Csütörtök este: sötét van!

Nyílt titok, hogy félek a sötétben. Most pedig elég sötét van, és itthon vagyok egyedül a három gyerekkel a … nos… sötét házunkban.

Amíg a gyerekek ébren vannak, nem mutathatom, hogy félek, mert nem akarom, hogy ők is gyáva nyulakká legyenek, akik félnek a sötétben. De ahogy elalszanak, szabad a pálya, lehet félni és rettegni.

Mit is csinálok?

Először is felgyújtok néhány lámpát. Nyilván a láncfűrészes gyilkos elkerüli a házunkat, ha látja, hogy ég a fürdőszobában a villany. És a gyerekszobában. És a nappaliban. A lámpák eddig azért nem égtek, mert Bakka még ébren volt, és így nem kapcsolhattam fel őket. Túl jól sikerült a gyerek takarékosságra való nevelése, és így még félálmában is rám szólt, hogy oltsam el a villanyt, mert véletlenül égve hagytam. Igen, Bakka, máris.

Másodszor, ellenőrzöm a nyílászárókat. És eltöprengek azon, hogy miért is egy ilyen nehezen védhető saroktelken álló házat vettünk. Miért nem egy várat. Lőrésekkel.

Harmadszor, elhatározom, hogy TV-t fogok nézni, míg valóban elálmosodom. Talán el fogok tudni felejtkezni a félelmemről és fogok tudni aludni. Valami jó kis filmet az HBO-n. Az esti műsor:

21:00 Tragikus baleset (am. filmdráma, 2005)

22:30 Álmatlanság (am. dokumentumf., 2006)

23:55 Alien vs. Predator - A Halál a Ragadozó ellen

1:35 Erőszakos múlt (német-am. thriller, 2005)

Nem azt hiszem ez sem lesz jó…

Negyedszer, felhívom A.-t, hogy kicsit beszélgessünk. Ez persze teljesen mondvacsinált, mert az este már többször beszéltünk...

Ötödször, kisebb fajta rosszullét fog el, amikor hirtelen észreveszem, hogy a kertben a mozgásérzékelő-lámpa felkapcsolt. Minden bátorságomat összeszedem és kinézek az ablakon. Csak a szomszéd macskája volt.

Hatodszor, eltöprengek a riasztón. Talán bekapcsolhatnám az alsó szintre. A dilemma csak az, ha véletlenül bejönne valaki és aktiválná a riasztót, én biztos szívinfarktust kapnék. Ha nem szól, akkor a besurranó csöndben ki tudja pakolni a földszintet. Talán nem ébrednék fel rá. Igaz, ahhoz el is kellene aludnom. Ha viszont bekapcsolom és megszólal, úgysem mernék az emeletről lemenni. Mondjuk, kijönnének az őrök. Fölhívom A.-t, hogy megkérdezzem. Bekapcsolom a riasztót.

Hetedszer, talán innom kellene egy kis alkoholt. Az segítene, hogy lazítsak és elaludjak. Viszont sosem iszom alkoholt, így elég vékony jégen járunk. Nem akarok hulla részeg lenni, ha sor kerül rá, tudjak harcolni és menteni a gyerekek, de jó lenne egy kicsit ellazulni, hogy ne riadjak meg minden kis zörejtől. Bort utálom. Sört szintén. Megnézem, mi van még.

Van egy fél üveg ginünk. Két üveg cirill betűs piánk, ha emlékeim nem csalnak és jól olvasom az orosz betűket, akkor vodka. És még valami átlátszó ital egy coca-colás üvegben. Ez utóbbit nem merem megkóstolni. Ginhez keresek tonikot. Olyan ital van, hogy gin-tonik. Igaz? Nincs tonik. Viszont van narancslé. Vodka-narancs???

Nyolcadszor, fogalmam sincs az arányokról, így improvizálok.

Kilencedszer, ha holnap reggel a hírekben hallotok egy láncfűrészes gyilkosról és egy kiirtott családról, ahol csak az anyuka maradt életben, aki a gyerekszobában a könyvespolc mögött elbújva aludt, egy üveg vodkával a karjaiban, azok nem mi voltunk.

Legalábbis remélem.

Jó éjszakát!

PS: A gála-pizsamámat vettem fel, ha mégis a hírekben végezném, valahogy mutassak…

Elizabeth Gaskell: Észak és dél

Az „ipari regényt” (nem is tudom hirtelen, hogy mondjam magyarul…) nem tanultunk az angol regény szemináriumon, vagy csak én nem figyeltem oda, ami minimálist tudok a témáról azt David Lodge Nice Work című regényéből tudom, amelyben a főhősnő irodalmár és pont az „ipari regény” a kutatási területe.

Most is csak „véletlenül” (igen, tudom, én sem hiszek a véletlenekben) került kezembe ez a könyv, mert az utóbbi években az anyukámat elárasztották (utálom a mw helyesírás-ellenőrző programját. Ezt a szót most miért húzta alá???) angol írónők regényeivel az unokatestvéreim. (Köszönjük, nagyon!)

Az előző könyves bejegyzésemben panaszkodtam, hogy mit variál az író össze-vissza az idősíkokkal, szereplőkkel: Miért olyan bonyolult a történetmondás fonala? Most viszont megkaptam, amit kértem. Gaskell kezd a történet elején, majd haladunk a vég felé…

A regény Margaret Hale (ő a dél), a szegény (kiugrott) lelkész lánya és John Thornton (észak; először szegény-majd-önerőből-gazdag-lett) gyáros (szerelmi) történetét meséli el. (Azt hiszem ezzel túl is léptem a heti zárójel-kvótámat, bocsánat, ha valakinek nem maradt...)

A történet Miltonban (!) játszódik, a képzeletbeli észak-angliai iparvárosban, ahol az írónő kellő érzékenységgel ábrázolja a szegény munkások és gazdag gyárosok ellentétét. Annyira „ipari regénnyel” állunk szemben, hogy a kulcsjelenet egy sztrájkkal kapcsolatos, ahol Margaret hihetetlen bátorságról tesz tanúbizonyságot.

A vége kicsit deus ex machina, de kedvemre volt… (Mit szóltok, milyen kifejezéseket használok? Egy matek vizsgán írta rá a tanár ezt a dolgozatomra. Mostanáig nem tudtam, hogy mire célzott, de ahogy néztem a wikipediát, látom már, hogy azt mondta udvariasan, hogy a levezetéssel nem jutottam sehova, és valószínű, hogy a megoldást csak lemásoltam a mellettem ülőről... Igaza volt…)

PS: Sokan hasonlítják a regényt a Büszkeség és balítélet-hez, de szerintem John Thornton nem ér fel Fitzwilliam Darcy-val. Bár, ahogy most elnézegetem Richard Armitage képeit az Internet-en egy kicsit elbizonytalanodtam… Bár az orra kicsit hosszú, a szája meg keskeny. Hát nem is tudom...

De mit csinálok még itt? Szaladnom kell dolgozni!

Bemutatom a lányaimat

A gyerekszobában játszunk, amikor ZK véletlenül egy kicsit meglöki Bakkát.

Bakka [ordítva]: AÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! AÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
Én [akinek egyelten vágya*, hogy jól neveltek legyenek a gyerekei, automatikusan mondom]: Bocsánat. Bocsánat. Véletlen volt. Semmi baj.
Bakka: ZK volt!
Én: Tudom, láttam. Bocsánat Bakka.
Bakka: ZK volt, ő kérjen bocsánatot.
Én: Tudom. Bocsánat.
Bakka: ZK volt. Ő nem kért bocsánatot.
Én: ZK, véletlenül meglökted Bakkát, kérj bocsánatot. Mondd Bakkának: Bocs.
ZK: Nem.
Én: ZK, mondd, hogy bocs.
ZK: NEM.
Én: ZK, mondd, hogy bocs.
ZK: NEM. ÉN. PICI. és ezzel ki is vonul a szobából.

Tényleg azt mondta, amit én is értettem?

Kicsi vagyok, azt csinálok, amit akarok. Legfeljebb majd úgy teszek, mintha tényleg kicsi lennék, és nem tudnék beszélni.

Hétvégén a nagyszülők álmodozva mondták, hogy milyen jó lenne, ha ZK már beszélne, mert olyan kíváncsiak, hogy mit is mondana. Mit mondjak? Én nem. Tökéletesen elég, hogy elképzelem…

* Csak a férjemnek: Ez persze túlzás. Az igazgyönggyel díszített fülbevalóra is vágyom! Hogy nem hordok fülbevalót? Bocs, erről mindig elfelejtkezem.

Annyi minden lehetne a címe a mai bejegyzésnek, de legyen elég egyelőre ennyi: mosok

Azt gondolom, hogy az elején leszögezhetjük, hogy nem vagyok egy mintaháziasszony. Nem vezetek mintaháztartást. Sok területen kell még tanulnom, fejlődnöm, szorgalmasabbnak lenni, de a mosás az megy.

Mosás. Több ezer szót tudnék írni róla, mert elég bonyolult algoritmus szerint megy a dolog nálunk, 12 év alatt A. még nem tudott beletanulni (néha azzal szokott védekezni, hogy változtatom a szabályokat, ami nem igaz, csak fejlődik a rendszer…), de most visszafogom magam, és csak a legszükségesebb részletekre fogok koncentrálni.

Tehát: a mosással nincs gond. Flottul pörögnek a menetek, száradnak a ruhák, hajtogatom, rakom el őket. Mindig van tiszta ruhánk, annak ellenére, hogy öt ember esetében gyorsan gyűlik a mosnivaló. Környezettudatosság miatt nagyon kevés mosószert használok, és nem teszek folttisztítót, öblítőt a vízbe, valamit alacsony hőfokon mosok és nem dumálok minden egyes piszkos ruhadarabbal mielőtt a dobba teszem őket, hogy pontosan mi is a problémájuk, hanem megfelelő csoportokba gyűjtve csak begyömöszölöm őket a gépbe, néha elő szokott fordulni, hogy kicsit koszosabb a végeredmény, mint a kiindulás. Ezen a tényen általában gondolkodás nélkül át szoktam lépni.

Tegnap viszont hajtogatás során olyat láttam, amit eddig még nem: ZK pizsamája koszos maradt. De nem úgy koszos, hogy halvány ételfolt volt rajta, vagy sár, vagy valami maradék kis piszok. Hanem gusztustalanul koszos: az egész ruhát undorító zöld, barna foltok borították. Nem vettem észre, sem akkor, amikor a mosógépbe tettem, sem akkor, amikor a szárítóba. (Ez is külön ezer szó, hogy miért használok szárítógépet, ha annyira környezettudatos vagyok. Szerelmes vagyok a szárítómba. Igaz, lelkiismeret furdalással terhes a kapcsolatunk…) Az undorító ruhadarabbal való találkozás után az első gondolatom az volt, rögtön kidobom, de aztán érdekességképpen félreraktam, hogy este A.-nak megmutassam: Lássa, milyen izgalmasan veszélyes életet élek.

Megmutattam. Penész volt. Kimosott és megszárított penész. Repült a pizsama a kukába.

Most ne menjük bele, hogy mitől penészedik meg a ruha a szennyestartómban, amikor tökéletesen működő mosás-rendszerem van, hanem pillantsunk be a tegnap esti fürdőszobánkba. Fürdetés után vagyunk már.

A két nagy a kiutalt pizsamájában ugrabugrál. A.-val épp ZK felett toporgunk, illetve én már nyújtom neki a rózsaszín-hercegnős pizsamát, de a lányom visszadobja, „NEM. NYÚL. NEM. NYÚL. NEM. NYÚL.”, felkiáltással. Nem vagyok hülye, értem, nyulas pizsamát kér. Eddig nem figyeltem fel, hogy lenne nyulas pizsamája, de ha ő mondja, biztos úgy van. Kotorászok a pizsamás fiókjában, és találok is egyet, amin nyúlminta van. Odaadom. Nem erre a nyulas pizsamára gondolt. További kiabálás, hogy „NEM. NYÚL.” A.-val egymásra nézünk: Nyilván a penészfoltok alatt nyulak voltak.

Jó anyaként és szerető feleségként gyorsan elhagyom a terepet. Mit mondjak? Sürgős dolgom akadt: meg kellett néznem frissült-e a könyvesblog.

ZK apjával kipakoltatta mindhárom pizsamafiók tartalmát és végül ráállt (ZK, nem az apja, mert A.-nak nem voltak különösebb preferenciái), hogy Pepének a sárkányos pizsamájában töltse az éjszakát.

Nem, még nem fejeztem be, még nem is tartok 500 szónál... Nem, nem, esküszöm, nem sértődöm meg, ha nem olvassátok végig…

Mindenki boldog volt, és nem tűnt különösebb problémának, hogy a gyerek egy három számmal nagyobb ruhadarabban fog aludni.

Jó ötletnek tűnt. Egészen úgy éjjel kettőig, amikor már harmadszor kiabált értem ZK. Nem szokása. Jó alvó. Hanyag anyaként eddig ugyanis nem figyeltem fel rá, hogy kisebbik lányomnak az éjszaka folyamán annyi szopni- és morzsolgatnivalója akad, hogy mindkét kezén lévő ujjaira szüksége van. Alvás közben is. Amiket nehéz megtalálni egy hatalmas pizsamában. Hármadszorra sikerült végre komolyan venni a problémát és úgy felhajtani a pizsamaujját, hogy reggelig kitartson.

Egy merész fordulattal el is érkeztem a tanulságig:

Nyulas pizsama kell.

MOST. ÉS NEM VICCELEK.

ZK haja, avagy a dackorszaknak is vannak előnyei...

Hogy bizonyítsam mennyire nagyvilági életet élünk, tavaly szilveszterkor arról írtam, hogy ZK haját megmostam 28 egyszerű és gyors lépésben...

Nos, azóta eltelt egy kis idő, és mivel volt egy laza Pedex-es kitérőnk is (ha óvodás gyereked van, és nem tudod mi a Pedex, akkor tekintsd magadat szerencsésnek!), nem mondhatom azt, hogy december óta nem mostam meg a haját, de azt igen, hogy nem sokszor.

A napokban azonban észrevettem, hogy a gyerek feje eléggé redvás. Ez így nem maradhat. Gondoltam egy életem, egy halálom, megmosom.

Nem akarok dicsekedni, de 4 (!) lépésben sikerült.

1. ZK önállóan bevizezte a haját.
2. „Gyere megmosom a hajadat!”, mondtam én.
3. „NEM. ÉN.”, kiáltotta erre ő.
4. „Rohanok a samponnal”, válaszoltam én.

Ráadásul az öblítés is gyorsan sikerült.

Nyilvánvaló, hogy a legközelebbi alkalom megint horror lesz, de erre most nem gondolok! Élvezem életem apró örömeit!

PS: Örülnék, ha, aki tudja, hogy mire való a Pedex, nem írná be a kommentek közé a felmerülő kérdést: "Tetvesek voltak a gyerekek?" Nem, nem voltak. Volt értelme az elsőáldozásnak és bérmálkozásnak, mert csak megelőzésre kellett a szer...

Három gyerek, két fénykép

Egyesek annak a nézetünknek adtak kifejezést, hogy túl sok szó van a blog-on, és túl kevés kép, így most kép jön. [Igen, megjegyeztem, hogy kik elégedetlenkedtek! Nem gond, ha lehúzlak titeket a karácsonyi listámról, igaz?]

Mikor ZK megszületett elhatároztuk, hogy minden hónapban 21-én csinálunk képeket vele és két testvérével, hogy dokumentáljuk fejlődését. Ahogy nőttek a gyerekek egyre nehezebb lett a fotózás, és egy év elteltével úgy gondoltuk, hogy nem is olyan fontosak az emlékek, fontosabb, hogy ép elmével megússzuk gyerekeink növekedését... Így, ettől kezdve, a három gyerekről közös kép csak a születésnapjukon és karácsonykor készül, amikor meg tudjuk őket zsarolni az ajándékokkal: Addig nincs ajándék, amíg nem pózoltok a kamerának.

A napokban azonban Margitszigeten jártunk, ahol az apjuk felrakta őket Budapest legnagyobb platánfájának ágára, és a magasság miatt nem nagyon mertek mocorogni. Bár nem voltak kedvem szerinti szép ruhában, és a hajukat is össze-visszafújta a szél, de nem tudtam nem észrevenni a fotóalkalmat.

A digitális gépemmel úgy fényképezek, mint egy idióta: nyomkodom a gombot és reménykedem, hogy valami kisül belőle. És kezdtek jól alakulni a dolgok. Bár nem tökéletes a kép, mert Pepe arcába lóg a kabátja és Bakkának kócos a haja, de haladunk a keretezhető kép felé.


Nos, tudjátok rólam, hogy nem vagyok egy türelmes ember. Igen, én vagyok, aki mindig a szavadba vágok, mert nem bírom kivárni, hogy befejezd a mondatodat. És az is én vagyok, aki előbb beszél, és aztán gondolkodik, mert a saját gondolataimat sincs türelmem végig hallgatni. És a tökéletesnek módható fotóalkalom alatt már hallom is, ahogy mondom a gyerekeimnek, hogy „csak a nyelveteket ne dugjátok ki!” Miért mondtam? Mit gondoltam? Nyilvánvalóan, hogy a ritka alkalom vette el az eszemet, mert a gyerekek, mintha parancsot teljesítettek volna. Parancsot, amin az életük múlik:


A. még egy ideig fenyegetőzött, hogy ez-meg-az, ha nem mosolyognak újra kedvesen, de én rögtön tudtam: ez hajó (is) elment.

Nevelési tanácsadó: élménybeszámoló. 4. rész

Ez lesz az utolsó, ígérem. Nehezen tudom az élményt feldolgozni…

Bé: „Megkérdeztem Pepét, hogy miért akar iskolába járni.”
Én [őszinte kíváncsisággal]: „És mit mondott?”
Bé: „Azt, hogy azért, hogy találkozhasson Borikával a szünetekben.”
Én: „Ez nagyon aranyos. Borika a barátnőm kislánya. Most elsős abban az iskolában, ahová Pepét is szeretnénk íratni. Én mondtam neki, hogy oda fog járni, ahova Borika.”
Bé: „De talán a találkozást meg lehetne oldani anélkül is, hogy a szegény gyereket megnyomorítsa az iskola.”
Én: ????

Bé: „Pepe szikrázóan okos és nagyon szórakoztató személyiség, de az ész nem minden.”

Erre mit kellett volna mondanom? Én is tudom, hogy az ész nem minden, de, hogy milyen részkészségeket mértek még, az nem derült ki. Különben is az ész, olyan, mint a pénz, még senkit sem hallottam panaszkodni, hogy túl sok van neki…

Később Évával, a nagynénémmel:

Én: Képzeld, azt mondták, hogy sok problémám lesz Pepével az iskolában.
Éva: Nekem mondod? Szerinted mit csináltam, amikor első osztályban azzal fogadott a tanító néni, hogy István [unokatestvérem] kiment a táblához, kivette a krétát kezéből és magyarázni kezdett az osztálynak…