2008. április 10., csütörtök

Bakka haja

Kevés kellett hozzá, hogy sikerüljön, de nem jött össze. Most sem.

Kevesebb, mint 24 órával a fodrásznőhöz tervezett látogatás előtt Bakka belevágott a hajába. ÚJRA. A fodrásznő megint futhatott a vonat után...



Nem tudom, hogy Mariann itt vagy még, de ahányszor ránézek a lányomra, a húgod, Gabi, jut eszembe, akit várunk délután a napközi után, és Gabi érkezett is, kicsit furcsán nézett ki, mert gyönyörű, hosszú fekete frou-frou-ját tövig vágta. Emlékszem, arra gondoltam, hogy lehet ilyet csinálni.

Hogy lehet ilyen csinálni? Miért???

2008. április 9., szerda

Pepe hete

Pepének két esemény miatt is fontos következményekkel járó hete van.

Először is, hosszú huzavona után tegnap beírattuk Pepét az iskolába. (Jó, kit is akarok becsapni, az apja elvitte és beíratta. A huzavonáról az iskola jelszó alatt olvashattok…)

Szóval nagyon meggyőző lehetett a két fiú, mert Pepét, akinek bizonyítottan botfülű az anyukája, felvették az ének-zene osztályba, azokhoz a tanítónénikhez, akiket kinéztem neki. (Jó, kit is akarok becsapni, akiket a barátnőm kinézett Pepének.)

Az egész folyamat, a hosszú előkészületek után furcsán anti-klimatikus (Van ilyen szó? Azt jelenti, amire én gondolok?) volt: semmi vita, semmi probléma. Az iskolában egy nagyon kedves igazgató fogadta őket. Pepe papája elmondta, hogy mit szeretnének, és, csodák-csodája úgy is lett. (Nem, A. feküdt le az igazgatóval, és nem is fizette le…)

Nem volt felvételi, de a beszélgetés alatt a következő témákat érintették:

Zsigmond király uralkodása.
Árpád-házi királyok eredete.
Visszhang vs víz-hang problémája.

Egy szó, mint száz, van egy kisiskolásunk! (Csak kétszer bőgtem, hogy végérvényes felnőtt a fiam. Az elsőt túl bonyolult leírni, a második eset tegnap volt, amikor A. mondta, hogy kell képet vinni Pepéről a diákigazolványához. Miért kell az én kicsi fiamnak diákigazolvány? Aki tegnapelőtt született? Aki tegnap még... brühühüühühü...)

De hol a kép róla? Az elmúlt egy hónapban ez az egy kép készült róla, hm, hm. (Húsvétkor táncolt az asztal tetején, az új fürdőruhájában. Igen, fürdőruhát kaptak Húsvétra. Hasznosan akartam adni nekik. Igen, nálunk is esett a hó…).

[Emlékeztető magamnak: Ide majd valami jobb képet kell raknom! Már így is kezdi Pepe rossz szemmel nézni a blog-ot, de ha ezt meglátja, biztos még jobban kiakad...]



A másik esemény, hogy hétvégén fogjuk ünnepelni Pepe 6. születésnapját. Sajnos komoly taktikai hibát követtem el, hogy ezt elárultam neki, mert azóta folyamatosan zaklat az ajándékok miatt. A kisebbik gond, hogy engem zaklat, a nagyobbik az, hogy az összes fontosabb rokonát is (értsd: akiktől nagyobb ajándékokat vár). Ezúton is kérek elnézést azoktól, akiket Pepe telefonon hívogatott az ügyben. Tegnap ugyanis kb. 2 órára zárkózott be a WC-be a telefonnal („hogy nyugodtan tudjak beszélni, Mamika”) és tárgyalt különböző nagymamákkal és nagybácsikkal. Egy papírra hatalmas ákom-bákomokkal jegyezte fel a szükséges telefonszámokat, hogy ezért se kelljen kijönni. Adatvédelmi okok miatt, most nem mellékelem fiam jó természetének ezt a fontos dokumentumát.

Legyen elég annyi, hogy este Gabi keresett telefonon:

Én: Titeket nem hívott fel Pepe, hogy mit szeretne kapni születésnapjára?
Gabi: Nem, nekünk már Húsvétkor elmondta, hogy mit vigyünk!

Mit mondhatnék: Az én fiam!!!

2008. április 8., kedd

116

A napokban Az elmúlt hetekben valamikor, nem vettem észre mikor, világra jött ZK 20. foga. Így a fogzás első körén túl vagyunk. Nem tudom, hogy mivel érdemeltük ki, de kb. két ötperces éjszakai sírással megúsztuk a három gyerek 60 fogát.


Ezzel a ténnyel egyébként 116-ra emelkedett családunk fogainak száma. Ez pont néhánnyal több, mint kellene…

Fogzással kapcsolatosan ugyanis a következő eseményeknek nézünk elébe, remélhetőleg:

1. Végre kihúzatom a bölcsességfogamat.
2. Pepének kiesik az első foga. (Bár nem tudom, hogy ezt várja-e, vagy azt, hogy MIT FOG A FOGTÜNDÉR HOZNI NEKEM?)

Ha rajtam múlik semmit…

2008. április 7., hétfő

Vannak gyerekeim?!

Gondolom, hogy csak én felejtkeztem el róla, hogy vannak … hogy is hívják őket?... IGEN: gyerekeim. Akikről ez blog szól!

Néhány hete megtörtént az áttörés, ami Bakka rajzait illeti, és megjelent az első emberfej. Íme:


Aztán követték a teljesalakos rajzok is:



Ha ez nem tűnne fel első látásra, mindegyik képen engem láthattok!

Rohamléptekkel fejlődik a lányom, és úgy tűnik, hogy míg nem figyeltem elvégzett egy gyorstalpaló újságíró-tanfolyamot is…

Bakka: Megírom a pletykát.
Én: Jó.
Bakka: Mi a pletyka?
Pepe: Másról rosszat beszélni és azt leírni.
Bakka: Jó, akkor te rossz vagy és én leírom a naplómban.
Én: Jó.
Bakka: Jó, akkor leírom, hogy éppen verekedtek Pepével.
Pepe: Nem is szoktunk verekedni!
Bakka: Nem baj, akkor is leírom!

2008. április 6., vasárnap

Tanult tehetetlenség

Szociálpszichológiában a „tanult tehetetlenség” kifejezés azt a jelenséget írja le, amikor az emberek azt érzik, hogy elvesztik a kontrolljukat az események irányítása felett, és azt gondolják, hogy cselekedeteik kimenetele független a cselekedeteiktől. Így „gyakran feladják azt a törekvést, hogy irányítsák saját sorsukat” vagy „akkor is feladhatják a próbálkozást, amikor erőfeszítéseik talán eredményesek lehetnének”. A tanult tehetetlenség gyakran vezethet depresszióhoz, de én most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy az utóbbi 15 évben sosem utaztam egyedül, és minden utazással kapcsolatos probléma A. vállát nyomta. Én mindig lelkesen ötletteltem, de aztán mindent ő intézett. Igen, én voltam, aki kedvesen félreállt, amikor A. a számlát intézte a szállodában a kijelentkezéskor, illetve később, én voltam, aki a gyerekeket futatta ez idő alatt.

És igen, most sem volt másként, bár legnagyobb bánatomra A. nem tarthatott velem. De most is A. vette és nyomta kezembe a jegyemet. Ő foglalta le a szállodát. Ő intézte a biztosításomat (igaz erre figyelmeztetnem kellett, de senki sem lehet tökéletes… jó csak viccelek…). Indulás előtt kikérdezett, hogy mindent becsomagoltam-e. Aztán kivitt Bécsbe a repülőtérre. Utolsó kérdése az volt, hogy „Nem baj, hogy nem kísérlek be? Be fogsz tudni csekkelni?” „Persze. Semmi gond.”—válaszoltam.

Nos, mivel automatánál kellett becsekkelnem, persze, hogy nem tudtam megcsinálni… (Igen, segítséget kellett kérnünk, mert a barátnőmnek sem sikerült…), de csomó minden másban át kellett értékelnem a helyzetemet.

1. Akkor is felszáll a gép, ha nem ül mellettem a férjem, hogy megnyugtasson, hogy nem lesz semmi baj. Minden várakozás ellenére, nem kaptam sírógörcsöt sem a félelemtől.

2. A bevándorlási kérdőívet is ki tudom tölteni egyedül. Igaz, csak másodszorra sikerült, de sikerült. Mit vártok a három diplomámtól?

3. Simán el tudok jutni a reptérről a szállodába. Igaz, taxival. Nem, eszembe sem jutott, hogy tömegközlekedjek, bár a barátnőm kinézte, hogy milyen busszal-metróval kell menni. Lebeszéltem róla. Ez is sikerült.

4. Be tudok jelentkezni egy szállodába. Nagy meglepetés volt! A kijelentkezés-fizetés is ment, bár sokkal nehezebben, de sikerült!

5. Ha éhes vagyok, be tudok menni egy étterembe és tudok magamnak ennivalót rendelni. Ki hitte volna?

6. Tudok lekvárt lopni a szállodában. (Na ez az, amit A. sosem engedett volna meg, ha ott van.)

7. Tudok angolul beszélni! Hiába áltatom magam, hogy azért nem jutok előre a szakmámban, mert nem tudok angolul, be kell látnom, hogy ez sem igaz. Hm, lusta vagyok, talán? Nem!!!

Picit más, de kapcsolódik.

Tegnap este A. legrégebbi barátjával (hívjuk Bencének, mert így hívják) és feleségével vacsoráztunk együtt. Bence arról panaszkodott, hogy baráti körükben lassan fehér hollónak számítunk, mert még nem váltunk el. Én persze nem álltam meg, hogy ne süssem el nagyon vicces viccemet, hogy már megbeszéltük A.-val, hogy válás esetén enyém a ház és az autó, övé a gyerekek. Erre Bence: „Szerintem A. egy perc alatt találna nőt magának, még három gyerekkel is.”

Mire célozhatott, kérdezem én???

2008. április 4., péntek

Kelet-európai vagyok, még mindig…

Íme a bizonyítékok sora, hogy még mindig kelet-európai vagyok:

1. Mindenféle határ előtt görcsbe szorul a gyomrom és izgulok, hogy mi lesz. Amikor a vízumom lefagyasztotta az Amerikai Bevándorlási Hivatal számítógépes rendszerét biztos voltam benne, hogy küldenek is rögtön haza.

2. A szállodában bejelentkezéskor nem csodálkozom, hogy a bankkártyám nem működnek.

3. Azon sem csodálkozom, hogy előző látogatásunkhoz hasonlóan ismét sikerült a szálloda legrosszabb szobáját megkapnunk. Igaz, most nem a kukatárolóra nézett az ablakunk, hanem egy zöld dombra, de ebből nem sokat láttunk, mert olyan koszos volt az üveg. A koszos szoba nem csoda, annak tükrében, hogy egyik délelőtt rajta kaptuk a takarítónőt, hogy munka helyett a szobánkban nézte a TV-t…

4. Hiába mondták a recepción, hogy nyugat felé van a szobánk, eltévedtünk az épületben.

5. Bizonyos forrásokból tudjuk, hogy a magyar diplomáciai testület bizonyos tagjai szívesen hozzák el a szállodából a törülközőket és a mini-lekvárokat. Az elsőt lenézzük, de be kell valljam, hogy a másodikra erősen rákaptam. A folyosóról és a szobaasszonyoktól is lopdostam a lekvárokat. Csak azt tudom mentségül felhozni, hogy a 240 dolláros szobaárban nem volt benne a reggeli…

6. Nem értem, hogy egy Állatkert, hogy tarthat reggel hattól nyitva, hogy lehet ingyenes és miért nem büdös.

7. Még mindig túl közel megyek az emberekhez, és nem tartom tiszteletben a nagyobb személyes teret.

8. A washington-i metróban a legnagyobb tömegben is sikerül először beszállnom a szerelvénybe, és, ha éppen fáradt vagyok, és le szeretnék ülni, akkor az üres ülőhelyet is simán elérem elsőként.

8. A Holokauszt Múzeumban lazán meggyőzzük a jegyszedőt, hogy a 4 órára szóló jegyünkkel engedjen be 1-kor.

8. Bámulom a járókelőket, ami szigorúan tilos az USÁ-ban. Igaz, csak egy ember borult ki ettől a reptéren. Éppen telefonált az illető, és már mondta is, magyarul: „Már megint bámulnak, mint borjú az új kapura, hogy milyen nyelven beszélek.” „Bocsánat, csak azért néztelek, hogy ki beszél magyarul” – volt a válaszom. Először együtt nevetünk, aztán együtt sírunk, amikor bemondják, hogy 12 órát késik a gépünk…

9. Mindig is büszke voltam a sorban állási képességeimre, bár nyáron Ausztriában csúfosan leszerepeltem ezen a téren, ezért azt gondoltam, hogy nem okozhat gondot az Austrian Airlines Service Center-ét megközelítenem miután ¾ 8-kor bemondták, hogy az este 6 órás gépünk reggel hatkor fog indulni. Nem sikerült. Nagyon nem sikerült. Szerencsére a kelet-európai furfangom nem hagyott el, és így megpróbáltuk a Lufthansa képviselőit rábeszélni, hogy vigyenek haza minket a 8 órás gépükkel. Sikerült! Igaz, hogy Bécs helyett Münchenbe repültünk, majd átszállással Bécsbe. Nagy fegyverténynek könyveltem el, hogy akkor szálltunk le Bécsben, amikor az eredeti gépünk indult Washingtonból.

10. Az is igaz viszont, hogy míg ezt sikerült elintéznünk több kilométert rohantunk a reptéren oda-vissza a két kapu között. Izomlázam is lett. Löttyedt kelet-európai vagyok!

2008. április 3., csütörtök

Öt-hat Klub

Hazaérkezésem után nem sokkal a gyerekeim informáltak arról a tényről, hogy három taggal titkos társaságot alapítottak.

Öt-hat Klub.

Pepe arról is tájékoztatott, hogy annyira titkos a társaság, hogy az Öt-hat Klub nem is az igazi neve ennek a csoportosulásnak.

Mi az igazi szuper titkos név?

Öt-hat ÖT Klub.

Nem, nincs tagfelvétel. Pepe, aki a csapatot képviseli, elmondása szerint egyedül P. lányok (Szia Noi!) csatlakozhatnak. Bár ez tény nem tetszik Pepének, mert a tagság csak fiúkból állhat. Ez nemcsak annak a fényében furcsa, hogy a két húga is tag, hanem azért is, mert P. lányok fele (szám szerint kettő) fiú.

Ez utóbbi tényre A. hívta fel a figyelmemet, én ugyanis gondolkodni sem tudok, mert annyira fáraszt családunk legújabb, jetleg, nevű, tagjáról való gondoskodás…

Öt-hat klub céljáról eddig annyit tudtam kideríteni, hogy tagság egészen komolyan vett feladata, annak a tudományos elméletnek a tesztelése, hogyan lehet véges számú játékból, véges térben egy valódi kaotikus rendszert létrehozni.

Végre itthon!!!