Különböző okok miatt amerikai vízumért kellett folyamodnunk, nekem és A.-nak is. A procedúra során két dolgot kell papírokkal bizonyítani: 1) Az utazás célját; 2) Azt, hogy kötődünk Magyarországhoz, ha ki is megyünk Amerikába és meglátjuk, hogy ott kolbászból vannak a kerítések, mégis haza fogunk jönni az itthoni kötődéseink miatt.
Az utazás célja egyértelmű. A papírok is megvannak.
A kötődéssel kapcsolatosan agyalunk egyik este, igen későn:
Én: Van a ház.
A.: Igen. Kikérjük a tulajdonlapot.
Én: Van munkánk.
A.: Igen, talán a szerződésünket kellene elvinni. Van bankszámlánk.
Én: Mindig kidobom a havi értesítőt.
A.: Nem baj, majd kérek kivonatot a banktól.
Én: Van autónk.
A.: Igen. Majd visszük a forgalmit.
Én: Ez elég lesz szerinted?
A. [Az örök optimista]: Biztos elég lesz. Semmi gond
Másnap reggel:
Én: VANNAK GYEREKEINK. AKIK NEM UTAZNAK VELÜNK.
A.: Vigyük el őket is a követségre?
Én: Nem szerintem elég lesz, ha a születési anyakönyvi kivonatukat visszük magunkkal…
Utóirat1: Minden rendben volt. Gond nélkül ment minden. Második kérdés volt, hogy van-e gyerekünk. Mikor mondtuk, hogy igen van, három, már készítettem is a papírokat. Mire a konzul ránk nézett és legyintett: Nem kell papír. Elhiszem maguknak.
Így nemcsak a vízumunkat kaptuk meg, hanem azt a tudást is, hogy elég szarul nézünk ki ahhoz, hogy bárki elhiggye három gyerekünk van. Úgy gondolom, a konzulnak azt kellett volna mondania, hogy: Maguknak? Három? Ilyen fiatalon? Nem hiszem el! Tudják papírokkal bizonyítani?
A férjem nem engedte, hogy ezt részletesen elmagyarázzam a követség alkalmazottainak, hanem inkább kirángatott az épületből…
Utóirat2: Éppen azon merengtem várakozás közben, hogy a híres embereknek is ugyanúgy sorban kell állniuk, vagy van külön eljárás számukra, amikor megkaptam a híres emberemet. Bár a rövid haja megzavart és a férjem nem is hitte el, hogy Tóth Gabit üdvözölhetjük a követségen, de igazam volt! Itt a bizonyítékom! (És nem, nem én írtam a feljelentést.) Egyébként amire felfigyeltem először, az Gabi cuki kis fekete halálfejes műanyag retikülje volt. Remélem a lányok hamarosan kinőnek, a hello-kitty-és-barbi-sziget-hercegnője-vagyok (elnézést megyek hányni) korszakukból és kicsit komolyabb kiegészítők után nézhetünk. Biztos van halálfejes kishátizsák is, óvodás rockereknek.
2008. február 13., szerda
2008. február 12., kedd
Závada Pál: Milota
Bár idén elhatároztam, hogy sokkal kevesebbet fogok olvasni, mint tavaly, így is mögöttem van már néhány regény.
Závada Pált még az egyetemen szerettem meg, amikor a Kulákprés c. szociográfiáját kellett olvasnunk. Zseniális könyv. Olyan világot tárt elém, amiről fogalmam sem volt, úgy, hogy azóta sem tudom feledni. (Magvető 2006-ban újra kiadta, színesbe-szagosba, megvettem, mert anno könyvtári példányban olvastam…) Ezek után természetes volt, hogy a regényeit is megvettem és elolvastam. Kezdtem, természetesen, Jadviga párnájával, majd jött A fényképész utókora. És végül most Milota.
Semmi kifogásom a posztmodern regény ellen, bár most, hogy jobban belegondolok nem is tudom, hogy mi is a posztmodern regény, mindenesetre Milota nagyon fifikásan van megírva. Túl fifikásan az én ízlésemnek.
Van először is a két hang. Az öreg Milota és Erka. A férfi magnóba mondja a történetét, a nőnek a naplóját olvashatjuk. Mindketten mesterük az elbeszélésüknek: Milota odáig merészkedik, hogy ki is szól a magnóról a feleségének, hogy a következő részt ne hallgassa meg. Kicsit vártam, hogy Erka is megjegyzi az olvasónak egy ponton: A következő 10 oldal titkos feljegyzés, kérem az olvasóimat, lapozzák át. Kár, hogy a női naplók általában érdektelen ömlengések, hülyeségekről (mint tapasztalt női naplóíró mondom ezt), és Erka naplója sem más.
Van színdarab a regényben/naplóban/elbeszélésben, aminek terjengőssége különösen idegesített. Ennél már csak az idősíkok variálódása zavart jobban. Öreg vagyok én már ehhez! Miért nem volt Závada elég bátor ahhoz, hogy vegye a történetét, és mint egy igazi omnipotens elbeszélő elkezdje az elején és befejezze a végén? Miért?
Ja, és van csavar a regény végén, amit kivételesen nem fogok elárulni. Mindenesetre annyit mondok, hogy nem véletlenül Milota a regény címe.
Összegzés: Ismét nem tudtunk a Kulákprés magasságaiba emelkedni. Nem mintha ez baj lenne…
Závada Pált még az egyetemen szerettem meg, amikor a Kulákprés c. szociográfiáját kellett olvasnunk. Zseniális könyv. Olyan világot tárt elém, amiről fogalmam sem volt, úgy, hogy azóta sem tudom feledni. (Magvető 2006-ban újra kiadta, színesbe-szagosba, megvettem, mert anno könyvtári példányban olvastam…) Ezek után természetes volt, hogy a regényeit is megvettem és elolvastam. Kezdtem, természetesen, Jadviga párnájával, majd jött A fényképész utókora. És végül most Milota.
Semmi kifogásom a posztmodern regény ellen, bár most, hogy jobban belegondolok nem is tudom, hogy mi is a posztmodern regény, mindenesetre Milota nagyon fifikásan van megírva. Túl fifikásan az én ízlésemnek.
Van először is a két hang. Az öreg Milota és Erka. A férfi magnóba mondja a történetét, a nőnek a naplóját olvashatjuk. Mindketten mesterük az elbeszélésüknek: Milota odáig merészkedik, hogy ki is szól a magnóról a feleségének, hogy a következő részt ne hallgassa meg. Kicsit vártam, hogy Erka is megjegyzi az olvasónak egy ponton: A következő 10 oldal titkos feljegyzés, kérem az olvasóimat, lapozzák át. Kár, hogy a női naplók általában érdektelen ömlengések, hülyeségekről (mint tapasztalt női naplóíró mondom ezt), és Erka naplója sem más.
Van színdarab a regényben/naplóban/elbeszélésben, aminek terjengőssége különösen idegesített. Ennél már csak az idősíkok variálódása zavart jobban. Öreg vagyok én már ehhez! Miért nem volt Závada elég bátor ahhoz, hogy vegye a történetét, és mint egy igazi omnipotens elbeszélő elkezdje az elején és befejezze a végén? Miért?
Ja, és van csavar a regény végén, amit kivételesen nem fogok elárulni. Mindenesetre annyit mondok, hogy nem véletlenül Milota a regény címe.
Összegzés: Ismét nem tudtunk a Kulákprés magasságaiba emelkedni. Nem mintha ez baj lenne…
2008. február 11., hétfő
Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?
Miután Pepét 6 évesen kirakták az óvodából [Jó, A. olvasatában azt mondták, hogy annyira okos, hogy kár még egy évet az óvodában hagyni. De mi van a pszichés fejlettségével, kérdezem én?], kénytelen vagyok az iskolakérdéssel foglalkozni. Nem drámai a helyzet, bár az kicsit meredek lesz, hogy az ének-tagozatra bejutassam a botfülű fiamat, de mint botfülű anyuka több értelmét látom a zenei oktatásnak, mint a számítástechnika-angol párosításnak. Most egy történet jön, ami megvilágítja, hogy miről is beszélnek az óvónők.
Állatkerti látogatásra indult az óvoda. Mivel nem Budapesten lakunk, különbusszal tervezték megközelíteni a Városligetet. Pepe nagyon örül a lehetőségnek, de „biztos hosszú lesz a buszozás” felkiáltással, reggel magához veszi a képes történelmi atlaszát. Igen, amit Angélától kapott. Angi a jogi egyetemi felvételire készült belőle. „Ezt fogom olvasgatni a buszon” – mondja nagyképűen a fiam. Nagyképűen, mert messze van az olvasástól. Rendben nézegetni.
Mikor beérnek az óviba, a csoport nagy része még a „gyűjtőben” [értsd: összevont csoportban] van, de Pepét már a saját csoportjába irányítják. Szépen leveszi a kabátját, bemegy a csoportszobába, leül az asztalhoz, és nézegetni kezdi a térképeket.
Újabb kérdés merül fel az óvónőben, amikor bejön és meglátja, hogy Pepe mit „olvasgat”. Így szól a kérdés:
„Mit fognak az iskolában tanítani ennek a gyereknek?”
PS: Ezt az alkalmat is megragadom, hogy elnézést kérjek nagycsoportos fiamtól, hogy ostoba kisgyereknek neveztem, mert azt mondta, hogy Zsigmond király fia volt Hunyadi János. Úgy tűnik, igaza volt. Nem tehetek róla: nem történelem szakot végeztem a bölcsészkaron!
Állatkerti látogatásra indult az óvoda. Mivel nem Budapesten lakunk, különbusszal tervezték megközelíteni a Városligetet. Pepe nagyon örül a lehetőségnek, de „biztos hosszú lesz a buszozás” felkiáltással, reggel magához veszi a képes történelmi atlaszát. Igen, amit Angélától kapott. Angi a jogi egyetemi felvételire készült belőle. „Ezt fogom olvasgatni a buszon” – mondja nagyképűen a fiam. Nagyképűen, mert messze van az olvasástól. Rendben nézegetni.
Mikor beérnek az óviba, a csoport nagy része még a „gyűjtőben” [értsd: összevont csoportban] van, de Pepét már a saját csoportjába irányítják. Szépen leveszi a kabátját, bemegy a csoportszobába, leül az asztalhoz, és nézegetni kezdi a térképeket.
Újabb kérdés merül fel az óvónőben, amikor bejön és meglátja, hogy Pepe mit „olvasgat”. Így szól a kérdés:
„Mit fognak az iskolában tanítani ennek a gyereknek?”
PS: Ezt az alkalmat is megragadom, hogy elnézést kérjek nagycsoportos fiamtól, hogy ostoba kisgyereknek neveztem, mert azt mondta, hogy Zsigmond király fia volt Hunyadi János. Úgy tűnik, igaza volt. Nem tehetek róla: nem történelem szakot végeztem a bölcsészkaron!
2008. február 6., szerda
Narancslekvárt főzök be
Na jó, kit is akarok becsapni? Megszervezem a narancslekvár befőzést.
Nagyon szeretem a narancslekvárt. Még a befőzéssel sem lenne gondom, de mivel a 88 éves nagymamám felsóhajtott, hogy „most kellene narancslekvárt befőzni”, azt gondoltam: „Ki vagyok én, hogy megtagadjam az örömét?”
A narancshéj felhasználása miatt első lépésként rögtön beleütközünk a bio-nem-bio problémába. Kell-e ellenőrzött biológiai gazdaságból származó narancs a lekvárhoz? Én személy szerint úgy vélem kell. (Nem mintha visszautasítanék bármilyen narancslekvárt…) Mindenesetre mivel a hangsúly a szervezésen van, és azon, hogy elkerüljem azt a szörnyű esetet, hogy megmozdítsam a kisujjam, felhívom (orr-ral tárcsázva) Németországban tartózkodó férjemet, hogy hozzon néhány kiló bio-narancsot.
Második lépésként vitába keveredek a nagymamámmal, aki Őrmester Dédi néven fut, a cukor ügyében. Őrmester Dédi (ÖD) állítja, hogy majd ő megveszi a lekvárhoz a cukrot. Ezt azonban a leglustább én-em is már bunkóságnak tartja, így megállapodunk, hogy a cukrot én veszem meg.
ŐD: De csak akkor vedd meg, ha nem kerül 189 forintnál többe. Én annyiért veszem a cukor kilóját a Pluszban, ne adj ki érte többet.
Ugyanis ÖD megnézi mindennek az árát és 153 forintból simán főz egy háromfogásos ebédet, úgy 8 személynek. Nem akarom izgatni, így szemrebbenés nélkül megígérem neki, hogy a cukor nem fog 189 forintnál többe kerülni.
Néhány nap múlva esedékessé válik a narancs leszállítása Őrmester Dédihez, mert hiába ügyes, de ő sem lesz képes néhány félig aszott, félig rohadt gyümölcsből lekvárt készíteni. Persze a cukorról nem gondoskodtam, de A. azt mondta, hogy majd az egyik Pozsonyi úti kisboltban veszünk. Én mondtam A.-nak, hogy ebből gond lesz, de ő szokás szerint bízott magában. A gyerekeket nem tudtuk az üzletbe berángatni, mert egy játékbolt kirakata előtt nézelődtek, így A.-t küldtem a boltba cukorért.
Persze a férjem bátorságának is van határa, így amikor jött visszafelé már láttam, hogy kapargatja le a cukorról az árcédulát.
A.: Gondoltam leszedem róla, hogy 340 forintba került kilója.
Én: Ez egy okos gondolat!
Következő jelenetünk már ŐD konyhájában zajlik. Én persze az előszobában sunnyogok. Az alibim, hogy a gyerekek kabátjait akasztom fel. De már hallom, ŐD első kérdését:
ŐD: Mennyiért vettétek?
A: 240 forintért.
Én (csak gondolatban!): A férjem megőrült. Most fog a nagymamám szívrohamot kapni. Hívnom kell a mentőket!
ŐD (hangosan): Miért vetettek ilyen drága cukrot? Mondtam, hogy én 189 forintért kapok egy kilót a Pluszban. Miért kell feleslegesen pazarolni a pénzt? Ez kilónként 51 forint többlet, az 153 forint három kilóra.
A.: Igen, de, tessék megnézni, ez magyar cukor és nem szlovén. Szívesen fizetek magyar áruért kicsit többet.
Erre a válaszra sem én, sem Őrmester Dédi nem számított. Még is tud valamit a férjem!
ŐD: Tényleg magyar cukor?
A.: Igen, tessék megnézni Mátra Cukorgyár.
ŐD: Tényleg! Akkor jó. Nem bánom.
Én csak ennyit mondok:
EZT MEGÚSZTAM!
PS: Tegnap hazafelé láttam egy óriásplakáton. Az Auchen-ban 169 forint a cukor kilója! Hívjam fel Őrmester Dédit?
Nagyon szeretem a narancslekvárt. Még a befőzéssel sem lenne gondom, de mivel a 88 éves nagymamám felsóhajtott, hogy „most kellene narancslekvárt befőzni”, azt gondoltam: „Ki vagyok én, hogy megtagadjam az örömét?”
A narancshéj felhasználása miatt első lépésként rögtön beleütközünk a bio-nem-bio problémába. Kell-e ellenőrzött biológiai gazdaságból származó narancs a lekvárhoz? Én személy szerint úgy vélem kell. (Nem mintha visszautasítanék bármilyen narancslekvárt…) Mindenesetre mivel a hangsúly a szervezésen van, és azon, hogy elkerüljem azt a szörnyű esetet, hogy megmozdítsam a kisujjam, felhívom (orr-ral tárcsázva) Németországban tartózkodó férjemet, hogy hozzon néhány kiló bio-narancsot.
Második lépésként vitába keveredek a nagymamámmal, aki Őrmester Dédi néven fut, a cukor ügyében. Őrmester Dédi (ÖD) állítja, hogy majd ő megveszi a lekvárhoz a cukrot. Ezt azonban a leglustább én-em is már bunkóságnak tartja, így megállapodunk, hogy a cukrot én veszem meg.
ŐD: De csak akkor vedd meg, ha nem kerül 189 forintnál többe. Én annyiért veszem a cukor kilóját a Pluszban, ne adj ki érte többet.
Ugyanis ÖD megnézi mindennek az árát és 153 forintból simán főz egy háromfogásos ebédet, úgy 8 személynek. Nem akarom izgatni, így szemrebbenés nélkül megígérem neki, hogy a cukor nem fog 189 forintnál többe kerülni.
Néhány nap múlva esedékessé válik a narancs leszállítása Őrmester Dédihez, mert hiába ügyes, de ő sem lesz képes néhány félig aszott, félig rohadt gyümölcsből lekvárt készíteni. Persze a cukorról nem gondoskodtam, de A. azt mondta, hogy majd az egyik Pozsonyi úti kisboltban veszünk. Én mondtam A.-nak, hogy ebből gond lesz, de ő szokás szerint bízott magában. A gyerekeket nem tudtuk az üzletbe berángatni, mert egy játékbolt kirakata előtt nézelődtek, így A.-t küldtem a boltba cukorért.
Persze a férjem bátorságának is van határa, így amikor jött visszafelé már láttam, hogy kapargatja le a cukorról az árcédulát.
A.: Gondoltam leszedem róla, hogy 340 forintba került kilója.
Én: Ez egy okos gondolat!
Következő jelenetünk már ŐD konyhájában zajlik. Én persze az előszobában sunnyogok. Az alibim, hogy a gyerekek kabátjait akasztom fel. De már hallom, ŐD első kérdését:
ŐD: Mennyiért vettétek?
A: 240 forintért.
Én (csak gondolatban!): A férjem megőrült. Most fog a nagymamám szívrohamot kapni. Hívnom kell a mentőket!
ŐD (hangosan): Miért vetettek ilyen drága cukrot? Mondtam, hogy én 189 forintért kapok egy kilót a Pluszban. Miért kell feleslegesen pazarolni a pénzt? Ez kilónként 51 forint többlet, az 153 forint három kilóra.
A.: Igen, de, tessék megnézni, ez magyar cukor és nem szlovén. Szívesen fizetek magyar áruért kicsit többet.
Erre a válaszra sem én, sem Őrmester Dédi nem számított. Még is tud valamit a férjem!
ŐD: Tényleg magyar cukor?
A.: Igen, tessék megnézni Mátra Cukorgyár.
ŐD: Tényleg! Akkor jó. Nem bánom.
Én csak ennyit mondok:
EZT MEGÚSZTAM!
PS: Tegnap hazafelé láttam egy óriásplakáton. Az Auchen-ban 169 forint a cukor kilója! Hívjam fel Őrmester Dédit?
2008. február 5., kedd
Hármasban Pepével
Múlt hét volt az első alkalom, amikor hármasban utaztunk el. Nagyon élveztük, hogy három gyerek helyett csak eggyel kellett foglalkoznunk, bár ez több meglepetést is tartogatott számunkra. Pepe, közel hat évével, sokkal érettem és ügyesebb, mint a lányok, csomó mindent tud egyedül csinálni, amit a lányok még nem. Így amikor együtt vagyunk Pepe legtöbbször „radar alatt repül”, rajta tartom a szememet, nehogy életét veszítse valamelyik hajmeresztő ötlete nyomán, de nem figyelek igazán, hogy mit hogyan csinál, megelégszem a még-éppen-elfogadható végeredménnyel. (Bár, ha láttátok volna, hogy ma milyen öltözékben ment óvodába, akkor lehet, hogy a végeredményre nem mondtátok volna, hogy még-épp-elfogadható, hanem azt, hogy szörnyű…) Most viszont, hogy ketten minden figyelmünket Pepének tudtuk szentelni, néhány dolgot tisztábban látunk.
Járás. Valóban nem tűnt fel, hogy Pepe hogyan is sajátította el a járás technikáját. Nem is értem, hogyan nem vettem észre, hogy a fiam járás közben nem emeli fel a lábát. Csoszog. Idegesítően. Mikor 3768-szor is figyelmeztettük, hogy ne csoszogjon, akkor Pepe kibukott: „Nem tudok máshogy járni.”
Ajtó. Bár Pepét igazi lovagnak neveltük, eddig nem tűnt fel, hogy minden ajtón elsőnek kell bemennie. Akkor is, ha több emberen (értsd: apja és anyja, és néhány vadidegen) kell ezért átgázolnia. Ahány ajtóhoz értünk mindig figyelmeztettük, hogy legalább a hölgyeket (értsd: anyja) engedje előre.
Evés. Nem is tudom, hol kezdjem. Terpeszkedik az asztalnál, támasztja a fejét, könyököl. Mondjuk, nem csámcsog, és késsel-villával eszik, de ez utóbbit az óvodában tanították meg neki. Minden étkezés külön tréning volt. Hogy tartsa a kezét, fejét. Hogy egyen szépen.
Beszéd. Mint Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban. Pepe mindent kiabálva mond. Nyilván ez a háromgyerekes alapzajban nem tűnik fel, de most akárhányszor kinyitotta a száját, rászóltunk: „Halkabban, Pepe!”
Amikor indulás előtt a lányokat a kijelölt nagymamáknál elhelyeztük, Pepe megjegyezte, hogy ő is szívesen itthon maradna az egyik nagymamánál. Kicsit megsértődtem, milyen hálátlan a gyerekem, nyilván nem is szeret, hogy nem akar velem utazni. Vajon miért?
Járás. Valóban nem tűnt fel, hogy Pepe hogyan is sajátította el a járás technikáját. Nem is értem, hogyan nem vettem észre, hogy a fiam járás közben nem emeli fel a lábát. Csoszog. Idegesítően. Mikor 3768-szor is figyelmeztettük, hogy ne csoszogjon, akkor Pepe kibukott: „Nem tudok máshogy járni.”
Ajtó. Bár Pepét igazi lovagnak neveltük, eddig nem tűnt fel, hogy minden ajtón elsőnek kell bemennie. Akkor is, ha több emberen (értsd: apja és anyja, és néhány vadidegen) kell ezért átgázolnia. Ahány ajtóhoz értünk mindig figyelmeztettük, hogy legalább a hölgyeket (értsd: anyja) engedje előre.
Evés. Nem is tudom, hol kezdjem. Terpeszkedik az asztalnál, támasztja a fejét, könyököl. Mondjuk, nem csámcsog, és késsel-villával eszik, de ez utóbbit az óvodában tanították meg neki. Minden étkezés külön tréning volt. Hogy tartsa a kezét, fejét. Hogy egyen szépen.
Beszéd. Mint Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban. Pepe mindent kiabálva mond. Nyilván ez a háromgyerekes alapzajban nem tűnik fel, de most akárhányszor kinyitotta a száját, rászóltunk: „Halkabban, Pepe!”
Amikor indulás előtt a lányokat a kijelölt nagymamáknál elhelyeztük, Pepe megjegyezte, hogy ő is szívesen itthon maradna az egyik nagymamánál. Kicsit megsértődtem, milyen hálátlan a gyerekem, nyilván nem is szeret, hogy nem akar velem utazni. Vajon miért?
2008. február 4., hétfő
Pepe első napja a sípályán
7.30 Ébredés. Kezdem a panaszkodást, hogy nem fogok tudni síelni, mert nagyon fáj a hasam. Nyilván gyomorfekélyem van.
8.00 Reggeli. Tovább panaszkodom.
8.45 Autóval fel a szerpentinen a hegyre. Már Pepének is fáj a hasa.
9.00 Felcsatoljuk a lábunkra a léceket. A. megveszi a háromnapos bérleteket.
9.15 Továbbra is panaszkodom a hasfájásra .
9.16 A. javasolja, hogy melegítsünk be és csúszunk néhányat a pálya alján. Pepe és én, mindketten kellően türelmetlenek vagyunk, ragaszkodunk, hogy azonnal üljünk fel a csákányos liftre és menjük fel a hegy tetejére. A. jön utánunk.
9.20 Fent a hegytetőn. A. nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Nevet, mert reggel óta először nem panaszkodom, hogy fáj a hasam. Sír, mert új témába kezdek: „Erről a hegyről én nem tudok lemenni. Túl meredek. Ez egy Mount Everest. Én itt fogok meghalni. Lecsatolok. Lemegyek gyalog. Miért kellett ide feljönnünk? Kinek az ötlete volt?” Pepe hallgat.
9.25 Elindulunk lefelé. Pepe hóekében csúszik keresztbe a pályán. A lift alatt, a kerítés előtt elesik. A. felsegíti. Nagyon figyel, hogy mit mond a fiának, nehogy később arra emlékezzen Pepe, hogy az apja ordítva zavarta le egy magas hegyről. Mivel én mindent könyvből tanulok, és síelni Szepes Mária visszaemlékezéseiből tanultam meg (abból, ahogy leírja Szepes Béla hogyan tanította meg síelni), kicsit összeveszünk A.-val, mert ő máshogy mondja. Végül aztán eszébe jut, hogy inkább megmutatja, hogy kell megfordulni. Pepe közben átcsúszik a pálya másik felére. Én lefelé.
9.35 Leérek a lejtő aljára. Visszanézve látom, hogy Pepe és A. nem sokat haladtak. A. magyaráz Pepének, mit kell csinálni. Minden kanyarnál be kell fordítani Pepét irányba. Kicsit félek, ahogy Pepe leér, ragaszkodni fog hozzá, hogy menjünk haza.
10.20 Pepe és papája leérnek a kb. 300 méteres lejtő aljára. Pepe: „Azt hiszem, ráéreztem a síelés sebességére. Nem szabad se gyorsan, se lassan menni.” A. megkönnyebbülve felsóhajt. Kérdezem, hogy miket mondott Pepének az elmúlt háromnegyed óra alatt a lejtőn. Fogalma sincs. Persze mi magyarok mindig mindent jobban tudunk, így elutasítjuk a gondolatot, hogy síiskolába beírassuk a gyereket. Meg tudjuk mi is tanítani síelni.
10.25 Második csúszás. Pepe minden kanyarban elesik, ami nem kis teljesítmény, mert szinte csak kanyarokból áll a lejövetele, de lejön.
10.35 Harmadik csúszás. Pepe már csak a jobbkanyarokban esik el. Leérünk együtt.
10.45 Pepe: „Mikor mehetek már át a nehezebb pályára?” Én: „Ha ezen a pályán lejössz esés nélkül.”
10.50 Negyedik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Annyira el van telve magától, hogy a pálya alján kirakott kapuk közé is beviharzik. Nyilván végig tud kanyarogni a síiskolásoknak kirakott botok között. Elesik. Szerencsére így nem kell átmenni a jeges pályára vele.
11.00 Ötödik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Ez az a történelmi pillanat, amikor kb. úgy síel, mint én. Ettől kezdve én stagnálok, ő fejlődik.
11.05 Mindenesetre a nem-várt fejlemény hatására megváltoztatom az ígéretemet, akkor jöhet le a nehezebb pályán, ha megtanulja a liftet használni.
11.10 Pepét eddig a papája viszi fel a lifttel. Most mellém ül a csákányra. A hegy tetején a megfelelő pillanatban kilököm a liftből. Pepe beesik a lift alá. Hiába buzdítom, nem tud felállni. A liftet leállítják. Egy kedves fiatalember kisegíti Pepét a bajból. Együtt csúszunk le.
11.20 Második liftezés: Tökéletes a kiszállás.
11.30 Harmadik liftezés: Elkalandozik a figyelmem. Azt mondjuk észreveszem, hogy félpályán Pepe leesik a csákányról. Liftet leállítják. Nem tudok leszállni, mert a csákány a kabátomba akad. Fogom közben Pepét is. Áll a lift. A. odacsúszik hozzánk, lesegít a liftről, felsegít a pályára. Lecsúszunk.
11.40 Ideje, hogy ebédelni menjünk. Hangot adok annak a véleményemnek, hogy kár volt háromnapos bérletet venni, a félnapos is megtette volna. A fiúk nem értik miről beszélek. Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom síelni. Majd a férjemmel béreltetek egy csinos síoktatót magamnak. Napozni úgyis utálok.
8.00 Reggeli. Tovább panaszkodom.
8.45 Autóval fel a szerpentinen a hegyre. Már Pepének is fáj a hasa.
9.00 Felcsatoljuk a lábunkra a léceket. A. megveszi a háromnapos bérleteket.
9.15 Továbbra is panaszkodom a hasfájásra .
9.16 A. javasolja, hogy melegítsünk be és csúszunk néhányat a pálya alján. Pepe és én, mindketten kellően türelmetlenek vagyunk, ragaszkodunk, hogy azonnal üljünk fel a csákányos liftre és menjük fel a hegy tetejére. A. jön utánunk.
9.20 Fent a hegytetőn. A. nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Nevet, mert reggel óta először nem panaszkodom, hogy fáj a hasam. Sír, mert új témába kezdek: „Erről a hegyről én nem tudok lemenni. Túl meredek. Ez egy Mount Everest. Én itt fogok meghalni. Lecsatolok. Lemegyek gyalog. Miért kellett ide feljönnünk? Kinek az ötlete volt?” Pepe hallgat.
9.25 Elindulunk lefelé. Pepe hóekében csúszik keresztbe a pályán. A lift alatt, a kerítés előtt elesik. A. felsegíti. Nagyon figyel, hogy mit mond a fiának, nehogy később arra emlékezzen Pepe, hogy az apja ordítva zavarta le egy magas hegyről. Mivel én mindent könyvből tanulok, és síelni Szepes Mária visszaemlékezéseiből tanultam meg (abból, ahogy leírja Szepes Béla hogyan tanította meg síelni), kicsit összeveszünk A.-val, mert ő máshogy mondja. Végül aztán eszébe jut, hogy inkább megmutatja, hogy kell megfordulni. Pepe közben átcsúszik a pálya másik felére. Én lefelé.
9.35 Leérek a lejtő aljára. Visszanézve látom, hogy Pepe és A. nem sokat haladtak. A. magyaráz Pepének, mit kell csinálni. Minden kanyarnál be kell fordítani Pepét irányba. Kicsit félek, ahogy Pepe leér, ragaszkodni fog hozzá, hogy menjünk haza.
10.20 Pepe és papája leérnek a kb. 300 méteres lejtő aljára. Pepe: „Azt hiszem, ráéreztem a síelés sebességére. Nem szabad se gyorsan, se lassan menni.” A. megkönnyebbülve felsóhajt. Kérdezem, hogy miket mondott Pepének az elmúlt háromnegyed óra alatt a lejtőn. Fogalma sincs. Persze mi magyarok mindig mindent jobban tudunk, így elutasítjuk a gondolatot, hogy síiskolába beírassuk a gyereket. Meg tudjuk mi is tanítani síelni.
10.25 Második csúszás. Pepe minden kanyarban elesik, ami nem kis teljesítmény, mert szinte csak kanyarokból áll a lejövetele, de lejön.
10.35 Harmadik csúszás. Pepe már csak a jobbkanyarokban esik el. Leérünk együtt.
10.45 Pepe: „Mikor mehetek már át a nehezebb pályára?” Én: „Ha ezen a pályán lejössz esés nélkül.”
10.50 Negyedik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Annyira el van telve magától, hogy a pálya alján kirakott kapuk közé is beviharzik. Nyilván végig tud kanyarogni a síiskolásoknak kirakott botok között. Elesik. Szerencsére így nem kell átmenni a jeges pályára vele.
11.00 Ötödik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Ez az a történelmi pillanat, amikor kb. úgy síel, mint én. Ettől kezdve én stagnálok, ő fejlődik.
11.05 Mindenesetre a nem-várt fejlemény hatására megváltoztatom az ígéretemet, akkor jöhet le a nehezebb pályán, ha megtanulja a liftet használni.
11.10 Pepét eddig a papája viszi fel a lifttel. Most mellém ül a csákányra. A hegy tetején a megfelelő pillanatban kilököm a liftből. Pepe beesik a lift alá. Hiába buzdítom, nem tud felállni. A liftet leállítják. Egy kedves fiatalember kisegíti Pepét a bajból. Együtt csúszunk le.
11.20 Második liftezés: Tökéletes a kiszállás.
11.30 Harmadik liftezés: Elkalandozik a figyelmem. Azt mondjuk észreveszem, hogy félpályán Pepe leesik a csákányról. Liftet leállítják. Nem tudok leszállni, mert a csákány a kabátomba akad. Fogom közben Pepét is. Áll a lift. A. odacsúszik hozzánk, lesegít a liftről, felsegít a pályára. Lecsúszunk.
11.40 Ideje, hogy ebédelni menjünk. Hangot adok annak a véleményemnek, hogy kár volt háromnapos bérletet venni, a félnapos is megtette volna. A fiúk nem értik miről beszélek. Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom síelni. Majd a férjemmel béreltetek egy csinos síoktatót magamnak. Napozni úgyis utálok.
2008. február 3., vasárnap
Falhoz állítottam pókembert
Két éve, Pepe a kiscsoportos farsangon nem jelent meg, mert lusta voltam jelmezt csinálni neki beteg volt.
Tavaly farsang előtt azon vitatkoztunk, hogy Szent István vagy Könyves Kálmán legyen. Végül Szent Istvánt választotta.Varrtam neki A varrónő varrt neki palástot. Papírból csináltunk koronát. Kislabdából jogart. Teniszlabdából országalmát. Íme:
Tavaly farsang előtt azon vitatkoztunk, hogy Szent István vagy Könyves Kálmán legyen. Végül Szent Istvánt választotta.
Idén Pepe saját kezébe vette a sorsát. Egy havi könyörgés után megkapta a H&M pókember jelmezét és abban ment farsangra. És az orvoshoz. És kirándulni az erdőbe. Ja, és abban alszik három napja. Életében először komolyan szégyellem a gyerekemet. Mondjuk nyilván az én hibám, hogy ilyen lett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
