Szegény gyerekeim!

Nézzük, mivel töltötték hétvégén a délelőttöt, szegény kevés-játékunk-van-sajnos gyerekeim.

Reggel pizsamában kirohantak a kertbe, ahol találtak két csigát. Hárman rögtön összeálltak és megalapították a „Csigavédők Klubját” és elkezdődött a csigák etetése néhány üres virágcserép segítségével. Sajnos a csigák nem tudják mi a jó, mert míg a gyerekek reggeliztek elszaladtak...

Majd jött a fáramászás:

Majd a játék az új kerti paddal. Pepe: „Fáraók vagyunk és alszunk”. (Bakka szavajárásával: Múmik, Mamika!)

Készült egy újabb műalkotás. (Én vagyok rajta, ha nem tűnne fel…)


Majd volt harc a forgó tenisszel. (Az volt a dárda, vagy micsoda…)

De nap fénypontja a szegény kevés-játékunk-van-sajnos gyerekeimnek minden kétséget kizárva a csengetés volt. A három gyerek együttes erőfeszítése révén kb. 4567-szer csengettek be magunkhoz. A nagyok elérték a kapucsengőnket a kertből, de a kicsi nem. Így ő a kapu kilincsén állva nyúlt ki a kertből, hogy csengethessen. Aztán felmászott a léckerítés tetejére és ott egyensúlyozott. Próbált csengetni. Mert nincs nagyobb öröm, mint csengetni.

Ha nem említettem volna, mindezt anyaszült meztelen tették.

Ezért nincs kép.

A szomszédok és a járókelők viszont jól szórakoztak…

Bakka óvodába megy?

Tavaly még nem volt blog-om, így nem írtam arról, hogy a 3 éves lányomat hogyan utasították el hely hiány miatt Pepe óvodájából. Persze a tragédiából a legjobb dolog kerekedett, mert a két lány együtt tölthetett még egy évet itthon.

Mindenesetre ma megint megpróbálkoztunk és jelentkeztünk az óvodába.

Itt van Bakka, ahogy elképzelte, hogy megy a beiratkozásra:

Reggel elég zord kedve volt ZK-nak, így még az óvoda kertjében voltam és próbáltam rábeszélni, hogy menjünk be az épületbe, amikor Pepe hóna alá csapta a húgát, bevitte a vezető-óvónő irodájába és mondta: „Hoztam beíratni Bakkát!”

Mire beértem, már az adatok egy részét be is diktálták, és Pepe éppen a Lánchídról és Pest, Buda és Óbuda egyesítéséről tartott kiselőadást. Bakka, ezzel szemben, teljesen megilletődött és egy kérdésre sem válaszolt csak a lakcímét ismételgette, pedig tegnap Pepe kioktatta: „Bakka, ha a nevedet kérdezik, mondd, hogy puki-kaki.”

Pepe még közölte az óvónővel, hogy egyetemi tanár vagyok. Öööö, nos, nem. És beolvasta Bakka taj-számát. Aztán elment papírmadarakat hajtogatni...

A hercegnő pedig fagyizni óhajtott...

Kinek van több játéka?

Szociológia szakon, az egyik szemináriumon módszertani szempontból elemeztünk egy kutatást, amelyben arról volt szó, hogy a férfiaknak vagy a nőknek van több szexuális partnerük az életben. Most nem megyek bele a részletekbe, de az egyik tanulság az volt, hogy a férfiak szeretik „felfelé kerekíteni” partnereik számát, míg a nők inkább tagadnak néhányat.

Miről jutott ez eszembe? Erről:

Anyukájához hasonlóan Pepe is erősen kívülről irányított ember (David Riesman), és az utóbbi időben sokat sajnálja magát, hogy barátaihoz képest egész kevés játéka van. Sajnos ezen nem segített Petike látogatása sem. Pepe: „Szerinted, Petike, több játékom van, mint Balunak?” Petike: „Áh, nem. Balunak SOKKAL több van.” Kicsit később Petike: „Neked csak ilyen nagy a versenyautó-pályád? A miénk SOKKAL nagyobb.” Ez utóbbi megjegyzés egyébként engem is érzékenyen érintett, mert A.-nak azt az utasítást adtam, hogy a játékboltban vegye meg a legnagyobb versenyautó-pályát a gyerekem születésnapjára. A férjem ezt meg is tette, aztán persze izgultunk, hogy fog cipődoboz-méretű házunkba beférni a több mint 10 méternyi pálya. Mit mondjak? Szerencse, hogy kanyarog. SOKAT. Nem tudom elképzelni, hogy Petikének nagyobb van!

Mindenestre Pepét sem ejtették a fejére és kezdett neki gyanús lenni a dolog, hogy akárkit kérdez, mindenki azt mondja, hogy több játéka van, mint neki. „Hogy lehet ez, Mamika?” Kénytelen voltam fellebbenteni a fátylat a dologról:

„Pepém, édes, úgy tűnik, hogy ez bemondásos alapon megy az életben.” (Ez is, teszem hozzá…)

Persze nem értette mi az a „bemondásos alap”. Megmagyaráztam.

Szóval?

Jó anya vagyok? Vagy jó anya vagyok?

Petike, bocsánat!

Tegnap nagyon rendes anyukaként megengedtem, hogy Pepe egyik barátja az óvodából átjöjjön hozzánk játszani. Kicsit sajnáltam a kisfiút, akit hívjunk a történek kedvéért Petikének (Egyébként Boldizsár. Talán. Vagy nem?!), mert neki egy bátyja van, míg Pepének, mint tudjuk, két húga. Nos, a két húgnak sikerült a kulturális sokkot szolgáltatnia Petikének, ami Petikének, khm, sokkoló volt. Hát még nekem!

Személyiségjogi-védelem miatt nem írom le az egész délutánt, na jó, azért nem, mert borzalmasan viselkedtek a gyerekeim, és sokkal többször kellett mondanom, hogy „Lányok azonnal vegyétek vissza a bugyitokat! Nincs bennetek semmi büszkeség?”, mint szerettem volna.

Mindenesetre Petike három kérdését azért feljegyeztem:

Az autóban a lányok rögtön letámadták Petikét mindenféle női üggyel, amiről Petike azt mondta, hogy tökéletesen érti, mert van egy unokatestvére, aki lány, és tőle sokszor hallott már Barbie-ról, de ez nem akadályozta meg, hogy ne kérdezze meg a fiamtól, hogy: „Mi az a báli ruha, Pepe?”

Miután eleget csatáztak játszottak a fiúk, leültek CD-t hallgatni. Petike: „Volt már úgy, Pepe, hogy végig tudtál hallgatni egy CD-t anélkül, hogy a lányok belekiabálnának?”

Majd az este végén, amikor a hazamenetelre került a sor, felmerült Petikében a legfontosabb kérdés:

„Pepe, kivel szoktál te itthon játszani???”

A Havas Farkban

Én: ZK tetszett?
ZK: Nem.
Én: Miért nem?
ZK: Büdös!

Hogyan telt el 50 perc Ferihegy kilátóteraszán?

Egy szóval el tudom mondani: Gyorsan.

Itt jönnek a részletek.

Május 1-e ünnep volt: A. hazaérkezett! Csöppet vártuk Papikánkat, így kelleténél csöppet előbb indultunk el a repülőtérre. Arra gondoltam, nem baj, majd a kilátóteraszról nézegetjük a repülőgépeket. 10-kor értünk ki. 10.40-re volt a gép kiírva, de késett 20 percet.

10.05: Kimegyünk a teraszra. Körbe nézünk. A gyomrom görcsbe ugrik, mert SEMMI nincs a teraszon. Mit fogunk itt csinálni egy óra hosszat? (A belépő 320 Ft felnőttnek, 200 Ft a gyerekeknek, amíg a Papika gépe nem száll le, ki nem megyünk innen…)
10.06: Megnéztük a gépeket. Két darab van. Budapest mint világváros?
10.10: Gyerekek szaladgálni kezdenek.
10.15: Bakkának pisilnie kell. Tartsd vissza! — jön az utasításom.
10.20: ZK-nak is pisilnie kell. Mivel csak pár napja szobatiszta, nem merek kockáztatni. Hol van WC? A teraszon! Tökéletesen tiszta, úgyhogy innen kezdve felgyorsultak az események.
10.25: ZK-val pisilek. Kezet mosunk.
10.30: Bakkával pisilek. Kezet mosunk.
10.35: Pepével pisilek. Kezet mos egyedül.
10.40: ZK-val kakilok. Nem jön csak pisi. Kezet mosunk.
10.45: Pepével kakilok. Sikerül. Kezet mos. Közben a lányok kigyomlálják a WC előtti betonkockák közül a növényeket.
10.50: Bakkával kakilok. Sikerül. De még hogy! Kezet mosunk.
10.55: Telefonál Gabóca, kérdezi mikor jön haza A. Éppen nem a WC-n vagyunk, így le tudok nézni a teraszról és látom, hogy a Lufthansa gép taxizik befele. Válaszolok: MOST! MOST! MOST!

Nem jöhetett túl hamar…

Így múlik el a világ dicsősége…

Mindenki mással bíztatja magát, amikor egyedül van és fél a sötétben. Nyilván, ami egyik embernek természetes és magától értetődő, az a másiknak maga a csoda. Vagy fordítva. Vagy nem.

Íme néhány példa, hogyan működnek az én mentális sémáim. Igen egyszerű vagyok…

Annyi hajam van, hogy mindegyik szálat név szerint ismerem? Nem baj, legalább nem őszülök.

Nagy a fenekem? Nem baj, legalább nem őszülök.

Ronda rövid ujjaim vannak és rondák a körmeim is? Nem baj, legalább nem őszülök.

Szemüveget kell hordanom? Nem baj, legalább nem őszülök.

Ronda rövid lábaim vannak? Nem baj, legalább nem őszülök.

Alacsonyabb vagyok tíz centivel, mint szeretném? Nem baj, legalább nem őszülök.

Rossz az emésztésem? Nem baj, legalább nem őszülök.

A gyerekem állítja, hogy nem lát, és szemüveg kell neki? Nem baj, legalább nem őszülök.

Állandóan mindenféle betegség miatt aggódom? Legalább a hajam miatt nem kell, mert nem őszülök.

Azt hiszem, érthető, miről van szó. De ez így nem mehet tovább!

Miért?

Mert ma reggel megtaláltam az első ősz hajszálat a fejemen. Tudom, hogy nem a világ vége, csak a mentális sémáimat kell újradolgoznom…

PS: Igen, kitéptem, bár így a három szál hajam, kettőre csökkent…