Traumatikus volt az élmény. De nem azért, amiért gondolnátok.
Féléves ellenőrzésen vettünk részt. Családilag. Elsőként Pepe ült a székbe. Bár félre akartam söpörni, hadd menjek én. Mert hiába megyek gyerekekkel a fogorvoshoz, ugyanúgy szorongok. És ráadásul még nem is mutathatom, nehogy miattam utálják meg a gyerekek a fogorvost.
Pepével minden rendben van.
Bakka jön. Lesz egy barázda tömés. Rendben van. És akkor ezt a fogat kihúzzuk, mondja a fogorvos. Rendben van? Rendben van. Bakka egyik fölső egyes tejfogáról van szó, ami fölé már ránőtt a maradandó fog. Elég hosszan babrált vele az orvos, de Bakka hősies volt.
Fogorvos: Nézd, itt a fogad. Hazaviszed? Párnád alá rakod és akkor jön a fogtündér.
Én: Nem. Nem. Nem. Papika elrakja.
Bakka [szomorúan]: Hozzánk sajnos nem jár a fogtündér.
Fogorvos: Nem jár hozzátok a fogtündés? Hogy lehet ez?
ÉS KÉRDŐEN RÁM NÉZ A DOKTOR ÚR.
Én: Nem, hozzánk nem jár. Mert három gyerek van, hatvan tejfoggal és a túl sok a fogtündérnek.
Fogorvos: Nekem is három gyerekem van, hatvan tejfoggal. És hozzánk mégis jár a fogtündér!
ÉN NEM HISZEK A FÜLEMNEK.
Én: Igen, de én nem vagyok jól menő budapesti fogorvos.
Fogorvos: Ez nem attól függ. A fogtündér nem azért jön, mert én jól menő fogorvos vagyok*, hanem azért mert létezik.
Bakka és Pepe szomorúan és dühösen néznek maguk elé. És úgy távoznak a fogorvostól, mintha a fogukat húzták volna.
ÉS NEM AZÉRT, MERT AZ EGYIKNEK TÉNYLEG KIHÚZTÁK EGY FOGÁT…
* Pozitívumként azért elkönyvelhetjük, hogy ezen a kijelentésen azért egy kicsit viccelődött a fogorvosunk…
2010. szeptember 22., szerda
2010. szeptember 21., kedd
Bakka haja
Bakka haja újra boldogságunk útjában áll. Mert megint többet kell veszekedni vele a fésülködéssel kapcsolatban, mint szeretnénk.
És ezért megint elbeszélgettünk vele.
Mi (A. és én, kivételesen egységfrontot alkotva): Bakka nem szeretnénk veled veszekedni a hajad miatt. Mit szólnál, ha rövidebbre vágatnánk és akkor nem kellene olyan sokat veszekedni veled a fésülködés miatt?
Bakka: …
Mi (lásd mint fent): Bakka egy hetet kapsz. Ha egy hétig minden reggel megfésülködsz, akkor jó. Ha veszekedni kell veled a fésülködés miatt, akkor megyünk a fodrászhoz.
Bakka: …
Mi: Érted, amit mondunk?
Bakka: Jó, menjünk a fodrászhoz.
Na, erre a válaszra egyikünk sem számított. És persze ezért a beszélgetés további részében hibát hibára halmoztunkam.
Én: SZUPER. Vágatunk neked szép Kleopátra hajat.
Bakka: Milyen az a Kleopátra haj?
Én: Legjobb tudásom szerint úgy tudnám elmagyarázni, hogy… [Elmagyarázom.]
Bakka: Kleopátra szép nő volt?
Én: Igen, úgy gondoljuk, hogy Kleopátra nagyon szép volt.
[Ezen a ponton kicsit okoskodik a család Kleopátráról és Egyiptomról.]
Bakka: Rendben.
Én: Remek. Akkor olyan hajad lesz, mint ZK-nak.
Bakka: TESSÉK?
Én: A Kleopátra haj kb. olyan, mint amilyen ZK haja.
Na itt szakadt el Bakkánál a szál. Mert olyan hajat, mint amilyen húgának van SEMMIKÉPPEN SEM AKAR. Azt hiszem, a „mit képzelsz, Mamika” is elhangzott, bár erre nem merek megesküdni, mert a vita hevében sok mindent mondtunk.
Mindenesetre átmenetileg célt értünk, mert Bakka minden reggel jelentkezik szépen kifésült hajjal.
És rendes, mert nem morog ZK haja miatt. Csak a fejét ingatja. És biztosít arról, hogy a fáraó-hajat elfelejthetem, mert neki olyan aztán nem kell.
És ezért megint elbeszélgettünk vele.
Mi (A. és én, kivételesen egységfrontot alkotva): Bakka nem szeretnénk veled veszekedni a hajad miatt. Mit szólnál, ha rövidebbre vágatnánk és akkor nem kellene olyan sokat veszekedni veled a fésülködés miatt?
Bakka: …
Mi (lásd mint fent): Bakka egy hetet kapsz. Ha egy hétig minden reggel megfésülködsz, akkor jó. Ha veszekedni kell veled a fésülködés miatt, akkor megyünk a fodrászhoz.
Bakka: …
Mi: Érted, amit mondunk?
Bakka: Jó, menjünk a fodrászhoz.
Na, erre a válaszra egyikünk sem számított. És persze ezért a beszélgetés további részében hibát hibára halmozt
Én: SZUPER. Vágatunk neked szép Kleopátra hajat.
Bakka: Milyen az a Kleopátra haj?
Én: Legjobb tudásom szerint úgy tudnám elmagyarázni, hogy… [Elmagyarázom.]
Bakka: Kleopátra szép nő volt?
Én: Igen, úgy gondoljuk, hogy Kleopátra nagyon szép volt.
[Ezen a ponton kicsit okoskodik a család Kleopátráról és Egyiptomról.]
Bakka: Rendben.
Én: Remek. Akkor olyan hajad lesz, mint ZK-nak.
Bakka: TESSÉK?
Én: A Kleopátra haj kb. olyan, mint amilyen ZK haja.
Na itt szakadt el Bakkánál a szál. Mert olyan hajat, mint amilyen húgának van SEMMIKÉPPEN SEM AKAR. Azt hiszem, a „mit képzelsz, Mamika” is elhangzott, bár erre nem merek megesküdni, mert a vita hevében sok mindent mondtunk.
Mindenesetre átmenetileg célt értünk, mert Bakka minden reggel jelentkezik szépen kifésült hajjal.
És rendes, mert nem morog ZK haja miatt. Csak a fejét ingatja. És biztosít arról, hogy a fáraó-hajat elfelejthetem, mert neki olyan aztán nem kell.
2010. szeptember 17., péntek
Pepe zongorázni tanul
Kezdődött a dolog azzal, hogy az ének-tagozattal csúnyán bebuktunk. Gondoltam, előre menekülök, ha már énekelni nem bír a gyerek, tanuljon valami hangszert. Persze megyek a kisebb ellenállás irányába, és amikor megtudtam, hogy az utcánkban lakik egy zongoratanárnő, akkor rögtön elhatároztam, hogy csakis a zongora lehet az ideális hangszer a botfülű fiamnak.
Én: Pepe nincs kedved valami hangszert tanulni?
Pepe: DE NAGYON!
Én: Mit szeretnél tanulni?
Pepe: Hegedülni.
Na itt aztán röhögtünk egy sorta szerencsétlen gyereken az önbizalommal telt gyereken, majd rábeszéltük, hogy válasszon valami olyan hangszert, amiben már készen vannak a hangok és nem neki kell azokat a bot fülére támaszkodva előállítani.
Pepe: Akkor nem gitározhatnék? Vagy dobolhatnék?
Én: NEM. NEM. Zongoratanárnő lakik az utcánkban. Zongorázni fogsz.
El is mentünk az első órára. Pepe nagyon élvezte. Minden rendben van.
Csak gyakoroljunk hét közben is, mondja Kati néni, mert különben semmi értelme sincs a dolognak.
Rendben van semmi gond.
Mert mi kell a gyakorláshoz?
A Zongora iskola 1 című könyv és egy zongora.
Miután biztosítottam a tanárnőt, hogy nem fogok versenyzongorát venni Pepének, akkor azt mondta, semmi gond, jó egy billentés érzékeny szintetizátor vagy elektromos zongora is. Majd elmagyarázta, hogy a városunkban hol vehetem meg a Zongora iskola 1-et. Mert ravasz módon csak azt ígértem meg…
El is megyünk a boltba, ahol azért érdeklődünk a hangszerről is.
Eladó: Hát ez a szintetizátor 160 ezer forint. De ez rúgós. Ezen nem fog tudni a gyerek megtanulni zongorázni. Itt van viszont ez a szép elektromos zongora. Kalapácsos. Csak 320 ezer forint.
Itt egy kicsit leblokkoltam, mert a zongora könyvre az 1800 forintot is alig tudtam összeguberálni a pénztárcámból.
Mennyit szán rá, kérdezi az eladó. Én persze nem mertem mondani, hogy semennyit, így inkább bemondtam az 50 ezer forintot. Nézzük meg, mi történik.
Hát milyen szerencsém van, mondja az eladó, 50 ezer forintért pont van egy használt szintetizátor. Csak a főnököt kell felhívni, kacsint rám az eladó. Neve persze nincs a Főnöknek (inkább már nagy betűvel írom), de itt a mobil száma. Majd vele kell beszélni. Mert megoldható a dolog. És van 160-ér’ elektromos zongora is, ám. És megint kacsint az eladó.
MINTHA EGY ZACSI KOKAINT AKARNÉK VENNI.
És már menekülnék a szituációból, ha nem következne be, amit a legjobban utálok.
Egy járókelő bejön a boltba és beleszól a dolgomba. Hogy nem akar tanácsot adni, DE HA ZONGORÁZNI TANÍTATTOM A GYEREKET, AKKOR ZONGORÁT VEGYEK NEKI.
Ja, buddy, az a 700 ezer forintos zongora nekem is tetszik, meg a gyereknek is. Megveszed nekünk?
És akkor persze a gyerekek kiszúrják már, hogy egy teljes dobfelszerelést meg lehet kapni egy fél zongora áráért.
ÉS AKKOR MÁR A LÁNYOK IS DOBOLNI AKARNAK. DE A NAGY DOBOT VEDD MEG, MAMIKA.
És akkor ezen a ponton volt, hogy elvékonyodott szájjal hívtam a férjemet: hogy az ő anyukájának a legjobb barátnője zongoraművésznő. És akkor talán ő csináljon valamit…
És persze a férjemnek nem kellett három perc sem, hogy megszerezze a Roland Hungaria kereskedelmi vezetőjének számát Marika nénitől.
Még nem hívta fel, de én mondtam neki, hogy ha hívja ne azt mondja, hogy zongorázik a gyereke, hanem hogy volt már egy két zongoraórán.
Szerencsére aztán este eszembe jutott, hogy van nekünk zongoránk!
Így most már csak annyi van hátra, hogy rábeszéljem Pepét, hogy ezen gyakoroljon:
PS: Minden tanács jöhet, Internet, csak azt ne mondd, hogy menjek a Vaterára. Mert hiába megyek oda, 1) nem értek a hangszerekhez; 2) van bennem egy gát, ami megakadályozza, hogy hópehely123-tól bármit is vásároljak…
Én: Pepe nincs kedved valami hangszert tanulni?
Pepe: DE NAGYON!
Én: Mit szeretnél tanulni?
Pepe: Hegedülni.
Na itt aztán röhögtünk egy sort
Pepe: Akkor nem gitározhatnék? Vagy dobolhatnék?
Én: NEM. NEM. Zongoratanárnő lakik az utcánkban. Zongorázni fogsz.
El is mentünk az első órára. Pepe nagyon élvezte. Minden rendben van.
Csak gyakoroljunk hét közben is, mondja Kati néni, mert különben semmi értelme sincs a dolognak.
Rendben van semmi gond.
Mert mi kell a gyakorláshoz?
A Zongora iskola 1 című könyv és egy zongora.
Miután biztosítottam a tanárnőt, hogy nem fogok versenyzongorát venni Pepének, akkor azt mondta, semmi gond, jó egy billentés érzékeny szintetizátor vagy elektromos zongora is. Majd elmagyarázta, hogy a városunkban hol vehetem meg a Zongora iskola 1-et. Mert ravasz módon csak azt ígértem meg…
El is megyünk a boltba, ahol azért érdeklődünk a hangszerről is.
Eladó: Hát ez a szintetizátor 160 ezer forint. De ez rúgós. Ezen nem fog tudni a gyerek megtanulni zongorázni. Itt van viszont ez a szép elektromos zongora. Kalapácsos. Csak 320 ezer forint.
Itt egy kicsit leblokkoltam, mert a zongora könyvre az 1800 forintot is alig tudtam összeguberálni a pénztárcámból.
Mennyit szán rá, kérdezi az eladó. Én persze nem mertem mondani, hogy semennyit, így inkább bemondtam az 50 ezer forintot. Nézzük meg, mi történik.
Hát milyen szerencsém van, mondja az eladó, 50 ezer forintért pont van egy használt szintetizátor. Csak a főnököt kell felhívni, kacsint rám az eladó. Neve persze nincs a Főnöknek (inkább már nagy betűvel írom), de itt a mobil száma. Majd vele kell beszélni. Mert megoldható a dolog. És van 160-ér’ elektromos zongora is, ám. És megint kacsint az eladó.
MINTHA EGY ZACSI KOKAINT AKARNÉK VENNI.
És már menekülnék a szituációból, ha nem következne be, amit a legjobban utálok.
Egy járókelő bejön a boltba és beleszól a dolgomba. Hogy nem akar tanácsot adni, DE HA ZONGORÁZNI TANÍTATTOM A GYEREKET, AKKOR ZONGORÁT VEGYEK NEKI.
Ja, buddy, az a 700 ezer forintos zongora nekem is tetszik, meg a gyereknek is. Megveszed nekünk?
És akkor persze a gyerekek kiszúrják már, hogy egy teljes dobfelszerelést meg lehet kapni egy fél zongora áráért.
ÉS AKKOR MÁR A LÁNYOK IS DOBOLNI AKARNAK. DE A NAGY DOBOT VEDD MEG, MAMIKA.
És akkor ezen a ponton volt, hogy elvékonyodott szájjal hívtam a férjemet: hogy az ő anyukájának a legjobb barátnője zongoraművésznő. És akkor talán ő csináljon valamit…
És persze a férjemnek nem kellett három perc sem, hogy megszerezze a Roland Hungaria kereskedelmi vezetőjének számát Marika nénitől.
Még nem hívta fel, de én mondtam neki, hogy ha hívja ne azt mondja, hogy zongorázik a gyereke, hanem hogy volt már
Szerencsére aztán este eszembe jutott, hogy van nekünk zongoránk!
Így most már csak annyi van hátra, hogy rábeszéljem Pepét, hogy ezen gyakoroljon:
PS: Minden tanács jöhet, Internet, csak azt ne mondd, hogy menjek a Vaterára. Mert hiába megyek oda, 1) nem értek a hangszerekhez; 2) van bennem egy gát, ami megakadályozza, hogy hópehely123-tól bármit is vásároljak…
2010. szeptember 16., csütörtök
És megdicsérem ZK-t…
Állandóan dicsérem a gyerekeimet. Ezért gondolják azt, hogy mindig mindent tudnak, sőt mindig mindent jobban tudnak.
Ez a történet bizonyítja, hogy TÉNYLEG mindenért meg tudom őket dicsérni.
A jelenetbe a fagylaltozóból kifele jövet kapcsolódunk és éppen azon megy a vita, ki kóstolhatja meg kinek a fagyiját. ZK jelentkezik először, hogy szeretne egy nyalást Pepe fagyijából. Pepe kis duzzogás után enged.
Pepe: DE, ZK, EZ NEM EGY NYALÁS VOLT, HANEM LEGALÁBB ÖT. MAAAAAAAAAAMIIIIIIIIIKAAAAA CSINÁLJ VALAMIT ZK-VAL!
Nem csináltam semmit. Úgy gondoltam, nem avatkozom a dologba.
Három másodperccel később.
Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: Nem.
Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: NEM. NEM. NEM.
Pepe: Rohadt szemét vagy ZK. MÁR NEM IS KELL A FAGYIDBÓL.
Én: ZK kínáld meg a testvéredet. Az előbb ő is adott neked.
Pepe: ROHADT SZEMÉT. MÁR NEM IS KELL A FAGYIJÁBÓL.
Én: ZK, kérlek, kínáld meg Pepét.
ZK kínál. Pepe nem fogadja el.
Én: Pepe kérlek fogadd el!
Pepe: NEM. ROHADT SZEMÉT.
Én: Pepe fogadd el, látod, kínálja. Ő is elfogadta, amikor kínáltad, és nem is hívott rohadt szemétnek.
Pepe: PERSZE, MERT NEM ISMERI EZT A SZÓT, HOGY ROHADT SZEMÉT.
ZK [hirtelen elveszti a fonalat és üvöltve hisztizni kezd]: DE ISMEREM EZT A SZÓT. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT. TUDOM, HOGY ROHADT SZEMÉT.
Én: Igen, ZK, tudom, hogy tudod.
ZK [egyre jobban üvölt]: DE TÉNYLEG ISMEREM. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT.
Én: ZK, tudom. Nem kell sivalkodnod. Tudom, hogy nagyon ügyes vagy és sok szép csúnya szót ismersz.
És még fel sem fogtam mekkora hülyeséget mondtam, amikor ZK már megnyugodott. És akkor végre Pepe nyalt egyet ZK fagyijából és helyreállt a béke.
Ez a történet bizonyítja, hogy TÉNYLEG mindenért meg tudom őket dicsérni.
A jelenetbe a fagylaltozóból kifele jövet kapcsolódunk és éppen azon megy a vita, ki kóstolhatja meg kinek a fagyiját. ZK jelentkezik először, hogy szeretne egy nyalást Pepe fagyijából. Pepe kis duzzogás után enged.
Pepe: DE, ZK, EZ NEM EGY NYALÁS VOLT, HANEM LEGALÁBB ÖT. MAAAAAAAAAAMIIIIIIIIIKAAAAA CSINÁLJ VALAMIT ZK-VAL!
Nem csináltam semmit. Úgy gondoltam, nem avatkozom a dologba.
Három másodperccel később.
Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: Nem.
Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: NEM. NEM. NEM.
Pepe: Rohadt szemét vagy ZK. MÁR NEM IS KELL A FAGYIDBÓL.
Én: ZK kínáld meg a testvéredet. Az előbb ő is adott neked.
Pepe: ROHADT SZEMÉT. MÁR NEM IS KELL A FAGYIJÁBÓL.
Én: ZK, kérlek, kínáld meg Pepét.
ZK kínál. Pepe nem fogadja el.
Én: Pepe kérlek fogadd el!
Pepe: NEM. ROHADT SZEMÉT.
Én: Pepe fogadd el, látod, kínálja. Ő is elfogadta, amikor kínáltad, és nem is hívott rohadt szemétnek.
Pepe: PERSZE, MERT NEM ISMERI EZT A SZÓT, HOGY ROHADT SZEMÉT.
ZK [hirtelen elveszti a fonalat és üvöltve hisztizni kezd]: DE ISMEREM EZT A SZÓT. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT. TUDOM, HOGY ROHADT SZEMÉT.
Én: Igen, ZK, tudom, hogy tudod.
ZK [egyre jobban üvölt]: DE TÉNYLEG ISMEREM. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT.
Én: ZK, tudom. Nem kell sivalkodnod. Tudom, hogy nagyon ügyes vagy és sok szép csúnya szót ismersz.
És még fel sem fogtam mekkora hülyeséget mondtam, amikor ZK már megnyugodott. És akkor végre Pepe nyalt egyet ZK fagyijából és helyreállt a béke.
2010. szeptember 15., szerda
Elindulni három gyerekkel…
Ide kapcsolódom.
És igen, kaptam ígéretet, hogy egyszerűbb lesz a folyamat, de amikor megérkezett a 150 ezer forintos árajánlat a rendszer átbuherálására, akkor úgy döntöttünk, hogy jó, ahogy van. Sőt, így a legjobb.
Így még arra sem vettük a fáradságot, hogy pótkulcsot csináltassunk. Viszont megtanultuk, kinek mit kell csinálnia, hogy reggel beleférjünk a három percbe.
És mindenki tudja dolgát.
És igen, szaladunk, de még egyszer sem riasztott ránk a ház. És még egyszer sem késtünk el az iskolából. Igaz, az már előfordult, hogy visszaszaladtam és az én kódomat nem fogadta el a rendszer, CSAK A FÉRJEMÉT. Miért??? De ez most mellékszál.
Egyetlen gyenge pontja van az indulásnak: A kulcs. Amin a távirányító is van. Anélkül nem tudjuk kinyitni a kaput. Ami nélkül nem tudjuk elhagyni a házat. Bezárni sem tudjuk, de ez most percileg nem is lényeg, amikor még ki sem mentünk.
És igen, mindenki látja, hogy merre megyünk. Illetve mennénk.
Az iskolába. Mert fél 8 van.
A kulcsomat viszont nem találom. Biztos az autómba van. Mert ott szoktam hagyni. Igen az autómban van. Az autó azonban nem a garázsban van, hanem egy nagy áruház parkolójában. Mert tegnap otthagytam, mert… mindegy, ez most nem lényeg. Ott hagytam és este nem mentünk már vissza érte, mert A. edzésre sietett. Majd ma este elhozza a reptérről hazafelé jövet az autót. A lakáskulcsommal.
Patthelyzet alakul ki. Se előre, se hátra.
A gyerekek a kocsi és a ház között téblábolnak, mert nem kapnak egyértelmű utasítást, hogy mit kell csinálniuk.
Az első reakcióm, hogy esőnapot tartunk, mert A. Münchenben, így nem tudom hazarendelni segíteni. Senki nem megy sehová. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem megoldás, mert 1) délután a szomszéd gyerekeket is nekem kell elhozni az iskolából, mert a szüleik nem érnek rá; 2) szerda a kutatói napom, amikor … ööö … a kutatói munkámat szoktam csinálni. Olvasok, számolok és írok. És ez gyerekekkel nem megy. [Jó, jó, délben blogbejegyzést írok. Vegyük ezt ebédszünetnek.]
Ezért a második reakcióm az volt, hogy MINDENKÉPPEN el kell jutatnom a gyerekeket a megfelelő intézményekbe. Először azt gondoltam, hogy átrakom őket a kerítésen és megkérem a szomszédot, menedzselje őket.
De aztán rájöttem, hogy tudok ennél jobbat is.
Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam azt az icipici bizbazt, amivel ki lehet kurblizni a kaput.
Semmi gond. Bezárom és beriasztom a házat. A garázson keresztül kimegyek. És minden rendben van.
Szerencsére ezt nem csináltam meg, mert akkor valóban minden rendben lett volna, csak kulcs nélkül nem tudtam volna visszajönni a házba kutatói napot tartani.
Aztán amikor kint voltam, rájöttem, hogy ha kint vagyok, akkor el tudok menni az autómhoz, kivenni a lakáskulcsot stb…
Persze az autókulcsomat sem találtam. Mert azt A. elvitte, hogy este haza tudja hozni az autót.
És ez a remek az új házban. Hogy nem találom a fontos dolgokat. A régi házban csukott szemmel is megtaláltam volna az autóm pótkulcsát. Itt meg nem találtam.
Idő már nem volt keresgélésre, mert Pepe csak nem késhet el az iskolából.
Így, mit volt mit tenni, elmentünk anélkül, hogy bezártam volna a házat.
Útközben aztán rájöttem, hol van a kulcs. Miután Pepét leraktuk, mondom a lányoknak, hogy gyorsan hazaszaladunk. Mert mégis nyitva a ház. Persze a kulcs nem volt ott, ahol kellett volna. És ott sem, ahol gondoltam. És a harmadik helyen sem. Szerencsére aztán a gyógyszerek között megtaláltam.
Irány az óvoda.
És a lányoknak már elegük van a bénázásommal és lázongani kezdenek. (És gondolom nektek is, de ezért faragom a történetet, hogy poén is legyen a végén a türelmeseknek…)
Szóval a lányok lázongani kezdenek. Mert persze a mai nap az, amikor mindenképpen korán szeretnének oviba érkezni. És hagyjuk az autókulcsot. Hagyjuk a lakást megint nyitva.
MENJÜNK MÁR MAMIKA!!!
És akkor arra gondoltam, hogy ez a legjobb idő, hogy neveljem őket egy kicsit.
Én: Nem megyünk addig oviba, amíg nem találom meg a másik autókulcsot.
Bakka: JAJ, MAMIKA.
Én: És ha megtalálom, akkor még előbb elmegyünk az autóhoz a kulcsért és hazajövünk. Csak utána foglak elvinni titeket.
Bakka: JAJ, MAMIKA. OVIBA AKAROK MENNI!
Én: Nem hagyjuk nyitva a házat.
Bakka: Miért nem?
Én [itt jön a nevelős rész]: Mert bejön a betörő bácsi, és elviszi a szétdobált játékaitokat.
Bakka [okos és tapasztalatai is vannak a témában]: Ha bejön a betörő bácsi, nem az én játékaimat fogja elvinni, hanem a te laptopodat.
Én: MILYEN IGAZ. ÉS EZÉRT NEM HAGYJUK NYITVA A HÁZAT!
Nem is hagytuk, de a két út helyet, hatot bonyolítottam…
Ennyit tudtam mára. Elnézést, hogy feltartottam azokat, akik eddig eljutottak…
És igen, kaptam ígéretet, hogy egyszerűbb lesz a folyamat, de amikor megérkezett a 150 ezer forintos árajánlat a rendszer átbuherálására, akkor úgy döntöttünk, hogy jó, ahogy van. Sőt, így a legjobb.
Így még arra sem vettük a fáradságot, hogy pótkulcsot csináltassunk. Viszont megtanultuk, kinek mit kell csinálnia, hogy reggel beleférjünk a három percbe.
És mindenki tudja dolgát.
És igen, szaladunk, de még egyszer sem riasztott ránk a ház. És még egyszer sem késtünk el az iskolából. Igaz, az már előfordult, hogy visszaszaladtam és az én kódomat nem fogadta el a rendszer, CSAK A FÉRJEMÉT. Miért??? De ez most mellékszál.
Egyetlen gyenge pontja van az indulásnak: A kulcs. Amin a távirányító is van. Anélkül nem tudjuk kinyitni a kaput. Ami nélkül nem tudjuk elhagyni a házat. Bezárni sem tudjuk, de ez most percileg nem is lényeg, amikor még ki sem mentünk.
És igen, mindenki látja, hogy merre megyünk. Illetve mennénk.
Az iskolába. Mert fél 8 van.
A kulcsomat viszont nem találom. Biztos az autómba van. Mert ott szoktam hagyni. Igen az autómban van. Az autó azonban nem a garázsban van, hanem egy nagy áruház parkolójában. Mert tegnap otthagytam, mert… mindegy, ez most nem lényeg. Ott hagytam és este nem mentünk már vissza érte, mert A. edzésre sietett. Majd ma este elhozza a reptérről hazafelé jövet az autót. A lakáskulcsommal.
Patthelyzet alakul ki. Se előre, se hátra.
A gyerekek a kocsi és a ház között téblábolnak, mert nem kapnak egyértelmű utasítást, hogy mit kell csinálniuk.
Az első reakcióm, hogy esőnapot tartunk, mert A. Münchenben, így nem tudom hazarendelni segíteni. Senki nem megy sehová. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem megoldás, mert 1) délután a szomszéd gyerekeket is nekem kell elhozni az iskolából, mert a szüleik nem érnek rá; 2) szerda a kutatói napom, amikor … ööö … a kutatói munkámat szoktam csinálni. Olvasok, számolok és írok. És ez gyerekekkel nem megy. [Jó, jó, délben blogbejegyzést írok. Vegyük ezt ebédszünetnek.]
Ezért a második reakcióm az volt, hogy MINDENKÉPPEN el kell jutatnom a gyerekeket a megfelelő intézményekbe. Először azt gondoltam, hogy átrakom őket a kerítésen és megkérem a szomszédot, menedzselje őket.
De aztán rájöttem, hogy tudok ennél jobbat is.
Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam azt az icipici bizbazt, amivel ki lehet kurblizni a kaput.
Semmi gond. Bezárom és beriasztom a házat. A garázson keresztül kimegyek. És minden rendben van.
Szerencsére ezt nem csináltam meg, mert akkor valóban minden rendben lett volna, csak kulcs nélkül nem tudtam volna visszajönni a házba kutatói napot tartani.
Aztán amikor kint voltam, rájöttem, hogy ha kint vagyok, akkor el tudok menni az autómhoz, kivenni a lakáskulcsot stb…
Persze az autókulcsomat sem találtam. Mert azt A. elvitte, hogy este haza tudja hozni az autót.
És ez a remek az új házban. Hogy nem találom a fontos dolgokat. A régi házban csukott szemmel is megtaláltam volna az autóm pótkulcsát. Itt meg nem találtam.
Idő már nem volt keresgélésre, mert Pepe csak nem késhet el az iskolából.
Így, mit volt mit tenni, elmentünk anélkül, hogy bezártam volna a házat.
Útközben aztán rájöttem, hol van a kulcs. Miután Pepét leraktuk, mondom a lányoknak, hogy gyorsan hazaszaladunk. Mert mégis nyitva a ház. Persze a kulcs nem volt ott, ahol kellett volna. És ott sem, ahol gondoltam. És a harmadik helyen sem. Szerencsére aztán a gyógyszerek között megtaláltam.
Irány az óvoda.
És a lányoknak már elegük van a bénázásommal és lázongani kezdenek. (És gondolom nektek is, de ezért faragom a történetet, hogy poén is legyen a végén a türelmeseknek…)
Szóval a lányok lázongani kezdenek. Mert persze a mai nap az, amikor mindenképpen korán szeretnének oviba érkezni. És hagyjuk az autókulcsot. Hagyjuk a lakást megint nyitva.
MENJÜNK MÁR MAMIKA!!!
És akkor arra gondoltam, hogy ez a legjobb idő, hogy neveljem őket egy kicsit.
Én: Nem megyünk addig oviba, amíg nem találom meg a másik autókulcsot.
Bakka: JAJ, MAMIKA.
Én: És ha megtalálom, akkor még előbb elmegyünk az autóhoz a kulcsért és hazajövünk. Csak utána foglak elvinni titeket.
Bakka: JAJ, MAMIKA. OVIBA AKAROK MENNI!
Én: Nem hagyjuk nyitva a házat.
Bakka: Miért nem?
Én [itt jön a nevelős rész]: Mert bejön a betörő bácsi, és elviszi a szétdobált játékaitokat.
Bakka [okos és tapasztalatai is vannak a témában]: Ha bejön a betörő bácsi, nem az én játékaimat fogja elvinni, hanem a te laptopodat.
Én: MILYEN IGAZ. ÉS EZÉRT NEM HAGYJUK NYITVA A HÁZAT!
Nem is hagytuk, de a két út helyet, hatot bonyolítottam…
Ennyit tudtam mára. Elnézést, hogy feltartottam azokat, akik eddig eljutottak…
2010. szeptember 14., kedd
Figyelem a gyereket, de nagyon!
Igen, ZK betegségéről lesz szó. Már megint.
Bár az anyukám lecseszett, hogy miért csinálunk beteget a gyerekből, amikor (látszólag) semmi baja sincsen.
És én is azt gondolom, hogy nagy baj nem lehet, mert az első ovis torna után Gyöngyi nénin agyba-főbe dicséri, hogy milyen jól mozog. Vagy amikor egy nagycsoportos kislány jön oda hozzám, hogy „tudod, hogy ZK nagyon gyorsan fut”. És az óvó néni jelenti, hogy a gyerek nekifutásból mászik fel a legmagasabb helyekre is. És amikor a szemem előtt fut fel a hegyre.
De én akkor is még sokszor látom, hogy sántikál.
Igaz, hogy pár hete úgy érzem, javul az állapota*, és igen kevesebb gyógyszert szed, bár még a bázisterápia (így hívják?) még legalább másfél évig menni fog.
És akkor pár hete megpedzette az anyukám azt a témát, amivel nem tudok, mit kezdeni. Mert mondja a mamám, hogy ő egész nap figyeli a gyereket, és igen, a jobb lába vékonyabb, mint a bal, de ő nem lát semmi sántítást rajta. EGÉSZEN ADDIG MÍG ÉN NEM JELENEK MEG A SZINEN. Mert akkor tényleg sántítani kezd.
Nos, az anyukámat persze leintettem. Mert így hálálom meg a sok ezer órányi ingyenes gyerek felügyeleti szolgáltatásait.
De ugyanezt a témát hozta fel ma reggel A. is. Hogy direkt figyelte, hogy megy ki reggel ZK a fürdőszobába. ÉS SEMMI BAJA NEM VOLT. Amikor viszont én kézen fogtam, és elindultunk a konyha felé, akkor viszont határozottan húzta a lábát a gyerek.
NOS?
Gyakran vádolom a legközelebbi hozzátartozóimat, hogy nem aggódnak kellőképpen ZK-ért. Hogy minden aggódással kapcsolatos feladat az én vállamat nyomja. Hogy nem is tudják, hogy kell aggódni. És amikor kérdezik, miért is aggódjanak egy (látszólag) teljesen egészséges gyerekért. Akkor én kiborulok: HOGY NEM LÁTJÁK, HOGY SÁNTÍT A GYEREK???
Lehet, hogy tényleg nem látják? Mert nekik nem sántít? Legalábbis nem annyira?
Bár az anyukám lecseszett, hogy miért csinálunk beteget a gyerekből, amikor (látszólag) semmi baja sincsen.
És én is azt gondolom, hogy nagy baj nem lehet, mert az első ovis torna után Gyöngyi nénin agyba-főbe dicséri, hogy milyen jól mozog. Vagy amikor egy nagycsoportos kislány jön oda hozzám, hogy „tudod, hogy ZK nagyon gyorsan fut”. És az óvó néni jelenti, hogy a gyerek nekifutásból mászik fel a legmagasabb helyekre is. És amikor a szemem előtt fut fel a hegyre.
De én akkor is még sokszor látom, hogy sántikál.
Igaz, hogy pár hete úgy érzem, javul az állapota*, és igen kevesebb gyógyszert szed, bár még a bázisterápia (így hívják?) még legalább másfél évig menni fog.
És akkor pár hete megpedzette az anyukám azt a témát, amivel nem tudok, mit kezdeni. Mert mondja a mamám, hogy ő egész nap figyeli a gyereket, és igen, a jobb lába vékonyabb, mint a bal, de ő nem lát semmi sántítást rajta. EGÉSZEN ADDIG MÍG ÉN NEM JELENEK MEG A SZINEN. Mert akkor tényleg sántítani kezd.
Nos, az anyukámat persze leintettem. Mert így hálálom meg a sok ezer órányi ingyenes gyerek felügyeleti szolgáltatásait.
De ugyanezt a témát hozta fel ma reggel A. is. Hogy direkt figyelte, hogy megy ki reggel ZK a fürdőszobába. ÉS SEMMI BAJA NEM VOLT. Amikor viszont én kézen fogtam, és elindultunk a konyha felé, akkor viszont határozottan húzta a lábát a gyerek.
NOS?
Gyakran vádolom a legközelebbi hozzátartozóimat, hogy nem aggódnak kellőképpen ZK-ért. Hogy minden aggódással kapcsolatos feladat az én vállamat nyomja. Hogy nem is tudják, hogy kell aggódni. És amikor kérdezik, miért is aggódjanak egy (látszólag) teljesen egészséges gyerekért. Akkor én kiborulok: HOGY NEM LÁTJÁK, HOGY SÁNTÍT A GYEREK???
Lehet, hogy tényleg nem látják? Mert nekik nem sántít? Legalábbis nem annyira?
2010. szeptember 13., hétfő
Bakka iskolaérett!
Egyre több történet kezdődik, úgy, hogy dokumentáltam már, hogy Pepe …, de most… Mert igen, dokumentáltam Pepe iskolaérettségével kapcsolatos mizériámat, amely során rengeteg tapasztalatot szereztem, és így tudományos alapon, de pszichológiai tesztek nélkül, tudtam megállapítani, hogy Bakka iskolaérett.
Íme a bizonyítékok:
1. Pénteken ZK-t az ingás orvoshoz vittem. Bakka két napot szórakoztatta magát az ingás-fingás szóviccen. Bevallom az elsőnél még mindenki nevetett rajta, de a maradék 7845 alkalommal már csak Bakka találta viccesnek…
2. Szombaton délelőtt Bakka megkérdezte tőlem, hogy ugrókötéllel lehet-e embert ölni. Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, aztán kibukott belőlem az igazság… Remélem azért nem gondolja komolyan, amit tervez. Vagy legjobb lenne, ha nem tervezne semmit, csak elméleti érdeklődés vezette volna…
3. Vasárnap komolyan elbájolódott attól, hogy Pepe osztálytársa hónaljfingással* elő tudja adni a boci-boci tarkát. Így az ingás-fingás helyett azt hallgattuk, „Tedi milyen ügyes…” „ÉS NÉZD, MAMIKA, ÍGY CSINÁLJA.” A lányomat azonban eltiltottam a gyakorlástól…
Szóval iskolaérett vagy iskolaérett?
* Kerestem a helyesírási szótárban, hogyan kell írni, de nem találtam. A hónaljizzadásról vettem példát, bár én két a-val írnám a hónaljt. Ja, most látom hóna alja. De akkor mi a hón?
Íme a bizonyítékok:
1. Pénteken ZK-t az ingás orvoshoz vittem. Bakka két napot szórakoztatta magát az ingás-fingás szóviccen. Bevallom az elsőnél még mindenki nevetett rajta, de a maradék 7845 alkalommal már csak Bakka találta viccesnek…
2. Szombaton délelőtt Bakka megkérdezte tőlem, hogy ugrókötéllel lehet-e embert ölni. Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, aztán kibukott belőlem az igazság… Remélem azért nem gondolja komolyan, amit tervez. Vagy legjobb lenne, ha nem tervezne semmit, csak elméleti érdeklődés vezette volna…
3. Vasárnap komolyan elbájolódott attól, hogy Pepe osztálytársa hónaljfingással* elő tudja adni a boci-boci tarkát. Így az ingás-fingás helyett azt hallgattuk, „Tedi milyen ügyes…” „ÉS NÉZD, MAMIKA, ÍGY CSINÁLJA.” A lányomat azonban eltiltottam a gyakorlástól…
Szóval iskolaérett vagy iskolaérett?
* Kerestem a helyesírási szótárban, hogyan kell írni, de nem találtam. A hónaljizzadásról vettem példát, bár én két a-val írnám a hónaljt. Ja, most látom hóna alja. De akkor mi a hón?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
