2012. február 29., szerda
Ez is valami…
Pepe: Ma úgy jársz, nevetsz és beszélsz, Mamika, mintha legalább öt évvel lennél fiatalabb.
2012. február 15., szerda
Így múlik el a világ dicsősége…
Kezdődött a gyomorvírussal. Nem, nem is azzal kezdődött. Hanem azzal, hogy szeptemberben az egyik kislány kitalálta a középsőcsoportban, hogy a judo nem is fiús sport. És hogy ő is akarna judózni járni. Erre persze az én lányom is dobta azt a meggyőződését, hogy a judo nem neki való.
De milyen ruhába menjek, judózni, Mamika?, kérdezte ZK.
Hogy milyenben? Hát judó-ruhában. És előkapartam Pepe egyik kinőtt ruháját.
ZK felpróbálta. És nagyon tetszhetett magának, mert azóta judózik.
Aztán pár hete bejelentette, hogy a versenyre is jelentkezett. Pepe kicsit csodálkozott, mert ő egyszer sem mehetett versenyre. Mert nem vitettek el, Mamika. Hát most elviszünk, mondtam. És a két gyerek olyan lelkesen készült a versenyre, hogy rám is átragadt az izgalmuk. Csak Bakka és a férjem forgatta a szemét, mert szombaton reggel fél 8-kor kezdődött mérlegeléssel a verseny. És ők nem akarnak ilyen korán kelni.
Mondjuk ebben egyetértettünk.
Aztán mégis nagyon korán keltünk. Mert Pepe hányt egy nagyot. Az előszobában. És a fürdőszobában.
De nem baj, mégis akar menni a versenyre.
El is vittem volna, de a gyerek nem volt szállítható állapotban. Szegénynek elindult a hasa is.
De nem baj, ZK azért megy a versenyre.
Rendben is lett volna a dolog, ha nem jut eszembe, hogy a judo-felszerelését az óvodában felejtettem.
Sírás és vádaskodás. (Nem, nem én sírtam, nem én vádaskodtam.)
Aztán szerencsére eszembe jutott, hogy van Pepének még kinőtt judo-ruhája. Pont ZK mérete volt. A lányom fel is próbálta. És hogy mi történt utána? Hogy miért nem ment el mégsem a versenyre?
MERT A NADRÁG TÚL BŐ VOLT.
Nem mondom, hogy nem fontos a megfelelő felszerelés, de hiába idegeskedett a lányom, hogy úgy néz ki a nadrágban, mint egy cirkuszi bohóc, én csak egy hisztis hatévest láttam ezen a szombat hajnalon, bohócot, sajnos, nem…
De milyen ruhába menjek, judózni, Mamika?, kérdezte ZK.
Hogy milyenben? Hát judó-ruhában. És előkapartam Pepe egyik kinőtt ruháját.
ZK felpróbálta. És nagyon tetszhetett magának, mert azóta judózik.
Aztán pár hete bejelentette, hogy a versenyre is jelentkezett. Pepe kicsit csodálkozott, mert ő egyszer sem mehetett versenyre. Mert nem vitettek el, Mamika. Hát most elviszünk, mondtam. És a két gyerek olyan lelkesen készült a versenyre, hogy rám is átragadt az izgalmuk. Csak Bakka és a férjem forgatta a szemét, mert szombaton reggel fél 8-kor kezdődött mérlegeléssel a verseny. És ők nem akarnak ilyen korán kelni.
Mondjuk ebben egyetértettünk.
Aztán mégis nagyon korán keltünk. Mert Pepe hányt egy nagyot. Az előszobában. És a fürdőszobában.
De nem baj, mégis akar menni a versenyre.
El is vittem volna, de a gyerek nem volt szállítható állapotban. Szegénynek elindult a hasa is.
De nem baj, ZK azért megy a versenyre.
Rendben is lett volna a dolog, ha nem jut eszembe, hogy a judo-felszerelését az óvodában felejtettem.
Sírás és vádaskodás. (Nem, nem én sírtam, nem én vádaskodtam.)
Aztán szerencsére eszembe jutott, hogy van Pepének még kinőtt judo-ruhája. Pont ZK mérete volt. A lányom fel is próbálta. És hogy mi történt utána? Hogy miért nem ment el mégsem a versenyre?
MERT A NADRÁG TÚL BŐ VOLT.
Nem mondom, hogy nem fontos a megfelelő felszerelés, de hiába idegeskedett a lányom, hogy úgy néz ki a nadrágban, mint egy cirkuszi bohóc, én csak egy hisztis hatévest láttam ezen a szombat hajnalon, bohócot, sajnos, nem…
2012. február 10., péntek
Hideg van…
De nem panaszkodom, mert mindenki jól bírja*. Sőt vannak közvetlen családtagjaim, akik még boldogok is. MERT TUDNAK SZÁNKÓZNI.
Kiskoromban többször gondoltam szánkózás közben arra, mennyire unatkozhat az anyukám otthon. Hát nem biztos. Én legalábbis teljesen jól érzem magam bent a melegben. Illetve az ablakból nagyon jó szórakozás a gyerekeket nézni. Van egy használhatatlan meredek rész a kertünkben, ott csúszkálnak a lányok-fiúk. A lányok nem a hosszabb részén mennek le a dombon, hanem keresztbe bele a sövénybe. Hát az nagyon vicces.
Egyébként csak azt akartam írni, hogy nem gondoltam, lesz olyan pillanat, amikor várom, hogy kezdődjön a félév. De volt. Mindenféle gyerekes barter-ügyletbe bonyolódtam az utóbbi időben. Aminek az lett az eredménye, hogy múlt héten minden délután volt nálunk vendéggyerek. Általában több is. Hétfőn én viszem Pepe egyik barátját judóra. Aztán elhoztam a két szomszédgyereket, meg az én hármamat, míg szülői van. Kedden ZK egyik ovis barátja volt nálunk, később átjött a testvére is vacsorázni. Anyukával jót beszélgettem, mondjuk. Szerdán megint a judós kisfiú jött. Csütörtökön aztán megint a judós kisfiú a tesójával**. Pénteken gondoltam arra, jó lenne egyetemista korú „gyerekekkel” is beszélgetni.
De aztán elkaptam ZK-Pepe gyomorvírusát, így aztán sztornó volt ez az egész érzés.
De ma már jól vagyok. És elkezdtem mosni. Bakka nadrágjában a következő kézzel írt feljegyzést találtam (nem a lányom kézírása): Hogy-születik-meg-alo-bizonyára-nem-mindig-ugyan-ojan-akiscsiko-minta-anyuka.
És rajzok is voltak.
Tök jó, hogy ilyen érdekes dolgokat tanul a lányom az iskolában.
És hogy ilyen jól írnak az elsősök már.
* KIVÉVE NÉHÁNYAN. Kazán, kapu, autó titeket nézlek!!!
** Nyilvánvaló, hogy akarok valamit ettől a családtól, de az még legyen titok, mit.
Kiskoromban többször gondoltam szánkózás közben arra, mennyire unatkozhat az anyukám otthon. Hát nem biztos. Én legalábbis teljesen jól érzem magam bent a melegben. Illetve az ablakból nagyon jó szórakozás a gyerekeket nézni. Van egy használhatatlan meredek rész a kertünkben, ott csúszkálnak a lányok-fiúk. A lányok nem a hosszabb részén mennek le a dombon, hanem keresztbe bele a sövénybe. Hát az nagyon vicces.
Egyébként csak azt akartam írni, hogy nem gondoltam, lesz olyan pillanat, amikor várom, hogy kezdődjön a félév. De volt. Mindenféle gyerekes barter-ügyletbe bonyolódtam az utóbbi időben. Aminek az lett az eredménye, hogy múlt héten minden délután volt nálunk vendéggyerek. Általában több is. Hétfőn én viszem Pepe egyik barátját judóra. Aztán elhoztam a két szomszédgyereket, meg az én hármamat, míg szülői van. Kedden ZK egyik ovis barátja volt nálunk, később átjött a testvére is vacsorázni. Anyukával jót beszélgettem, mondjuk. Szerdán megint a judós kisfiú jött. Csütörtökön aztán megint a judós kisfiú a tesójával**. Pénteken gondoltam arra, jó lenne egyetemista korú „gyerekekkel” is beszélgetni.
De aztán elkaptam ZK-Pepe gyomorvírusát, így aztán sztornó volt ez az egész érzés.
De ma már jól vagyok. És elkezdtem mosni. Bakka nadrágjában a következő kézzel írt feljegyzést találtam (nem a lányom kézírása): Hogy-születik-meg-alo-bizonyára-nem-mindig-ugyan-ojan-akiscsiko-minta-anyuka.
És rajzok is voltak.
Tök jó, hogy ilyen érdekes dolgokat tanul a lányom az iskolában.
És hogy ilyen jól írnak az elsősök már.
* KIVÉVE NÉHÁNYAN. Kazán, kapu, autó titeket nézlek!!!
** Nyilvánvaló, hogy akarok valamit ettől a családtól, de az még legyen titok, mit.
2012. február 3., péntek
Bögrés tokányt? Valaki?
Úgy kezdtem a hétfőt, hogy jó háziasszonyként elpakoltam minden (a mosogatógép által) tisztára mosott tányért. Ez azért bizonyult meggondolatlanul rossz döntésnek, mert estére a tányérokat tartó szerkény MÁSIK ajtaja is tönkrement. Az EGYIK ajtó már régóta nyithatatlan, de a másikat még boldogan használtuk. Értelemszerűen nem tudtam tányérokkal teríteni vacsorához. Ennek a váratlan fordulatnak eredményeképpen a gyerekeknek bögrében tálaltam fel a zöldborsós tokányt. Sírtak-ríttak. Aztán elmeséltem, hogy voltunk már olyan étteremben, ahol pezsgőspohárból ettük a gulyáslevest. Na, ettől megnyugodtak. Sznobok…
***
Végül is nem publikáltam a 40. születésnapomra írottakat. Még dolgozom rajta… A lényeg a lényeg, hogy nyilvánvaló módon a férjemnek elege van belőlem és kínhalált szán számomra. Igen, futógépet ajándékozott nekem. Mondjuk először tökre örültem neki. Aztán elkezdtem használni. De a gond, ami felmerült az az, hogy RÁZ a gép. Szép alattomosan feltölt elektromossággal, és amikor pulzus akarok mérni, akkor szép alattomosan megráz. A férjem először nem hitte el a dolgot. De aztán empirikusan bizonyítottam. Aztán felhívta a szervizt. Persze nem hallottak még ilyen problémáról. De csak azt tudják elképzelni, hogy az öltözékem miatt van. A férjem erre gondolkozott egy kicsit, és úgy döntött, hogy szerkeszt valamilyen ööö szerkezetet, amivel le tud földelni futás közben. Mondjuk elektromossággal kapcsolatos tudása elég korlátozott, így lassan halad a munkával. De úgy érzem, mindegy is, hogy halad, mert ha meg akarom cáfolni a szerviz hipotézisét, annak egyetlen érvényes és megbízható módja van: Meztelenül kell kipróbálnom a futógépemet.
***
Mindig úgy szeretek magamra gondolni, mint egy végtelenül toleráns és széles látókörűközépkorú nőcire, aki mindent megtesz a gyerekeiért és mindenben támogatja őket. Éppen ezért magam is meglepődtem, mennyire kétségbe estem a gyerekek jelmezével kapcsolatos családi megbeszélésen. A szokásos ki-mit-tervez kérdésre a következő válaszok születettek. ZK: Hastáncosnő. Bakka: Arab táncosnő. Pepe (a 10 éves fiam!!!): Spanyol táncosnő. Hogy mit csináltam? Lerohantam a játékboltba és vettem neki vámpírjelmezt…
Különben is? Farsang? Február 3-án? Nem korai ez?
***
Végül is nem publikáltam a 40. születésnapomra írottakat. Még dolgozom rajta… A lényeg a lényeg, hogy nyilvánvaló módon a férjemnek elege van belőlem és kínhalált szán számomra. Igen, futógépet ajándékozott nekem. Mondjuk először tökre örültem neki. Aztán elkezdtem használni. De a gond, ami felmerült az az, hogy RÁZ a gép. Szép alattomosan feltölt elektromossággal, és amikor pulzus akarok mérni, akkor szép alattomosan megráz. A férjem először nem hitte el a dolgot. De aztán empirikusan bizonyítottam. Aztán felhívta a szervizt. Persze nem hallottak még ilyen problémáról. De csak azt tudják elképzelni, hogy az öltözékem miatt van. A férjem erre gondolkozott egy kicsit, és úgy döntött, hogy szerkeszt valamilyen ööö szerkezetet, amivel le tud földelni futás közben. Mondjuk elektromossággal kapcsolatos tudása elég korlátozott, így lassan halad a munkával. De úgy érzem, mindegy is, hogy halad, mert ha meg akarom cáfolni a szerviz hipotézisét, annak egyetlen érvényes és megbízható módja van: Meztelenül kell kipróbálnom a futógépemet.
***
Mindig úgy szeretek magamra gondolni, mint egy végtelenül toleráns és széles látókörű
Különben is? Farsang? Február 3-án? Nem korai ez?
2012. január 27., péntek
WTF?
1. Új útlevél kellett Pepének. Elmentünk csináltatni. Lefényképezték. Kifizettük. MAJD KISLÁNYNAK NÉZTÉK A FIAMAT.
2. A két lány arról beszélget, hogy melyik barátjuk milyen nagy házban lakik. Kiderült, hogy MINDENKI nagyobb házban lakik, mint mi. Ami tényszerű tévedés egyébként, de mindegy, ezen még nem buktam ki. Azon viszont igen, amikor legnagyobb lányom száján a következő mondat jött ki: „Annyira béna, hogy ti csak egy csöppnyi házat tudtatok összehozni nekünk.”
3. Nagyon gyakran (mondjuk ez relatív, mert eleve ritkán álmodom, úgyhogy talán helyesebb lenne azt írni, hogy többször) álmodom azt, hogy tudok repülni. És repülők. Eleinte nehezen ment az álmomban, de aztán egyre jobb lettem. Nagyon jó érzés repülni. A hétvégén aztán felmásztunk a Lillafüredi Kastélyszálló egyik tornyába. Jó magasan voltunk. És mit éreztem? Hogy igen, ez a repülés dolog menne a valóságban is. Mondjuk volt annyi eszem, hogy nem próbáltam ki.
4. A héten a záróvizsgán két embert is megbuktattam. Akit tanítottam már tudja, mennyire abszurd és ritka helyzet ez. Ennek ellenére nem azzal magyarázom ezt, hogy egy mosolygós hóhér volt a bizottság elnöke. Hanem azzal, hogy pofátlanul készületlenül jönnek a diákok vizsgázni. 12 tételt kellene megtanulniuk, kb. olyan szinten, hogy 5 percet tudjanak folyamatosan beszélni a témáról. Tudom, rettenetesen magas a BA követelményünk. De basszus, a tétel címét sem tudták megmagyarázni.
5. Reggel kéri a lányom (fedje homály, hogy melyik), hogy adjam ki neki a ruhát. Én: De hát ott van a kezedben! Ő: Igen, ezt add ki. Mit tehettem volna? Elvettem tőle, aztán visszaadtam neki, hogy ezt vedd fel.
6. Ugyanez a leányzó szerint elviselhetetlen minőségbeli különbségek vannak a különböző cégek által gyártott csokis párnácskák között. Ami itthon van az ehetetlen.
7. A nyúl szétrágta az internet vezetéket. És a telefonzsinórt. Az újat is. És tök marketing nyúl, mert a vendégeknek édes, de ránk meg morog és ugat.
8. Az apukám nem válaszol az e-mailemre, pedig tudom, hogy életben van.
2. A két lány arról beszélget, hogy melyik barátjuk milyen nagy házban lakik. Kiderült, hogy MINDENKI nagyobb házban lakik, mint mi. Ami tényszerű tévedés egyébként, de mindegy, ezen még nem buktam ki. Azon viszont igen, amikor legnagyobb lányom száján a következő mondat jött ki: „Annyira béna, hogy ti csak egy csöppnyi házat tudtatok összehozni nekünk.”
3. Nagyon gyakran (mondjuk ez relatív, mert eleve ritkán álmodom, úgyhogy talán helyesebb lenne azt írni, hogy többször) álmodom azt, hogy tudok repülni. És repülők. Eleinte nehezen ment az álmomban, de aztán egyre jobb lettem. Nagyon jó érzés repülni. A hétvégén aztán felmásztunk a Lillafüredi Kastélyszálló egyik tornyába. Jó magasan voltunk. És mit éreztem? Hogy igen, ez a repülés dolog menne a valóságban is. Mondjuk volt annyi eszem, hogy nem próbáltam ki.
4. A héten a záróvizsgán két embert is megbuktattam. Akit tanítottam már tudja, mennyire abszurd és ritka helyzet ez. Ennek ellenére nem azzal magyarázom ezt, hogy egy mosolygós hóhér volt a bizottság elnöke. Hanem azzal, hogy pofátlanul készületlenül jönnek a diákok vizsgázni. 12 tételt kellene megtanulniuk, kb. olyan szinten, hogy 5 percet tudjanak folyamatosan beszélni a témáról. Tudom, rettenetesen magas a BA követelményünk. De basszus, a tétel címét sem tudták megmagyarázni.
5. Reggel kéri a lányom (fedje homály, hogy melyik), hogy adjam ki neki a ruhát. Én: De hát ott van a kezedben! Ő: Igen, ezt add ki. Mit tehettem volna? Elvettem tőle, aztán visszaadtam neki, hogy ezt vedd fel.
6. Ugyanez a leányzó szerint elviselhetetlen minőségbeli különbségek vannak a különböző cégek által gyártott csokis párnácskák között. Ami itthon van az ehetetlen.
7. A nyúl szétrágta az internet vezetéket. És a telefonzsinórt. Az újat is. És tök marketing nyúl, mert a vendégeknek édes, de ránk meg morog és ugat.
8. Az apukám nem válaszol az e-mailemre, pedig tudom, hogy életben van.
2012. január 19., csütörtök
Blog-dolgok
Nem az van, hogy nem akarok blogolni már, hanem az, hogy az összes agysejtemet lefoglalja az a nagyon ambiciózus terv, hogy megtanulom a dinamikus modellezés csínját-bínját. Mivel képességeim erősen korlátozottak, nagyon lassan tudok haladni. Miután konzultáltam egyik régi professzorommal, kicsit egyszerűsödött a helyzet, mert ő azt javasolta, hogy ne a modellezéssel kezdjük, hanem határozzuk meg azokat az állapot tereket, amelyekben dolgozni akarunk, majd készítsük dinamikus klasztereket és rajzoljunk trajektóriákat.
Ja, és volt Markov-lánc is!!!
Nem, én sem értettem, mit beszél. Szerencsére, előre gondoltam, hogy ez lesz a helyzet, így egy nagyon okos kollégámmal felvértezve mentem el a találkozóra. Ő azt állítja, érti miről van szó. Megnyugodtam. Főleg, amikor elhatároztuk, hogy biztos, ami biztos adatgyűjtéssel kezdünk. Azt legalább tudom, mi…
Mondjuk, amiatt még szorongok, hogy belátható időn belül szereznem kell egy olyan programot, amivel fogok tudni ötdimenziós trajektóriákat rajzolni…
Szóval a blog-dolgok:
1. Nem, nincs szó a bolt bezárásáról. De azt hiszem, türelmesebbnek kell lennetek. A cél, hogy idén elérjem az 1000. bejegyzést, ami ilyen tempóban, elég nehéz lesz. (900 valamennyinél tartunk.)
2. Maradnak a történetek, de továbbra sem lesz self-branding (nincs vele gond!), meg nem fogok semmit árulni (nincs vele gond! Bár ahogy így belegondolok, a csoportdinamika könyvünkre ráférne egy kis reklám…), meg igyekszem majd a szart sem nagyon keverni.
3. Belenéztem a héten a statisztikákban, és, bár nagyon szép csökkenő a tendencia, de még mindig nem elég alacsony a látogatottság, hogy visszahozzam a gyerekekről a fotókat. De szerintem el fogunk jutni idén oda is.
4. Annak ellenére, hogy még mindig erősen dobog a szívem, amikor meglátom, hogy megjegyzést fűz valaki egy bejegyzésemre, egyre kevesebbszer válaszolok. Tudom, ez bunkóság, igyekszem, majd ezen is dolgozni.
5. Tudom, hogy ezek a napló-szerű blogok akkor érdekesek, ha jó sok szar dolog történik az ember életében, de ennek ellenére egy unalmas évet kértem. Bocs.
Azt hiszem, akkor ennyi.
És most áttérünk a második napirendi pontra.
A férjem a héten betöltötte a 38. életévét. Nagyon jó hír számomra, hogy édesen szexisen öregszik. Családilag vittük el vacsorázni a Pest Budába. Nagyon jót ettünk, és szerencsére aztán állta az uram a saját számláját. Is. És a miénket is.
Ami miatt a témát felhozom az, hogy felsoroljam, mit kapott meglepetésre. A gyerekeket nem kényszerítem, hogy ajándékokat csináljanak, de tudom, hogy szeretnek ajándékozni, így taktikusan négy csomagba osztottam az ajándékokat. Kapott könyvet, kávés csészéket és polar órát a szülinapos. Ez utóbbi azért, mert nagyon úgy tűnik, öregkorára mérnökből sportolóvá szeretné átképezni magát A.
Hétfőn reggel történt meg az ajándék átadás-átvétel. Részemről le is zártam az ügyet, így számomra is meglepetés volt, hogy este a két nagy saját ajándékkal állt elő. Bakka egy könyvjelzőt barkácsolt az iskolában ajándéknak, amire nagyon szépen ráírta, hogy boldog születésnapot, meg, hogy kitől kinek. Persze írni még nem tud, így elmondhatjuk, hogy több osztálytárs keze is benne van a munkában.
Pepe hű volt önmagához. Semmit sem csinált, úgy gondolta, hogy lehengerlő személyiségénél úgy sincs jobb ajándék. Ennek megfelelően egy viccel ajándékozta meg az apját születésnapjára. Amit a következőkben össze is foglalok:
Se keze, se lába, ordítással jön világra. Mi az?
ZK-val az esőcseppre tippeltünk, nem tudom, miért is, a lányom meggyőzött. Pedig a megoldás a fing volt.
Tökéletes ajándék volt.
Végül, de nem utolsó sorban beszámolok a nyúlról.
A héten újabb hosszabbítót rágott szét. A hosszabbító a férjem szakterülete, így ő kezelte a problémát. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondta, hogy bazd meg nyúl minek kellett szétrágnod a hosszabbítót, hanem azt, hogy nyuszi-muszi, de butácska vagy, hát meg is halhattál volna.
Hát itt tartunk…
Ja, és volt Markov-lánc is!!!
Nem, én sem értettem, mit beszél. Szerencsére, előre gondoltam, hogy ez lesz a helyzet, így egy nagyon okos kollégámmal felvértezve mentem el a találkozóra. Ő azt állítja, érti miről van szó. Megnyugodtam. Főleg, amikor elhatároztuk, hogy biztos, ami biztos adatgyűjtéssel kezdünk. Azt legalább tudom, mi…
Mondjuk, amiatt még szorongok, hogy belátható időn belül szereznem kell egy olyan programot, amivel fogok tudni ötdimenziós trajektóriákat rajzolni…
Szóval a blog-dolgok:
1. Nem, nincs szó a bolt bezárásáról. De azt hiszem, türelmesebbnek kell lennetek. A cél, hogy idén elérjem az 1000. bejegyzést, ami ilyen tempóban, elég nehéz lesz. (900 valamennyinél tartunk.)
2. Maradnak a történetek, de továbbra sem lesz self-branding (nincs vele gond!), meg nem fogok semmit árulni (nincs vele gond! Bár ahogy így belegondolok, a csoportdinamika könyvünkre ráférne egy kis reklám…), meg igyekszem majd a szart sem nagyon keverni.
3. Belenéztem a héten a statisztikákban, és, bár nagyon szép csökkenő a tendencia, de még mindig nem elég alacsony a látogatottság, hogy visszahozzam a gyerekekről a fotókat. De szerintem el fogunk jutni idén oda is.
4. Annak ellenére, hogy még mindig erősen dobog a szívem, amikor meglátom, hogy megjegyzést fűz valaki egy bejegyzésemre, egyre kevesebbszer válaszolok. Tudom, ez bunkóság, igyekszem, majd ezen is dolgozni.
5. Tudom, hogy ezek a napló-szerű blogok akkor érdekesek, ha jó sok szar dolog történik az ember életében, de ennek ellenére egy unalmas évet kértem. Bocs.
Azt hiszem, akkor ennyi.
És most áttérünk a második napirendi pontra.
A férjem a héten betöltötte a 38. életévét. Nagyon jó hír számomra, hogy édesen szexisen öregszik. Családilag vittük el vacsorázni a Pest Budába. Nagyon jót ettünk, és szerencsére aztán állta az uram a saját számláját. Is. És a miénket is.
Ami miatt a témát felhozom az, hogy felsoroljam, mit kapott meglepetésre. A gyerekeket nem kényszerítem, hogy ajándékokat csináljanak, de tudom, hogy szeretnek ajándékozni, így taktikusan négy csomagba osztottam az ajándékokat. Kapott könyvet, kávés csészéket és polar órát a szülinapos. Ez utóbbi azért, mert nagyon úgy tűnik, öregkorára mérnökből sportolóvá szeretné átképezni magát A.
Hétfőn reggel történt meg az ajándék átadás-átvétel. Részemről le is zártam az ügyet, így számomra is meglepetés volt, hogy este a két nagy saját ajándékkal állt elő. Bakka egy könyvjelzőt barkácsolt az iskolában ajándéknak, amire nagyon szépen ráírta, hogy boldog születésnapot, meg, hogy kitől kinek. Persze írni még nem tud, így elmondhatjuk, hogy több osztálytárs keze is benne van a munkában.
Pepe hű volt önmagához. Semmit sem csinált, úgy gondolta, hogy lehengerlő személyiségénél úgy sincs jobb ajándék. Ennek megfelelően egy viccel ajándékozta meg az apját születésnapjára. Amit a következőkben össze is foglalok:
Se keze, se lába, ordítással jön világra. Mi az?
ZK-val az esőcseppre tippeltünk, nem tudom, miért is, a lányom meggyőzött. Pedig a megoldás a fing volt.
Tökéletes ajándék volt.
Végül, de nem utolsó sorban beszámolok a nyúlról.
A héten újabb hosszabbítót rágott szét. A hosszabbító a férjem szakterülete, így ő kezelte a problémát. Legnagyobb meglepetésemre nem azt mondta, hogy bazd meg nyúl minek kellett szétrágnod a hosszabbítót, hanem azt, hogy nyuszi-muszi, de butácska vagy, hát meg is halhattál volna.
Hát itt tartunk…
2012. január 9., hétfő
Még hogy nem az életre nevel az iskola?
Mikulás-kupa volt decemberben a helyi uszodában. Pepe három számban lett tökéletesen utolsó. Már azt sem mondhatom, hogy elegánsan fuldoklik úszás helyett. Csak fuldoklik. Bakka viszont fél tucat magán-úszásóra hatására gyönyörűen úszik. Nagyon jó helyezést ért volna el 25 méteres hátúszásban, ha félpályánál nem állt volna le és nézett volna körül, mennyi van még hátra. Egyébként az edzője ragaszkodott hozzá, hogy induljon a versenyen. Mert hogy az edzésen olyan kényelmes szokott lenni Bakka. És kíváncsi volt rá, hogy versenyhelyzetre hogyan reagál. Nos, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a versenyhelyzetre IS kényelmesen reagál a lányom.
Ezt az egészet meg azért írtam le, hogy elmondhassam Pepe heti edzésprogramjába változása állt be, mert őt is elküldtem Bakkával úszni. Ennek eredményeképpen viszont Pepe szerdánként itthon készíti el a házi feladatát. Így múlt szerdán láttam, hogy pecázós feladatok segítségével kezdték gyűrni a kombinatorikát.
Hű, mondom, kombinatorika. A kedvencem.
Pepe két perc alatt végzett a leckével. Majd beybladezni kezdett.
Hogy nem tudjátok mi az a bayblade?
Tekintsétek magatokat szerencsésnek!
Egy kis fémvacak ez a bayblade, ami pörgetni kell és harcolni vele. A kulcs, hogy egy vacak mennyi ideig tud pörögni. Legalábbis Pepe szerint.
És ahogy játszani kezdett, én kiabáltam is: Menjél le a pincébe pörgetni, mert nagyon hangos.
Pepe nem engedelmeskedett. Szó szót követett. És kiderült, hogy a fiam nem játszik, hanem tudományos munkát végez.
Ügyesen kiszámolta, hogy a rendelkezésére álló készletből hányféleképpen tud bayblade harcosokat összerakni (3x3x2 volt a megoldása), majd mindegyiket egyesével megpörgette és a pörgési időket ügyesen feljegyezte egy kis papírra. Mert kiakarta deríteni, melyik kombináció pörög a legtovább.
Miután ellenőriztem, hogy jól kombinált-e (jól), előugrott belőle a statisztikus és felvilágosítottam a fiamat, hogy egy mérés nem mérés, legalább háromszor pörgessen vackokként. És hogy másodpercbe jegyezze fel az eredményeket. És hogy excel-be vagy spss-be rögzítsük az adatokat, hogy tudjunk t-tesztet vagy varianca-analízist készíteni.
Hogy a fiam mit csinált?
Lemenekült pörgetni a pincébe.
Úgyhogy végül is elértem, amit eredetileg akartam.
Ezt az egészet meg azért írtam le, hogy elmondhassam Pepe heti edzésprogramjába változása állt be, mert őt is elküldtem Bakkával úszni. Ennek eredményeképpen viszont Pepe szerdánként itthon készíti el a házi feladatát. Így múlt szerdán láttam, hogy pecázós feladatok segítségével kezdték gyűrni a kombinatorikát.
Hű, mondom, kombinatorika. A kedvencem.
Pepe két perc alatt végzett a leckével. Majd beybladezni kezdett.
Hogy nem tudjátok mi az a bayblade?
Tekintsétek magatokat szerencsésnek!
Egy kis fémvacak ez a bayblade, ami pörgetni kell és harcolni vele. A kulcs, hogy egy vacak mennyi ideig tud pörögni. Legalábbis Pepe szerint.
És ahogy játszani kezdett, én kiabáltam is: Menjél le a pincébe pörgetni, mert nagyon hangos.
Pepe nem engedelmeskedett. Szó szót követett. És kiderült, hogy a fiam nem játszik, hanem tudományos munkát végez.
Ügyesen kiszámolta, hogy a rendelkezésére álló készletből hányféleképpen tud bayblade harcosokat összerakni (3x3x2 volt a megoldása), majd mindegyiket egyesével megpörgette és a pörgési időket ügyesen feljegyezte egy kis papírra. Mert kiakarta deríteni, melyik kombináció pörög a legtovább.
Miután ellenőriztem, hogy jól kombinált-e (jól), előugrott belőle a statisztikus és felvilágosítottam a fiamat, hogy egy mérés nem mérés, legalább háromszor pörgessen vackokként. És hogy másodpercbe jegyezze fel az eredményeket. És hogy excel-be vagy spss-be rögzítsük az adatokat, hogy tudjunk t-tesztet vagy varianca-analízist készíteni.
Hogy a fiam mit csinált?
Lemenekült pörgetni a pincébe.
Úgyhogy végül is elértem, amit eredetileg akartam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
