Görögországba menni. Csak egy idő után kompra kell szállni.
7. Nem akarok komppal utazni.
8. Hétvégén is van ügyfélfogadás az okmányirodában.
9. Szombaton október 23 van. Nincs nyitva az okmányiroda.
10. Vasárnap reggel 8-kor viszont már mehetünk.
11. Vasárnap nem működnek azok a gépek, amikkel az útleveleket nyomják. Legkorábban hétfőn kaphatom meg az úti okmányomat.
12. Annak a cégnek a vezetője, akinek a gépei nyomják az útlevelet két kapcsolatnyira van tőlem.
13. Igen, lehet róla szó, hogy hétfőn reggel az én útlevelem legyen az első, amit kinyomtatnak.
13+1. És megtanultam azt is, milyen érzés, amikor a család egy emberként sírja álomba magát. (Bár szerintem a férjem titokban megkönnyebbült, nem kell egész éjjel vezetni, hanem aludhat egy jót a saját ágyában...)

Mert indulni nem indultunk sehová ezen a péntek estén…

Elindulni három gyerekkel…

Ide kapcsolódom.

És igen, kaptam ígéretet, hogy egyszerűbb lesz a folyamat, de amikor megérkezett a 150 ezer forintos árajánlat a rendszer átbuherálására, akkor úgy döntöttünk, hogy jó, ahogy van. Sőt, így a legjobb.

Így még arra sem vettük a fáradságot, hogy pótkulcsot csináltassunk. Viszont megtanultuk, kinek mit kell csinálnia, hogy reggel beleférjünk a három percbe.

És mindenki tudja dolgát.

És igen, szaladunk, de még egyszer sem riasztott ránk a ház. És még egyszer sem késtünk el az iskolából. Igaz, az már előfordult, hogy visszaszaladtam és az én kódomat nem fogadta el a rendszer, CSAK A FÉRJEMÉT. Miért??? De ez most mellékszál.

Egyetlen gyenge pontja van az indulásnak: A kulcs. Amin a távirányító is van. Anélkül nem tudjuk kinyitni a kaput. Ami nélkül nem tudjuk elhagyni a házat. Bezárni sem tudjuk, de ez most percileg nem is lényeg, amikor még ki sem mentünk.

És igen, mindenki látja, hogy merre megyünk. Illetve mennénk.

Az iskolába. Mert fél 8 van.

A kulcsomat viszont nem találom. Biztos az autómba van. Mert ott szoktam hagyni. Igen az autómban van. Az autó azonban nem a garázsban van, hanem egy nagy áruház parkolójában. Mert tegnap otthagytam, mert… mindegy, ez most nem lényeg. Ott hagytam és este nem mentünk már vissza érte, mert A. edzésre sietett. Majd ma este elhozza a reptérről hazafelé jövet az autót. A lakáskulcsommal.

Patthelyzet alakul ki. Se előre, se hátra.

A gyerekek a kocsi és a ház között téblábolnak, mert nem kapnak egyértelmű utasítást, hogy mit kell csinálniuk.

Az első reakcióm, hogy esőnapot tartunk, mert A. Münchenben, így nem tudom hazarendelni segíteni. Senki nem megy sehová. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem megoldás, mert 1) délután a szomszéd gyerekeket is nekem kell elhozni az iskolából, mert a szüleik nem érnek rá; 2) szerda a kutatói napom, amikor … ööö … a kutatói munkámat szoktam csinálni. Olvasok, számolok és írok. És ez gyerekekkel nem megy. [Jó, jó, délben blogbejegyzést írok. Vegyük ezt ebédszünetnek.]

Ezért a második reakcióm az volt, hogy MINDENKÉPPEN el kell jutatnom a gyerekeket a megfelelő intézményekbe. Először azt gondoltam, hogy átrakom őket a kerítésen és megkérem a szomszédot, menedzselje őket.

De aztán rájöttem, hogy tudok ennél jobbat is.

Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam azt az icipici bizbazt, amivel ki lehet kurblizni a kaput.

Semmi gond. Bezárom és beriasztom a házat. A garázson keresztül kimegyek. És minden rendben van.

Szerencsére ezt nem csináltam meg, mert akkor valóban minden rendben lett volna, csak kulcs nélkül nem tudtam volna visszajönni a házba kutatói napot tartani.

Aztán amikor kint voltam, rájöttem, hogy ha kint vagyok, akkor el tudok menni az autómhoz, kivenni a lakáskulcsot stb…

Persze az autókulcsomat sem találtam. Mert azt A. elvitte, hogy este haza tudja hozni az autót.

És ez a remek az új házban. Hogy nem találom a fontos dolgokat. A régi házban csukott szemmel is megtaláltam volna az autóm pótkulcsát. Itt meg nem találtam.

Idő már nem volt keresgélésre, mert Pepe csak nem késhet el az iskolából.

Így, mit volt mit tenni, elmentünk anélkül, hogy bezártam volna a házat.

Útközben aztán rájöttem, hol van a kulcs. Miután Pepét leraktuk, mondom a lányoknak, hogy gyorsan hazaszaladunk. Mert mégis nyitva a ház. Persze a kulcs nem volt ott, ahol kellett volna. És ott sem, ahol gondoltam. És a harmadik helyen sem. Szerencsére aztán a gyógyszerek között megtaláltam.

Irány az óvoda.

És a lányoknak már elegük van a bénázásommal és lázongani kezdenek. (És gondolom nektek is, de ezért faragom a történetet, hogy poén is legyen a végén a türelmeseknek…)

Szóval a lányok lázongani kezdenek. Mert persze a mai nap az, amikor mindenképpen korán szeretnének oviba érkezni. És hagyjuk az autókulcsot. Hagyjuk a lakást megint nyitva.

MENJÜNK MÁR MAMIKA!!!

És akkor arra gondoltam, hogy ez a legjobb idő, hogy neveljem őket egy kicsit.

Én: Nem megyünk addig oviba, amíg nem találom meg a másik autókulcsot.
Bakka: JAJ, MAMIKA.
Én: És ha megtalálom, akkor még előbb elmegyünk az autóhoz a kulcsért és hazajövünk. Csak utána foglak elvinni titeket.
Bakka: JAJ, MAMIKA. OVIBA AKAROK MENNI!
Én: Nem hagyjuk nyitva a házat.
Bakka: Miért nem?
Én [itt jön a nevelős rész]: Mert bejön a betörő bácsi, és elviszi a szétdobált játékaitokat.
Bakka [okos és tapasztalatai is vannak a témában]: Ha bejön a betörő bácsi, nem az én játékaimat fogja elvinni, hanem a te laptopodat.
Én: MILYEN IGAZ. ÉS EZÉRT NEM HAGYJUK NYITVA A HÁZAT!

Nem is hagytuk, de a két út helyet, hatot bonyolítottam…

Ennyit tudtam mára. Elnézést, hogy feltartottam azokat, akik eddig eljutottak…

Operett nyaralás…

Mikor Pisti bácsi bemondta az árat, rögtön tudtam, hogy ki fogjuk venni a házát egész nyárra. És így kiadhatunk csomó pénzt, hogy sokkal rosszabb körülmények között lakhassunk egy ideig, mint otthon. A gyerekek imádják. Egyelőre legalábbis.

Persze azzal nem számoltam, hogy hetente kétszer gyógytornára kell járnom. Így a hét úgy alakul, hogy kedden otthon vagyunk, szerda reggel indulunk ki.

Ma 8-tól 12-ig nem volt áram.

Mi köze ennek a nyaraláshoz?

Semmi.

Csak az elektromos kapunkhoz van köze. Többször át kellett beszélnünk a férjemmel, míg arra a megállapításra jutottunk, hogy áram nélkül nem fog kinyílni a kapunk. Mondjuk, kimászás még megoldható lenne, mert gyalogkapunk nincs, de az autót nehezen fogom átemelni.

Szerencsére a briliáns uramnak eszébe jutott, hogy átadáskor kaptunk egy kis műanyag bizbazt, amivel, állítólag, ki lehet csavarni a kaput áram nélkül is.

Fél 8-kor ébredtem. Úgy gondoltam, hogy nem fogom kockáztatni a kis műanyag kulccsal a szarakodás, simán el tudok indulni 8-ig a három gyerekkel.

Mit mondjak? Sikerült vagy sikerült?

7.59-kor kihajtottam a kertből. Becsuktam a kaput.

ZK, megvárta míg becsukódik a kapu, majd vékony hangocskáján megszólalt: És a rókám?

A róka a morzsi. Korábban nerc volt. Most róka. Bár mostanában kérdezgetni szokta már a lányom, hogy „mikor megyünk a szűcs bácsihoz, Mamika”.

Róka nélkül el lehet indulni, de nem érdemes, mert ZK kb. 90 másodperc alatt teszi pokollá a környezet életét.

Visszarohantam.

Sikerült mindent nyitnom és csuknom.

Mondjuk a riasztónál kicsit elbizonytalanodtam. Hogy fog áram nélkül működni. A. utasítására azért bekapcsoltam. „Ne izgulj, akkumulátorról simán fog működni.” Lehet, hogy így van, bár ezt talán a riasztó központban nem tudták, mert a nap folyamán négyszer telefonáltak rám.

Büszke voltam magamra, hogy ilyen simán lebonyolítottam a reggelt.

Mire kiértünk a Dunakanyarba az elégedettségem kissé alább hagyott.

Mert a következő dolgokat felejtettem otthon:

1. Tisztálkodó szereink.
2. Törülközők.
3. Tornacuccom.
4. Paplanhuzat.
5. Bakka bugyijai.
6. Pepe alsónadrágjai.
7. Ovomaltin.
8. Bakka biciklijének a pótkereke.
9. ZK felfújható csónakja.
10. Kolbász.
11. A NYARALÓ KULCSA.

De legalább van új mantrám: Jó lesz ez a nyár!

A nagymamám

A történet nem az enyém, de muszáj leírnom, hogy nehogy elfelejtsem, hova kellene tartanom.

A nagymamám 91 lesz idén.

Vonattal utazott Balatonra, mert nem akart senkit sem a családból sofőrködéssel terhelni. Nincs TV-nk, így nem tudom pontosan, de valami leomlott löszfal miatt a vonatról buszra kellett szállnia. A buszról meg újra vissza vonatra. Amikor leszállt a buszról, elesett és kificamította a bokáját. („Elterültem, mint egy béka”, mondta.) A dagadt bokával azért felbotorkált még a vonatra, majd leszállt, ahol le kellett szállnia, ahol már az autó várta, hogy röntgenre vigye a kórházba.

A nagymamám beült a hátsó ülésre.

Majd mit csinált?

Panaszkodni kezdett a fájdalomra? Nem.

Szidta a kommunistákat? Nem.

Elájult? Nem.

Az autót egy férfi vezette, így a nagymamám elővette a rúzst és arcpirosítót és felfrissítette a sminkjét.

És nyilván a dagadt bokáját diszkréten eldugta, de ezt már nem látta az unokatestvérem a visszapillantó tükörből…

Szobakiosztás

Megy a vita, hogy az új házban ki kivel legyen egy hálószobában.

Kezdem az összefoglalással. Ki mit szeretne:

Papika Mamikával.

Mamika Papikával.

ZK Mamikával.

Pepe egyedül.

Bakka Pepével.

Bakka egyedül.

Bakka ZK-val SEMMIKÉPPEN SEM.

Mivel a földszinten három hálószoba van, két nagyobb és egy kisebb, logikusnak tűnt a döntés, hogy Pepe egyedül legyen és a lányok pedig közösen. Bakka és ZK ezen nagyon felháborodott.

Én meg hiába próbáltam megzsarolni őket érvelni. De így legalább nagyobb volt a meglepetés, amikor csütörtökön Bakka hazaérkezett Noival tett sétájáról. Ami után Noi félrehúzott, mert beszélni akart velem.

Noi: Bakka nagyon aranyos volt. Többször felhozta az új ház témáját. Azt mondja, hogy az új ház sokkal kisebb a réginél.
Én: NEM IGAZ!
Noi: Igen, gondoltam, csak ő emlékezett rosszul. De azt is mondta, hogy nagyon szomorú.
Én: Igen, nekem is mondták már, hogy nem akarnak elköltözni. De annyival jobb az új ház, biztos meg fogják szeretni.
Noi: De Bakka azt mondta, azért szomorú, mert te nem engeded, hogy egy szobába lakjon ZK-val.
Én: MI VAN???

A tanulság? A témát levettem a napirendről. Majd a költözés napján eldöntjük valami versennyel. AMIBEN A GYEREKEK NEM NYERHETNEK…

Mi az a három dolog, amiért percileg aggódom

1. Jó hipochonderhez méltóan a saját egészségemért. A szemizom-gyulladásom van. Nem, nem voltam szemésznél, ügyesen egyedül diagnosztizáltam. Miért?
2. Újra leállunk.
3. Na, ezt privát. Mire az egyik barátnőm megkérdezte: Váltok? Nem, nem válunk…

Az első reakciók

Milyen hírt kaptak a gyerekeim, amelyre az első reakcióik ezek voltak?

Bakka: Gyűrű? Olyan a Mamának is van. És milyen lesz a gyerekük?
Pepe: De már házasok, nem?
ZK: Képzeld, már tanulok síelni!

Tudom, hogy ZK félrevezető… De most már tény, hogy a gyerekek leendő unokatestvérének anyukája gyűrűs menyasszony lett.

Én is nagyon örültem, mert Bakkáék rendszeresen nyavalyognak, hogy unokatestvért szeretnének. Így az első kérdésem természetesen az volt, hogy azért házasodnak-e, mert jön a gyerek vagy mert szerelmesek.

Hát azért, mert szerelmesek.

Ezek a fiatalok…

Én miért nem kaptam ilyen levelet soha?

Kicsit zavarban vagyok, de szerintem nem ük, hanem dédnagyanyámnak írták az alábbi levelet. Bár az sem stimmel. Talán mégis ük? Zavarban vagyok egy kicsit a dátumokkal…

DE NEKEM MIÉRT NEM???

Nagyságos Asszonyom!

Szíveskedjék saját érdekében engem értesíteni, hogy már férjhez ment-e? Ha nem, van nekem egy nagyszerű partim Őnagysága részére. És pedig Méltóságos Báró Torockay János Szentmihályról.
Szép, ügyes, művelt nagy úr. Több milliárdja van vagyonában. Beszéltem is már vele Őnagyságáról, és ha nem ment még férjhez hajlandó a Báró úr velem Pestre menni. Ha megtetszenek egymásnak, és ha egymásnak vannak rendelve úgy még sok öröm, boldogság vár Őnagyságára.
Szíveskedjék postafordultával válaszolni és pontos címét közölni.
Alázatosan kezeit csókolja 1926. december 12-én …stb…


Kívánnák magamnak egy jó partit jövőre, de azt hiszem, annál jobban, mint amelyik most süti a mini-fasírozottat a konyhában, úgysem fogok találni…

BUÉK!

És mint mindig, köszönöm, hogy olvastok!!!

A tegnapi bejegyzést kicsit összecsaptam…

és nem fejtettem ki részletesen, mit értettem az alatt, hogy a lányok semmit sem szóltak ahhoz, hogy elvettem tőlük a bakkát és a morzsit. (Leszámítva persze a költözést…)

Szóval ez a semmi azt jelentette, hogy

kb. két órát bőgtek és kiabáltak;
elmondták több tucatszor, hogy én vagyok a világ legrosszabb Mamikája;
követelték, hozzam vissza a kukából;
meglepődtek, hogy nem dobtam ki;
kérdezgették, hová dugtam el;
bőgtek megint;
kérdezgettek, miért csak az esküvőjük napján kapják vissza;
azt hiszem, kérlelték az apjukat is, hogy adja vissza őket;
bőgtek még egy kicsit;
hajukat tépték;*
újra biztosítottak róla, én vagyok a világ legrosszabb Mamikája.

De ez mind tényleg semmi volt ahhoz képest, hogy eddig úgy volt előadva a bakka és morzsi téma, hogy NEM TUDNAK NÉLKÜLE ÉLNI.

És tényleg őszintén csodálkoztam első este, mert el sem tudtam képzelni, mi lesz bakka és morzsi nélkül.

Hogy fognak aludni a lányok?

Hogyan aludtak?

Fejük a párnán volt és testük a paplan alatt.

Folyt. köv.: A cumisüveg. MERT VÉRSZEMET KAPTAM…

* Ez nem vicc, mert a hajat is lehet bakkázni és morzsizni…

A történelmi tudásom meglehetősen korlátozott...

Jó, tudom, hogy előbb volt a Honfoglalás, aztán kicsit később Mátyás király, voltak szabadságharcok és világháborúk, de tényleg nem szerénységből mondom, hogy csak nagyvonalakban ismerem az ország történetét. És nem, nem vagyok erre büszke. De végül is mindegy, nem kell senkinek tudnia. Történelemből ritkán kell rögtönöznöm, ha meg kapok egy kis felkészülési időt, mindennek utána tudok nézni az interneten.

Szóval a történet arról szól, hogy tavaly meghalt a nagymamám, és idén november-decemberben megkezdődött a lakása kipakolása. A munka oroszlánrésze nem rám hárult, de azért kellett egy-két dolgot tennem. Háromszor voltam fent segíteni a teljes kipakolás alatt. És hoztam el, amiket rám osztottunk. Én kaptam a naplók, levelek feldolgozásának feladatát. Emellett csomó mindent adott az apukám, amit ő nem akart már elvinni. Meg nem én voltam a képeslap-felelős, mégis rengeteg képeslap került hozzám. (Mert nem blogot írtak az emberek akkoriban, hanem képeslapokat. Nem is tudom megbecsülni, hány képeslap lehetett a nagymamám birtokában. Több ezer.)

A szombati délutáni rendrakás része volt, hogy elkezdtem a három papírszatyornyi írásos anyag rendezését.

Végigolvastam több száz dédnagyanyámnak / nagyanyámnak írt képeslapot. A hihetetlen magasságok illusztrálására két példa:

Az első Nagy-Váradon kelt 1912. augusztus 24-én. A szöveg: Szívélyes üdvözlettel emlékezünk meg Irénkéről. Aláírás olvashatatlan: Jolán? Zoltán? Utóirat: „Fehér répa, sárga répa.” Vajon, mit jelenthet ez?

Második képeslap, dátum nélkül: Részvéttel hallottam, hogy a gyűjtés alkalmával meghűlt, de remélem, hogy már a teljes javulás útján van. Kezeit csókolja: Mary.

???

Azt hiszem, értitek, mire céloztam az előbb.

A dédapám jogi pályán dolgozott, az ő levelezése nincs már meg, de maradt néhány hálálkodó levél. Meg gratuláló. Mindenféle kitüntetéshez.

Aztán találtam egy levelet, amelyben valamilyen kitüntetést adományoztak neki. Magyarország Főméltóságú Kormányzója. És nézem a levelet. Nézem a pecsétet rajta. És itt jön be, hogy a történelmi tudásom nulla, de a levélen a pecsétet el tudom olvasni: Magyar Királyi Miniszterelnök. És nézem az aláírást. Teljesen úgy néz ki, mintha Teleki lenne odaírva.

Persze ez nem mond nekem semmit. Hívom a bölcs uramat: Lehet, hogy 1941-ben Teleki volt a miniszterelnök? És írt volna egy levelet a dédapámnak? A kormányzó nevében?

Másnap röhögve mesélem az egészet a testvéreimnek. Marci kérdezi, milyen keltezésű a levél, mert Teleki április 3-án lett öngyilkos. MERT AZ ÉN TESTVÉREM ÍGY TUDJA A TÖRTÉNELMET! Persze nem emlékeztem a levélen a dátumra…

De most megnéztem: március 10. Nagyon úgy tűnik, hogy a miniszterelnök írt egy levelet a dédapámnak.

MOST MÁR CSAK AZT KELLENE MEGTUDNOM, HOGY EZ JÓ VAGY ROSSZ???