Dugulás-elhárítás

Igen. Megint eldugult a csöppnyi WC-nk. Tudom, hogy volt már szó róla, de azért ismételjük át a lényeget. Amikor megvettük tavaly a házat, először nem hittük, hogy tényleg mindent Kanadából hoztak a hozzá.

Aztán kiderült, hogy tényleg.

A három WC-ből már egyet lecserélt az előző tulajdonos, de a két gyerek méretű WC maradt. Amiket állandóan eldugaszoltunk. De hosszú hónapok keserves munkájával megtanítottam a gyerekeknek, hogy kaki-pisi-papír mehet csak bele. Semmi más. Mondjuk a WC papír nem gond, mert azt általában nem használnak.

Aztán lankadt az éberségem, mert hónap óta nem volt dugulásunk.

Aztán a lenti WC-be beletett valaki valamit. Eldugult.

Ez a ritkán használt WC, így napokig nem is vettünk észre semmit.

Aztán próbáltuk helyrehozni a bajt.

Nem sikerült.

Aztán kemény munkával ráneveltük a gyerekeket (és magunkat), hogy nem használjuk a lenti WC-t.

Persze erről néhányszor elfelejtkeztemtünk.

Aztán az egyik ovis anyuka dicsekedett, hogy milyen jó duguláselhárító-szakembere van.

Így amikor ma reggel látom, hogy A. az apróhirdetéseket böngészi, akkor rögtön mondtam, ne keressen tovább. És már hívtam is a kontaktért az anyukát.

Én: Dicsekedtél, hogy van egy nagyon jó duguláselhárító-szakembered. Kellene a száma.
Anyuka: Igen, igen. Nagyon tudom ajánlani. Nagyon helyes idősebb ember.
Én: Diktálod a számát?
Anyuka: Asztrológiával is foglalkozik.
Én: Hu, azt hiszem, arra nincs szükségünk.
Anyuka: És reikivel is.
Én: Nem mondod!
Anyuka: De igen. Igazi gyógyító.
Én: Nahát, pont egy gyógyítóra van szükségünk a WC-hez.
Anyuka: És úgy néz ki, mint a Mikulás. Ha akarsz majd Mikulást a gyerekeknek, akkor elhívhatod télen.

Aztán persze a számát is megkaptuk. Csak sajnos nem vette fel. Biztos éppen gyógyított.

A mai bejegyzés megint elmarad…

Bár azt hiszem, jó is, mert Bakka egyik óvó nénije miatt látok vöröset, és talán jobb, ha ülepszik egy kicsit a dolog.

Szóval ma meg az van, hogy a házban lévő három WC közül… Nem ezt így nem fogjátok érteni, kell az előzmény.

A házunkban három WC van. Egy rendes európai, nem tudom a szakkifejezéseket, de úgy néz ki, hogy a dolog hátrafelé csúszik bele a vízbe. Teljesen jól működik. Bár néhány családtagom miatt kellene egy automatikus WC-kefe hozzá, de ezt a kört, most kihagyom. A másik két WC-nk kanadai gyártmány és az ülőmagasság, az ülőke körterülete kerülete és a levezető cső átmérője miatt, csak gyerek WC néven futnak.

Az egyik, amit tényleg a gyerekek használnak, tegnap este eldugult. Szerencsére csak kicsit hányt Bakka (túl sok a részlet, elnézést), így nem túl gusztustalan a dolog. Mondjuk jóindulatú a csésze és a cső is, mert a perem szélénél megállt a víz, sőt ma reggelre le is ment rendben a nagyja, illetve nem a nagyja, hanem a leve, de ez már tényleg mindegy. Utasítottam a gyerekeket, hogy ne használják azt a WC-t.

A másik WC, nos a másik WC ma délelőtt meg eldugult. Itt sem drámai a helyzet, mert nem öntött ki, de nem megy le, aminek el kellene tűnnie.

A WC pumpát, amit az előző lakók kedvesen ránk hagytak, azt kidobtam.

Úgyhogy most az a terv, hogy először is lepihenek egy kicsit, aztán elmegyek WC pumpát venni, aztán elviszem a gyereket zongorára és dzsudóra, majd hazajövök pumpálni egy kicsit a WC-t.

És azt hiszem, egy kicsit beszélgetnem is kell majd velük…

Alacsonyra tesszük a lécet, de még így is néha leverik…

Nem sok mindent várunk a velünk egy háztartásban élő tárgyaktól.

Elnézzük, hogy a ruhák néha hajba kapnak a gardróbban. Hogy az ablakok nem mosakszanak rendszeresen, ezért sokszor piszkosak. Hogy a könyvek nem állnak szépen sorban. Hogy a képek csáléra ugrándozzák magukat a falon. Hogy a mosógép nem mossa el rendesen a ruhákat. Hogy a mosogatógép… de erről már volt szó. Hogy a zuhany sem öntisztuló. Hogy a vízcsövek kihűtik a vizet, míg a kazánból felér a zuhanyba. És az édes kicsit kazánunktól sem várunk túl sokat. Nyáron meleg vizet kell csinálnia. Télen pedig csak kicsit kell dolgoznia, mert a termosztát 18 fokra van állítva.

Nem mondom, hogy teljesen jól elvagyunk 18 fokon, de míg a földszint és emelet egykörös rendszeren van, addig nem tudjuk magasabbra kapcsolni a fűtést, mert az emeleten 25 fok felett nem lehet megmaradni. (Igen, a termosztát a földszinten van. És nem, nem lehet a kérdést radiátorszabályozással megoldani, mert a gyerekek előszeretettel játszadoznak a szabályzóval…)

Egy dologra kell csak figyelnünk a fűtéssel kapcsolatban: Ha vendégeket várunk, magasabb hőfokra kell állítani a termosztátot. (Bár a rutinosabb versenyzők eleve sípulóverben érkeznek…) Szombaton vendégek jöttek. Ebédre. És vacsoráig maradtak. Miután nem voltak hajlandóak a radiátor mellől elmozdulni, még az ebéd kedvéért sem, feltekertem a termosztátot. 21 fokra. (A. szerint 22-re, de ennek most nincs jelentősége.)

A kazánnak először 18 fokról kellett felfűtenie a lakást 21 (22) fokra, majd tartani az elért meleget. A vendégek kb. délben érkezhettek és este 7-ig maradtak.

A szabályzót azonban már 6-kor visszatekerte A. (Nem, nem azért, hogy a vendégeket hazazavarjuk, hanem, hogy a felső szinten… De ezt már mondtam.)

Fél 8-kor kinyitottam a kádcsapot az emeleten, hogy a gyerekek fürödhessenek. A melegvíz télen kb. 3 perc alatt ér fel a garázsban lévő kazántól. Amikor még negyedóra múlva is jeges volt a víz, kezdtem gyanút fogni.

Nyilván elromlott a kazán.

A. rögtön kiment terepszemlét tartani.

És nem, a kazán nem romlott el.

Csak nagyon kimelegedett szegényke. A félnapos nagy munkában megizzadt. Egész tüzes volt. És mindenféle gombot villogtatott.

Rendesek voltunk, nem kiabáltunk vele, csak kinyitottuk a garázsajtót, hogy le tudjon hűlni.

És ő is rendes volt, mert egy kis pihenés után hajlandó volt melegvizet csinálni nekünk…

Miért jobb az emberiségnek, ha nem kelek korán?

Jó lehet, csöppet túlzok, talán az emberiségnek mindegy, mikor kelek. A családomnak viszont nem: bár megtanulták már, reggel 8 előtt mellőzzenek, ha lehet.

De van, hogy nem lehet.

Szóval ma korán keltem, mert nekem kellett a reggeli gyerekszállítást intéznem, és utána még munkába is mentem. 9-re.

Fél ötkor ébredtem először [ekkor kelt A., mert ment a reptérre], aztán 6-kor ébredtem másodszor, és akkor már ki is tápászkodtam az ágyból. Jó tudom, ezért nem kellene hősként tekintenem magamra, így inkább nézzük a kérdésre adott válaszaimat: Miért is jobb, ha később kelek?

1. Nem keverem össze a gyógyszerezendő gyereket. A C-jelű gyereknek kell gyógyszert szednie, amit ma reggel véletlenül a B-jelűnek adtam, a vizet hozzá pedig az A-jelűnek. Mit mondjak? Nem ellenkezett senki, tudják, hajnalban jobb, ha nem vitatkoznak velem.

2. Nem kiabálok türelmetlenül a legkisebbel, pedig csak annyit csinált, hogy a gyógylekvárt szétkente a pulóverén, a nadrágján, a földön. Aztán belelépett, lekváros lett a zoknija, illetve a zokni alatt a harisnyája is.

3. Van reggeli. Mondjuk, reggelit nem kerestek a gyerekek... Ismernek... Az apjuk megcsinálta nekik a tejüket. A lányokat meg terített asztal várja az óvodában. Csak Pepe akadékoskodott, hogy enne. Mondtam, kivételesen vegyen magának egy szendvicset a büfében. Ebbe beleegyezett, csak adjak neki pénzt. Hát az nem volt nálam. Így javasoltam egye meg az iskolai tízórait, úgyis befizettük rá. Legalábbis úgy tudom, az apja befizette…

4. Nem felejtkezem el a kisállatokról. Sok mindent elnéznek nekem a lányok, de plüssállat nélkül nem hajlandóak oviba menni. És emlékezni sem hajlandóak, hogy vegyenek magukhoz egy állatot induláskor. Nem baj, visszafordultunk.

5. A különböző csomagjainkat (Pepe táska, Bakka tornazsák, ZK gyümölcskosár) csak azért nem felejtettem otthon, mert A. stratégiailag helyezte el őket a bejárati ajtó előtt. A notebook-omat azonban nem tette a halom tetejére, így azért is visszamentem.

6. Nem derül ki, hogy nem találok ODA az iskolába. Azt hiszem, erre nincs mentség, még az sem, hogy, otthonról az iskolába teljesen más az útvonal, mint a munkahelyemről az iskolába. Mert elhozni azt sikerült! Pepe kétségbe volt esve. De aztán közös erővel odataláltunk. BÁR PAPIKA NEM ÍGY SZOKOTT MENNI, MAMIKA!

Hát csak ezért mondom, hogy reggel 8 előtt használhatatlan vagyok…

Szuperapu

Nem, a mienk, hanem egy másik. Mert igen, Szuperapu rajzolta a képet.

Amikor kitettem a rendszeres listát, és rögtön jó néhányan feljelentkeztetek rá, akkor nagyon elszégyelltem magam, hogy milyen szarul nézek ki. El is határoztam, ahogy lesz 30 rendszeres olvasóm, akkor fogok csinálni valamit.

Gondoltam, ráérek majd jövőre foglalkozni a témával.

Aztán lett 30 rendszeres olvasóm. Köszönöm! Köszönöm!

És mivel tudom, hogy egy vizuális analfabéta vagyok, szóba sem jöhetett, hogy személy szerint én csináljak valamit. A. vizuális készségeiről sincsen túl jó véleményem. Azt viszont tudtam, hogy Szuperapu fekete-fehér rajzai nagyon tetszenek.

Így minden bátorságom összeszedtem, és írtam neki, hogy „szeretnék egy olyan rajzot, oda fel a blogom tetejére”.

És Szuperapu nemcsak megértette, mit kérek, hanem válaszolt is. Sőt megkérdezte, hogy pontosan milyen rajzot szeretnék.

Hogy mit válaszoltam? „Olyan fekete-fehéret. Olyan vonalak legyenek rajta.”

Aztán egy kis idő múlva ezt kaptam tőle.

Amit köszönök.

Furcsa, hogy hosszú a hajam és nincs szemüvegem. Továbbá, gyerekkorom óta probléma, hogy állandóan nyitva felejtem a számat. Míg kicsi voltam a szüleim szóltak, amikor úgy gondolták, akár be is csukhatom.

Mostanában magamat szoktam figyelmeztetni.

Persze csak akkor, ha észreveszem, hogy megint nyitva felejtettem...

Hát így mennek a dolgok errefelé!

Köszönöm, hogy olvastok!

Festünk?!

Vagy inkább festetünk?!

Véleményem szerint kétféle család létezik. Az egyikben a gyerekek rajzolhatnak a falra. A másikban pedig nem.

Gondolom, nyilvánvaló, hogy az első kategóriába tartozunk. Csupán pontosítani szeretném a „rajzolhatnak a falra” kifejezést. Világos, hogy a gyerekek a rajzolnak a falra külön biztatás vagy kérés nélkül is. És nálunk nem is szoktak különösebb dicséretet kapni egy-egy jobban sikerült grafiti után.

Nyilvánvaló az is, bármit csinálhatok, úgysem fogom magamat abban a típusú családban találni, amelyben a gyerekek nem karistolják össze a falat. Mert mondjuk, nincs otthon olyan íróeszköz, amivel ezt megtehetnék.

De azért néha szeretnék tiszta falak között élni.

Éppen ezért tavasszal megbeszéltünk a férjemmel, hogy a nyári szünidőt kihasználjuk és kifestettjük a házunkat.

Daniella, milyen hihetetlen belső tartásról tettél tanúbizonyságot, hogy nyáron egyszer sem panaszkodtál a festéssel kapcsolatos nehézségekről!

Akik jártak nálunk az elmúlt hetekben, tudhatják, hogy azért nem panaszkodtam, mert valószínűleg nyáron nem volt festés nálunk. Vagy tényleg nagyon gyorsan mocskolódnak a falaink.

Igen, nyáron lett volna ideális a munkát elvégeztetni. És egész nyáron tervezgettük, hogy felhívjuk a festőt.

A festő ma reggel vonult fel.

Miután a hétvégén összepakoltuk az egész házat.

Mindent elpakoltunk.

Így a férjem reggel az öltönyéhez kitaposott tornacipőt vett fel...

Tele van a…

… a pöcénk. Elnézést a derítőnk. Így hívják?

Ezért kénytelen vagyok megszakítani a nyári élményeket. Pedig már csak az lett volna hátra, hogy hol is voltunk…

A pöcénk többféleképpen lehet tele, és ettől függ, hogy a kedves uram, hogyan cselekszik.

Annyira tele van, hogy

1. A. megemlíti, valamikor a közeli jövőben ki kellene hívni a szippantós autót.
2. Vagy esetleg már ki is kihívta a szippantós autót, mondjuk a következő hét elejére.
3. Vagy: Annyit mond, hogy másnapra kihívta a szippantós autót.

De lehet az is, hogy

1. A. felhívja a szippantós autó tulajdonosát és könyörög neki, hogy jöjjenek ki azonnal.
2. Annyira azonnal, hogy nem engedi a férjem, hogy mossak.
3. Annyira azonnal, hogy nem engedi a férjem, hogy bekapcsoljam a koszos edényekkel teli mosogatógépet.
4. Annyira azonnal, hogy az egész család ugyanabban a kád vízben fürdik meg este. (Hiába pancsoltak egész nap a gyerekek a kertben, ragaszkodtak a fürdéshez…)
5. Annyira azonnal, hogy nem engedi A., hogy a kádból leengedjem a piszkos vizet. (Persze leengedtem.)
6. Annyira azonnal, hogy több mint 18 óra elteltével, még mindig nem érkezett meg a szippantós autó.

Mit csinálnak a gyerekek?

1. Természetesen ragaszkodtak, hogy fessünk egy kicsit. Ami után nem tudom megfürdetni őket. Pedig kellene.
2. Természetesen túl hidegnek tartják az időt, hogy a kerti csapnál mosakodjanak.
3. Mindenki koszos nyakig. Ezért elvonulnak homokozni. Hurrá!
4. Természetesen ahhoz is ragaszkodtak a gyerekeim, hogy enni kapjanak. Így halomba áll a mosatlan a konyhában. Az én konyhámban, ahol sosem áll a mosatlan halomban.
5. Ragaszkodnak ahhoz is, hogy szedret szedjünk. Ezt nem kommentálom. Drámai.
6. És ahhoz is, hogy ollóval apró darabokra vágjanak néhány tucat rajzlapot.

De Daniella, az ollónak és papírnak mi köze pöcétekhez?

Igazatok van. Semmi. A több száz szétdobált apró papírdarabnak ahhoz van köze, hogy a porszívónk is elromlott.

Az a porszívó, amit egy használtautó áráért vettem.

Jó hétvégét!

Nálunk lehet, hogy egy kicsit feszült lesz…

Tisztító

A lányok kaptak pár hónapja egy-egy királylányos ruhát a papájuktól. Nem, nem a Disney-verziót, hanem olyat, ami fel is lehet venni. Az utcára, úgy értem.

A hétvégén viselték is. Itt. A lovagteremben. Bakka: „Csak azt nem tudom, hogy hol vannak a lovagok?”

A ruhák enyhén koszosak lettek.

Semmi gond, kimosom őket.

Öööö. Selyemből vannak. Nem mosom ki. Megyek velük a tisztítóba.

Az egész tisztítókérdés az egyik kedvenc témám, amikor arról van szó, hogy Magyarországon miért nem működnek úgy a szolgáltatások, ahogy kellene elképzelem:

Nincs más választásom, beletörődtem, hogy minden tisztítós cégénél ELŐRE kell fizetnem. Függetlenül az eredménytől.

Akkor is csak bólintok, amikor közlik velem, hogy nyakkendőre nem tudnak garanciát vállalni. Nem, a pénzt nem adják vissza, ha foltosan kapom vissza. Hiszen megpróbálták kitisztítani!

Azt azonban furcsállottam, amikor fizetés után a tisztító alkalmazottja utánam szólt, egy ruhadarabot lobogtatva, hogy „tudja, hogy ez a folt nem fog kijönni”. Én: „Pedig bevallom én ebben reménykedtem.” Tisztítós: „Én is csak úgy tudom kimosni, ahogy Ön otthon.” Elnézést kérek a sorban mögöttem állóktól, hogy visszakértem a 260 forintomat…

Hol is tartottam? Ja, a ruháknál.

Biztos, hogy volt már szó róla, hogy kemikália fóbiás vagyok. Jó nem főzök saját szappant, de próbálom a lehető legkevesebb kemikáliát használni a háztartásban, így az a lehetőség, hogy vegytisztítassam a lányok ruháit, nem igazán nyerte meg a tetszésemet.

De nem csüggedünk, mert van BIOTISZTÍTÁS.

Fogalmam sincs, hogy mit jelent, mert semmit sem tudok róla, leszámítva, hogy jóval többe kerül, mint a hagyományos vegytisztítás, de kétség kívül jól hangzik.

Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy, ahogy megtudtam ma délelőtt egy cipőtalpaló palitól, aki nemcsak a cipőket, hanem a mosodát is felügyelte, selyemruhát definíció szerint nem lehet biotisztítani.

HMMM.

Maradtak azért lehetőségeim:

1. Paranoiás vagyok. Semmi gond nem lesz, ha a ruhákat vegytisztítatom, majd itthon jól kiszelőztetem belőlük a kemikáliákat.
2. Kidobom a piszkos ruhákat, reménykedve, hogy a lányok megfeledkeznek róluk.
3. Kimosom kézzel őket. (Ez durva lenne…)
4. Beteszem gépbe a ruhákat. (Van valami selyemgubós program rajta…)

Igen, a 4-est fogom választani (ahogy legyőzöm a lustaságomat és kimegyek a ruhákért a kocsiba). De arra gondoltam, hogy csinálok az egyik ruhával próbamosást. Mondjuk ZK-jéval, ha az tönkremegy, sebaj, Bakkáét kikemikáliáztatom, Bakka hordja még idén, jövőre meg ZK örökli.

A kérdés csak az, hogy ki fogja megmondani ZK-nak, hogy tönkretettem az ő ruháját???

Én nem merem.

Megy mindkettő a mosásba…

WC-pucolás

A mosás után ez a következő szelete a háztartási munkáknak, amit most át fogunk tekinteni. Elöljáróban csak annyit: nagy utat tettem meg.

WC-pucolás szempontjából az életem öt szakaszra tagolható.

Az első, és egyben legboldogabb korszak, amikor az anyukámmal éltem és nem az én felelősségem volt a WC tisztántartása. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy 28 év alatt egyetlen egyszer sem kényszerültem a WC-t kitakarítani.

A második, és egyben legboldogabb szakasz, amikor A.-val megvettük életünk első lakását. Lelkes voltam, beköltözés után mindent kitakarítottam, a WC-t is beleértve. Aztán sokáig nem csináltam semmit. Egy év múlva, amikor vendégek jöttek, akkor átsikáltam alaposan a WC-kagylót. Aztán még kétszer a három év alatt.

A harmadik, és egyben legboldogabb szakasz, amikor A.-val megvettük életünk első házát. Egy frissen felújított ingatlant. Lelkes voltam, de mivel a költözéskor már 41. hétben jártam, nem takarítottam semmit. Aztán jó sokáig szintén nem törődtem a WC-vel, mert egy új házban valahogy minden sokkal lassabban koszolódik. Úgy gondoltam, hogy nem is kell a WC-t takarítani, elég, ha veszek bele egy kis adagolót, amiből minden lehúzásnál kioldódik egy kis fertőtlenítőszer. (Nem is tudom, hogy mi a neve…)

A negyedik, szintén nagyon boldog szakasz idejére esett, hogy Pepe elkezdett járni és felfedezni a különböző tartozékait háznak. Ekkor történt, hogy megitta a WC-ből a fertőtlenítő egy részét, így a műanyag tartályocskának mennie kellett. Nekem meg szembe kellett nézni a ténnyel, hogy, ha a gyerek a WC-ben fog játszani, akkor azt rendszeresen takarítanom kell. Azt gondoltam, hogy kéthetente elég lesz.

Így érkezünk el az ötödik, és természetesen a legboldogabb szakaszhoz, amikor már nemcsak Pepe játszik a WC-nél, hanem Bakka és ZK is. Bakkát rajtakaptam, hogy Duduval, Palikával és Fakánggal (a képzeletbeli barátai) teázgatnak: az ülőkén terítettek meg a baba-teáskészlettel, a játékteát pedig a WC-kagylóból merítették. De legalább nem itták meg, szemben ZK-val, aki egyszerűen szomjas volt, és nem szolgáltam ki elég gyorsan, így szegény gyerek kénytelen volt a WC-csészéből inni, azaz, és most érkeztünk el a mondandóm lényegéhez az utóbbi két évben MINDEN ÁLDOTT NAP KISIKÁLOM mindkét WC-nket. Elismerem a művelet nem tart tovább 90 másodpercnél, de már alig várom életem hatodik szakaszát, amikor minden legközelebbi rokonom megtanulja a WC és a WC-kefe rendeltetésszerű használatát. Igen a férjem is…

ZK kicsi vagy, hadd segítsek: A WC-kefe nem arra való, hogy nyalogasd!

hhhhhhhhhhrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrggggggggggggggggggg