Élménybeszámoló IV.

Mert voltunk az Aprópoliszon is.

Elutazásunk előtt magamba szálltam, és elhatároztam, hogy most aztán mindent sort végig fogok állni és udvarias magyarként viselkedem, nehogy megint szó érje a ház elejét.

Mit mondjak? Szerintetek sikerült?

Így nem igazán izgatott a hatalmas tömeg az Akropoliszon, mert annak ellenére, hogy az Athénben élő barátaink állítása szerint ők még tömeget nem láttak ott, valójában rengetegen voltak azon a délelőttön, amikor mi is ott jártunk, de tudtam: legyen, aminek lennie kell, én a soromat kivárom. (Előző nap délután is jártunk a hegyen, akkor valóban sokkal kevesebben voltak, de bemenni nem is lehetett, mert már zárva volt az erődítmény…) Szóval mindingolom az own businessemet, ami nagyjából az volt, hogy kapaszkodtam a nekem kiutalt két gyerekbe, mert tudtam, ha elvesztem őket, nehéz lesz rájuk találnom, amikor, ahogy a tömeg sodort magával, egy pasas a kezembe nyomott egy darab papírt. Nem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam, hanem rögtön továbbadtam ZK-nak, aki már nyafogott, hogy a) ő miért nem kapott olyat, amilyet én; b) adjam neki oda; c) mikor érünk oda. Aztán a férjem is nyafogni kezdett, hogy mit is kaptunk. Hogy rövidre zárjam a dolgot, miután vettük a fáradtságot, hogy megnézzük, mit is van a papíron, kiderült, hogy a pasas valószínűleg egy tourguide lehetett, aki azt hitte, hogy én is a csoportjába tartozom, mert egy 12 eurós belépőjegyet nyomott a kezembe.

Így nemcsak várakoznom nem kellett, de még fizetnem sem.

Mert igen, nem vittem vissza a jegyet.

ÚGYIS OLYAN SOK VOLT NEKI…

Upsz.

Bocsika.

Élménybeszámoló III.

Annyira elkeseredtem az útlevelem miatt, hogy szombat délelőtt munkába menekültem. Délután aztán egy nagyot kirándultunk, hogy bizonyítsuk, akkor is tudjuk élvezni az életet, ha az nem úgy alakul, ahogy mi szeretnénk. Bár ezt az emlékeztetőt a lányok nem kapták meg, így nekik sikerült három órán keresztül hisztizni, hogy egy lépést sem akarnak tovább jönni.

Este határtalan érettségről téve tanúbizonyságot, ISMÉT nem kezdte senki sem vádolni a másikat, hogy biztos ő vesztette el az útlevelemet. De azért volt jelölt bűnbakra, mert a lányok szobáját ÚJRA darabjaira szedtük szét. Mert biztos ők játszottak az útlevelemmel…

A terv az volt, hogy vasárnap reggel mi nyitjuk az okmányirodát.

Ami végül is kudarcba fulladt, mert hajnalban a férjem, félálomban megvilágosodott, kiugrott az ágyból, majd hangos kiáltással felébresztett.

Mivel nem tegnap házasodtunk össze, és a problémák kezdenek felszínre kerülni, először azt hittem, megint kifogás van az ellen, ahogy alszom. Mert állítólag töfögök álmomban.

MONDJA EZT EGY HANGOSAN HORKOLÓ…

De nem, most nem töfögtem. (ÉS SOSEM SZOKTAM TÖFÖGNI, DE EZ MOST MELLÉKES…)

A második reakcióm az volt, hogy basszus elaludtam. Elkésünk az okmányirodából.

De nem, nem aludtunk el, mert még nem volt 7 óra.

Csak az útlevelem került elő. A férjem egyik öltönyének a zsebéből.

Nyilvánvaló, fogalmunk sincs, hogy került oda.

A nagy örömködés után aztán meg kellett ígérnem a férjemnek, nem fogom többet emlegetni azt a véleményemet, hogy ez az incidens (IS) bizonyítja, hogy korlátozni akarja a személyes szabadságomat*, így ezt most sem említettem. Helyette inkább megosztom veletek az időről szerzett tapasztalatainkat.

Nem tudtuk eldönteni mi is a jobb, éjszaka vagy napközben autózzunk-e. Mert éjszaka alszanak a gyerekek, kevesebb a forgalom, de sötétben fáradtan vezetni meglehetősen balesetveszélyes. Napközben biztonságosabb a vezetés, de nagyobb a forgalom és, ha nem alszik a gyerek könnyebben megy az ember idegeire.

Végül is mindkét verziót kipróbáltuk.

És igen, ha ébren vannak a gyerekek, akkor az háromszor annyinak tűnik. Ha alszanak akkor pedig, harmadannyinak. Így odafelé 30 órát mentünk, visszafelé pedig 38-at. Pedig mindkét esetben csak 18 órányi vezetést mutatott az óra…

* For the record: A férjem állítja, nem akarja korlátozni a szabadságomat. Arra a kérdésemre, hogy tudat alatt sem akarja korlátozni, már persze nem tudott válaszolni…

Élménybeszámoló II.

Indulás. Ami magunkhoz képest is hektikusan indult.

Ott tartottunk, hogy néhány órával az indulás előtt elárultam a lányoknak hová megyünk. Akkor még úgy terveztem, kb. három óra múlva fogunk indulni.

Az összes holminkat bepakoltuk.

A gyerekek megvacsoráztak és éppen indultak zuhanyozni, hogy tisztán ülhessenek be az autóba.

Papika már egy órája aludt, mert ő rá akart pihenni az egész éjszakai vezetésre.

Én az utolsó dolgokat szedtem össze. Úgymint az útleveleinket.

Amiből csak négyet találtam meg a helyén a konyhaszekrényben. (Most ne menjünk bele, miért ott tárolom őket. Még nem költöztem be teljesen…)

Semmi gond. Nyilván becsúszott a rengeteg papír közé.

Nos, hiába fogadtam meg, hogy hagyom az uramat aludni este nyolcig, kénytelen voltam felébreszteni, hogy nincs meg az útlevelem.

De megvan, mondta, a konyhaszekrényben van.

Ő is ellenőrizte. Nem volt ott.

Körülbelül két óra hosszat kerestünk hisztérikusan az „útipapírt”, ami közben a következő dolgokat tudtam meg:

1. A. dugdosta az alsónadrágjai között a lányom kiscsoportos rajzdossziéját, amit hónapok óta kerestem, elkeseredetten, mert az összes gyerek összes óvodai rajzát archiválom. Pont a legkisebbiké veszett el. És pont a kiscsoport. De nem, megvannak!
2. Az üres utazótáskáink zsebében is tárolunk dolgokat. Bár nem tudunk róla. És nem az útlevelemet, hanem Bakka elveszett(nek hitt) születésnapi ajándékát.
3. Románia és Bulgária is EU-tag. Bár Schengenhez még nem csatlakoztak.
4. 700 kilométerrel hosszabb az út arra Athénig.
5. Nem akarok 1500 km helyett 2200-at menni.
6. Ancona felé is lehet útlevél nélkül Görögországba menni. Csak egy idő után kompra kell szállni.
7. Nem akarok komppal utazni.
8. Hétvégén is van ügyfélfogadás az okmányirodában.
9. Szombaton október 23 van. Nincs nyitva az okmányiroda.
10. Vasárnap reggel 8-kor viszont már mehetünk.
11. Vasárnap nem működnek azok a gépek, amikkel az útleveleket nyomják. Legkorábban hétfőn kaphatom meg az úti okmányomat.
12. Annak a cégnek a vezetője, akinek a gépei nyomják az útlevelet két kapcsolatnyira van tőlem.
13. Igen, lehet róla szó, hogy hétfőn reggel az én útlevelem legyen az első, amit kinyomtatnak.
13+1. És megtanultam azt is, milyen érzés, amikor a család egy emberként sírja álomba magát. (Bár szerintem a férjem titokban megkönnyebbült, nem kell egész éjjel vezetni, hanem aludhat egy jót a saját ágyában...)

Mert indulni nem indultunk sehová ezen a péntek estén…

Élménybeszámoló I.

Először azt gondoltam, megkíméllek benneteket utazásunk részleteitől. De mivel ma nincsenek gyerekeim, így marad ez.

Részben meglepetés volt a gyerekeknek, hogy az őszi szünetben elutazunk, Papika egyik legjobb barátját meglátogatni, de persze Bakka gyorsan kifülelte a dolgot. Aztán, amikor Pepét el kellett kérnem néhány napra az iskolából, mert azt persze csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy idén arrébb tolták az iskolai szünetét, és nem esik egybe az enyémmel, akkor már Pepe is sejtett valamit. Amikor aztán megkapta az idei első nyelvtan egyesét, mivel az egyoldalas szövegben az én okos és ügyes kisfiamnak sikerült 40 hibát csinálnia, amivel jelentősen megdöntötte az eddigi 28-as rekordját, elárultam neki, hogy Athénba készülünk.

A lányoknak viszont csak péntek délután, az indulás előtt néhány órával jelentettem be, hogy végre megtudhatják, hova megyünk.

Én: Megpróbáljátok kitalálni?
Bakka: IGEN!
Én: Szerintetek hova megyünk?
Bakka [kicsit bizonytalankodva]: Kínába?
Én: ???, de nem.
Bakka [kitörő örömmel, bár fogalmam sincs, miért]: KANADÁBA?

Mit mondjak? Én voltam a hülye, hogy megkérdeztem…

Két laikus elmélet ZK-tól

Bár lehet, hogy empirikus eredményekkel is tudná bizonyítani a gyerek, de erre elfelejtettem rákérdezni.

1. elmélet: A gyerekek születéséről

A gyerekeket az anyukák szülik. De az apukák mondják meg, hány gyerek legyen és milyen színű legyen a hajuk.

2. elmélet: Az izzadásról, illetve, hogy miért izzadnak a felnőttek, és gyerekek miért nem*

A felnőttek azért izzadnak, mert dolgozniuk kell. És a munkahelyükön mindig nagyon meleg van.

* Ezt először kérdésként tette fel nekem, és már éppen belefogtam volna a magyarázatba, amikor ZK félbeszakított, hogy tudja ő a választ. Aztán nem javítottam ki, mert tulajdonképpen TÉNYLEG ezért izzadnak a felnőttek. Vagy nem?

Miért várom, hogy felnőjenek a gyerekek?

Néhány napja a nagynénémmel beszélgettem, aki körülbelül azt mondta, hogy addig örüljek, míg kicsik a gyerekek, mert addig érzem, hogy szükség van rám.

És az jelenti a öregséget, ha már nincs szükség az emberre.

Legalábbis a nagynéném szerint. Aki mindig rohan, mert annyi helyen van szükség rá.

Én: Ezt pont te mondod?
Nagynéném: Igen.
Én: És milyen érzés, ha nincs szükség az emberre?
Nagynéném [röhögve]: Ezt majd a halálom előtt úgy 5 perccel kérdezd meg.

Tudom, hogy van üres-fészek szindróma, meg, hogy karácsonyhoz jól illik a kisgyerek, meg, hogy az öreg házasok nemhogy nem szexelnek, de még nem is beszélgetnek, de percileg csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz, ha felnőnek a gyerekek, mert akkor…

1. Nem kell senkitől megkérdeznem, hogy mosott-e kezet ebéd előtt. Bár már rutinból a férjemet is meg szoktam kérdezni.
2. Hogy kitörölte a fenekét kakilás után. Sőt, nem is kell már senkinek a fenekét törölnöm. Legalábbis remélem. És hallgatóznom, hogy lehúzták-e a WC-t, és, hogy utána van-e vízcsobogás, ami a kézmosást jelenti. ÉS IGEN, MÁR A.-t IS FIGYELEM.
3. Nem kell minden hidegebb reggel 578-szor megkérdeznem: Sál?Sapka?Kesztyű?
4. Nem kell többet virslit vásárolnom. Sőt, párizsit sem.
5. Az autóban hallgathatunk híreket. És nem kell valami „rockosabbat” [ZK] berakni.
6. Nem kell a gyerekek állandó civakodását hallgatnom. Mondjuk remélem nem azért, mert már nem beszélnek egymással…
7. Nem rántja ki tőből a karomat senki naponta minimum egyszer.
8. Házi feladat! Hogy felejthettem el! Nem kell senkivel [Pepe!] házi feladat miatt veszekednem. És nem kell senkivel helyesírást gyakorolnom!
9. Nem kell naponta 342-ször elnézést kérnem vadidegenektől, mert a gyerek le-vagy átgázolt valakin. Már megint.
10. Nem kell azon a fizikai jelenségen töprengenem, hogy miért van az, hogy a szomszéd szobából én tisztán hallom a gyereket, de én hiába kiabálok, az én hangom nem terjed arrafelé.

És a legjobban az bosszant, hogy tudom, ezek a legszebb éveim. És ezekre fogok könnyes szemmel visszaemlékezni. CSAK AKKOR MIÉRT NEM TUDOM ÉLVEZNI ŐKET???

PS: Ez volt a bonyolult módja annak, hogy elmondjam, itt az ideje őszi szünetnek… És kivételesen most lesz egy kis blogszünet is. De jól fogunk viselkedni. Ha értitek, mire célzok.

A mai bejegyzés megint elmarad…

Bár azt hiszem, jó is, mert Bakka egyik óvó nénije miatt látok vöröset, és talán jobb, ha ülepszik egy kicsit a dolog.

Szóval ma meg az van, hogy a házban lévő három WC közül… Nem ezt így nem fogjátok érteni, kell az előzmény.

A házunkban három WC van. Egy rendes európai, nem tudom a szakkifejezéseket, de úgy néz ki, hogy a dolog hátrafelé csúszik bele a vízbe. Teljesen jól működik. Bár néhány családtagom miatt kellene egy automatikus WC-kefe hozzá, de ezt a kört, most kihagyom. A másik két WC-nk kanadai gyártmány és az ülőmagasság, az ülőke körterülete kerülete és a levezető cső átmérője miatt, csak gyerek WC néven futnak.

Az egyik, amit tényleg a gyerekek használnak, tegnap este eldugult. Szerencsére csak kicsit hányt Bakka (túl sok a részlet, elnézést), így nem túl gusztustalan a dolog. Mondjuk jóindulatú a csésze és a cső is, mert a perem szélénél megállt a víz, sőt ma reggelre le is ment rendben a nagyja, illetve nem a nagyja, hanem a leve, de ez már tényleg mindegy. Utasítottam a gyerekeket, hogy ne használják azt a WC-t.

A másik WC, nos a másik WC ma délelőtt meg eldugult. Itt sem drámai a helyzet, mert nem öntött ki, de nem megy le, aminek el kellene tűnnie.

A WC pumpát, amit az előző lakók kedvesen ránk hagytak, azt kidobtam.

Úgyhogy most az a terv, hogy először is lepihenek egy kicsit, aztán elmegyek WC pumpát venni, aztán elviszem a gyereket zongorára és dzsudóra, majd hazajövök pumpálni egy kicsit a WC-t.

És azt hiszem, egy kicsit beszélgetnem is kell majd velük…