Ma hét dolgot csináltunk Bakka kérésére:
1. Bulimanókkal játszottunk.
2. Keresztül kasul bicikliztük a várost.
3. Limonádét ittunk a TV-toronyban.
4. Vízilovakat néztünk az állatkertben.
5. Felmásztunk egy győzelmi oszlop tetejére.
6. Felültünk egy lovas kocsira.
7. Feketeerdő tortát ettünk vacsora után.
Bár Bakka kiborult, hogy mennyit kell nyaralással elszenvednie, míg eljutunk Berlinbe a születésnapján, ma azt mondta, hogy élete legjobb napja volt És azt kérdezi, hol fogjuk jövőre a születésnapját ünnepelni, mert nyári gyerek. Akinek ma rengetegszer kívántunk boldog születésnapot.
2011. július 25., hétfő
2011. július 7., csütörtök
Csak egy ismerős...
A csattanás utáni első gondolatom azért is pánikszerű volt, mert tudtam, a férjem levegőben van éppen. És azt is tudtam, hogy a barátaink közül egyetlen egy van, aki azonnal ugrani fog. Mivel a férjem A., legyen ő Bé, mondjuk Bé is... Csak azért izgultam, hogy vegye fel a telefont. Mert ha nem hallja a csöngést, akkor nem lesz velem három percen belül.
Mit mondjak?
Nem volt ott három percen belül, mert először a bőgésemből ki kellett hámoznia, mi történt. Aztán meg kellett tudnia, hol vagyok pontosan.
Aztán már nem csináltam semmit, csak vártam, hogy leparkoljon. Akár 4 perc 10 másodpercbe is beletelt, hogy odaért.
Nagyon profi volt. Először meggyőződött, hogy én rendben vagyok. Aztán megnézte, hogy a gyerekek rendben vannak-e. Aztán foglalkozott az autóval. Aztán arrébb állt. Kitöltötte a papírokat. Megbeszélte telefonon a trélert. Beszélt a pasival, akibe belementem. Az orrom alá tolta a papírt, hogy írjam alá.
Aztán persze megjelent az első járókelő. Öreg néni. Kutyával. Ő kivenné a gyerekeket az autóból. Biztos megijedtek. És egy kis kutyasimogatás biztos jót tenne nekik. És minden így is történt.
A néni aztán szóba is elegyedett a gyerekekkel. Pechére Bakkát kérdezte.
Néni: Ki ez a bácsi? A papátok?
Bakka: Nem.
Néni: A barátotok?
Bakka: Nem, nem. Csak a mama egyik ismerőse.
Én nem hallottam ezt a beszélgetést, és Bé nem is rögtön mondta el, mert ő vitte el a gyerekeket is, amíg én a trélert vártam. Hogy inkább náluk reggelizzenek és játszanak, mit az út szélén ácsorogjanak. (Itt még köszönet illet néhány embert, P-től, Z-ig, de nem fogok több betűnevet használni. Tudják, kiről van szó…)
És este, amikor nagyot nevettünk ezen a történeten, mert mit gondolhatott a néni a mama ismerőseiről, rögtön tudtam, hogy sok mindenért érdemes élni, de az egyik legfontosabb dolog az ilyen „csak ismerős” barátok.
Én is ilyen barát szeretnék lenni!!!
Mit mondjak?
Nem volt ott három percen belül, mert először a bőgésemből ki kellett hámoznia, mi történt. Aztán meg kellett tudnia, hol vagyok pontosan.
Aztán már nem csináltam semmit, csak vártam, hogy leparkoljon. Akár 4 perc 10 másodpercbe is beletelt, hogy odaért.
Nagyon profi volt. Először meggyőződött, hogy én rendben vagyok. Aztán megnézte, hogy a gyerekek rendben vannak-e. Aztán foglalkozott az autóval. Aztán arrébb állt. Kitöltötte a papírokat. Megbeszélte telefonon a trélert. Beszélt a pasival, akibe belementem. Az orrom alá tolta a papírt, hogy írjam alá.
Aztán persze megjelent az első járókelő. Öreg néni. Kutyával. Ő kivenné a gyerekeket az autóból. Biztos megijedtek. És egy kis kutyasimogatás biztos jót tenne nekik. És minden így is történt.
A néni aztán szóba is elegyedett a gyerekekkel. Pechére Bakkát kérdezte.
Néni: Ki ez a bácsi? A papátok?
Bakka: Nem.
Néni: A barátotok?
Bakka: Nem, nem. Csak a mama egyik ismerőse.
Én nem hallottam ezt a beszélgetést, és Bé nem is rögtön mondta el, mert ő vitte el a gyerekeket is, amíg én a trélert vártam. Hogy inkább náluk reggelizzenek és játszanak, mit az út szélén ácsorogjanak. (Itt még köszönet illet néhány embert, P-től, Z-ig, de nem fogok több betűnevet használni. Tudják, kiről van szó…)
És este, amikor nagyot nevettünk ezen a történeten, mert mit gondolhatott a néni a mama ismerőseiről, rögtön tudtam, hogy sok mindenért érdemes élni, de az egyik legfontosabb dolog az ilyen „csak ismerős” barátok.
Én is ilyen barát szeretnék lenni!!!
2011. július 6., szerda
Hát még ez is!
Pepe: Mamika, bűntudatom van.
Én: Na mesélj, Pepe, mi történt?
Pepe: Hát ez az!
Én: Mi az, hogy hát ez az?
Pepe: Bűntudatom van, de nem tudom, miért.
Ez a freudi szuper-ego? Vagy valami egzisztencialista válság?
Milyen szakirodalomhoz is kapjak?
Én: Na mesélj, Pepe, mi történt?
Pepe: Hát ez az!
Én: Mi az, hogy hát ez az?
Pepe: Bűntudatom van, de nem tudom, miért.
Ez a freudi szuper-ego? Vagy valami egzisztencialista válság?
Milyen szakirodalomhoz is kapjak?
2011. július 5., kedd
Szóval az volt, hogy…
… ma arról szólt volna a beszámolóm, hogy milyen szorgalmasan befejeztük az évet. És hogy jól mennek a dolgaink, mert ZK egyre kevesebb gyógyszert szed, Bakkát felvették az iskolába, Pepének jó lett a bizonyítványa. És, hogy sokat dolgoztunk az elmúlt évben, ezért nagyon várjuk a nyarat és a pihenést.
És már megvolt a poén is: Annyira jól megy minden, hogy itt az ideje, hogy beüssön valami rossz. És, hogy biztos lesz valami szar a nyáron.
Mit mondjak? Nem kellett sokat várni.
Tegnap még be kellett szaladnom az egyetemre felvételiztetni. Vittem a három gyereket is, hogy majd átadjam az ügyeletes nagymamának. Minden jól ment, egészen addig, míg figyelmetlenségből be nem szálltam egy előttem szabályosan közlekedő autóba. Jó nagy karambolt csináltam. Egyedül.
Olyan nagyot, hogy senki sem volt dühös rám, csak azt mondogatták, milyen jó, hogy a három gyereknek (és nekem) nem lett semmi bajom.
Olyan nagyot, hogy kinyílt a légzsák. Ez izgalmasan hangzik. Már sokszor beszélgettünk a gyerekekkel, milyen lehet, amikor durran a légzsák.
Hogy milyen volt? Fájdalmas. A térdemnél nyílt ki. És jól leégette mindkét lábszáramat.
Úgyhogy nem marad mára más, mint elnézést kérni attól az úriembertől, aki volt olyan peches, hogy előttem menjem. Külön köszönet a csokiért, amit a gyerekeknek adott.
Köszönet a férjemnek, aki Münchenből kézi vezérelte a problémamegoldást. A biztosítást, a trélert és a többit.
Volt ugyan egy pillanat, amikor egyedül álltam az út mentén 5 darab biciklitartóval és kicsit aggódtam, hogyan fogok hazajutni busszal, de ügyesen ezt is megoldotta. Aztán úgy volt, hogy nem ülök többet autóba, de délután muszáj volt a gyerekeket elhoznom a barátainktól, ahová az ütközés után elvitték. Egész jól ment a vezetés, bár még erős szívdobogást kapok, amikor egy autó elém kanyarodik. Ami egészen praktikus dolog a budapesti forgalomban.
Holnap kölcsönautóval indulunk el.
Jó nyarat!
És már megvolt a poén is: Annyira jól megy minden, hogy itt az ideje, hogy beüssön valami rossz. És, hogy biztos lesz valami szar a nyáron.
Mit mondjak? Nem kellett sokat várni.
Tegnap még be kellett szaladnom az egyetemre felvételiztetni. Vittem a három gyereket is, hogy majd átadjam az ügyeletes nagymamának. Minden jól ment, egészen addig, míg figyelmetlenségből be nem szálltam egy előttem szabályosan közlekedő autóba. Jó nagy karambolt csináltam. Egyedül.
Olyan nagyot, hogy senki sem volt dühös rám, csak azt mondogatták, milyen jó, hogy a három gyereknek (és nekem) nem lett semmi bajom.
Olyan nagyot, hogy kinyílt a légzsák. Ez izgalmasan hangzik. Már sokszor beszélgettünk a gyerekekkel, milyen lehet, amikor durran a légzsák.
Hogy milyen volt? Fájdalmas. A térdemnél nyílt ki. És jól leégette mindkét lábszáramat.
Úgyhogy nem marad mára más, mint elnézést kérni attól az úriembertől, aki volt olyan peches, hogy előttem menjem. Külön köszönet a csokiért, amit a gyerekeknek adott.
Köszönet a férjemnek, aki Münchenből kézi vezérelte a problémamegoldást. A biztosítást, a trélert és a többit.
Volt ugyan egy pillanat, amikor egyedül álltam az út mentén 5 darab biciklitartóval és kicsit aggódtam, hogyan fogok hazajutni busszal, de ügyesen ezt is megoldotta. Aztán úgy volt, hogy nem ülök többet autóba, de délután muszáj volt a gyerekeket elhoznom a barátainktól, ahová az ütközés után elvitték. Egész jól ment a vezetés, bár még erős szívdobogást kapok, amikor egy autó elém kanyarodik. Ami egészen praktikus dolog a budapesti forgalomban.
Holnap kölcsönautóval indulunk el.
Jó nyarat!
2011. június 30., csütörtök
Volt ám a nyári szünetnek első napja is…
Már volt róla szó, nem véletlenül nincs gasztroblogom. De talán arról is volt szó, nem arról van szó, nem tudok főzni. Csak nem szeretek annyira. De persze ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam.
Két elv vezérel a konyhában. 1) Nem szeretek húsokkal variálni. 2) A gyerekek biztos nem ették meg a zöldséget a menzán.
Így a spenót-sóska-cukkini-tök-zöldborsó vonalon szoktam mozogni. A gyerekek hozzászoktak, mit várhatnak tőlem. Persze van rálátásuk a dolgokra, mert nemcsak a menzát eszik, hanem főz rájuk az apjuk, a két nagymamájuk. És szoktak vendéglőben is enni.
Mindezek eredményeképpen nagy volt a meglepetés, amikor a nyári szünet első napján, ami most hétfő volt nálunk, mert, igen, hazudtam egy kicsit, bejelentettem palacsintát fogunk sütni ebédre. A sóskaleves után.
Hogy véletlenül se kelljen semmit se megrágnunk. Nyár van, nem?
Azt hiszem, hogy legjobban úgy tudom visszaadni bejelentés utáni hangulatot, ha ZK-t idézem: „Mamika, nem akarok hinni a fülemnek. Palacsintát mondtál? Tudsz te egyáltalán palacsintát sütni?”
Persze hogy tudok. És már szedtem is elő a szakácskönyvet, teljeséggel figyelmem kívül hagyva a lányom megjegyzését, miszerint a nagymamája szakácskönyv nélkülfőzi süti a palacsintát.
Aztán ZK mellém szegődött segíteni. Azt mondja, hogy a nagymamájának is mindig ő segít. És, hogy nagyon jó palacsintasütő-segítő.
Most átugorjuk azt a részt, hogy a tésztát bekeverem, és hogy meggyőzőm a lányomat, hogy keverjünk bele reszelt almát is. Mert úgy nagyon finom lesz. És már is ott tartunk, hogy ZK vállalkozik a tűzhely bekapcsolására.
Én: Várj még! Hol az olaj?
ZK: Olaj? Olajt akarsz önteni a tűzhelyre? A TŰZHELYRE?
Én: A tűzhelyre? Az edényt szeretném beolajozni.
Beleöntöm az első palacsintának való tésztát a céledényben. Minden tökéletesen halad.
ZK: Meg fogod tudni fordítani? Mert tudod, meg kell fordítani! Kati egy fával szokta.
Én: Tényleg! Kell egy célszerszám! Mivel is fordítsuk meg?
ZK: Kati olyan fával szokta.
Én: Nekünk nincs olyan fánk. Mivel fordítsam meg? Mivel is?
Közben Bakka is megjelent a színen, és informált arról a tényről, hogy nem ajánlja, hogy feldobással fordítsam meg, mert az nekem biztos nem fog sikerülni.
Amikor az elsőt nagy nehezen megfordítottam, rögtön bepánikoltam. Honnan fogom tudni, hogy mikor kész? Szerencsére ZK nem vesztette el a fejét. Némi szagolgatás után szólt, úgy véli már kész van. „Szépen csúsztasd a tányérra, Mamika. Nem kell már megfordítani, csak csúsztasd rá.”
Nem kertelek, Internet, egy palacsintát sem tudtam rendesen megfordítani. A gyerekek viszont nagyon kedvesen bíztattak, „ügyes vagy, Mamika tulajdonképpen”. Csak este panaszkodtak az apukájuknak, hogy kevés palacsintát sütöttem. Mind elfogyott. És ők még éhesek voltak.
Elrontottam, de sikerült.
Két elv vezérel a konyhában. 1) Nem szeretek húsokkal variálni. 2) A gyerekek biztos nem ették meg a zöldséget a menzán.
Így a spenót-sóska-cukkini-tök-zöldborsó vonalon szoktam mozogni. A gyerekek hozzászoktak, mit várhatnak tőlem. Persze van rálátásuk a dolgokra, mert nemcsak a menzát eszik, hanem főz rájuk az apjuk, a két nagymamájuk. És szoktak vendéglőben is enni.
Mindezek eredményeképpen nagy volt a meglepetés, amikor a nyári szünet első napján, ami most hétfő volt nálunk, mert, igen, hazudtam egy kicsit, bejelentettem palacsintát fogunk sütni ebédre. A sóskaleves után.
Hogy véletlenül se kelljen semmit se megrágnunk. Nyár van, nem?
Azt hiszem, hogy legjobban úgy tudom visszaadni bejelentés utáni hangulatot, ha ZK-t idézem: „Mamika, nem akarok hinni a fülemnek. Palacsintát mondtál? Tudsz te egyáltalán palacsintát sütni?”
Persze hogy tudok. És már szedtem is elő a szakácskönyvet, teljeséggel figyelmem kívül hagyva a lányom megjegyzését, miszerint a nagymamája szakácskönyv nélkül
Aztán ZK mellém szegődött segíteni. Azt mondja, hogy a nagymamájának is mindig ő segít. És, hogy nagyon jó palacsintasütő-segítő.
Most átugorjuk azt a részt, hogy a tésztát bekeverem, és hogy meggyőzőm a lányomat, hogy keverjünk bele reszelt almát is. Mert úgy nagyon finom lesz. És már is ott tartunk, hogy ZK vállalkozik a tűzhely bekapcsolására.
Én: Várj még! Hol az olaj?
ZK: Olaj? Olajt akarsz önteni a tűzhelyre? A TŰZHELYRE?
Én: A tűzhelyre? Az edényt szeretném beolajozni.
Beleöntöm az első palacsintának való tésztát a céledényben. Minden tökéletesen halad.
ZK: Meg fogod tudni fordítani? Mert tudod, meg kell fordítani! Kati egy fával szokta.
Én: Tényleg! Kell egy célszerszám! Mivel is fordítsuk meg?
ZK: Kati olyan fával szokta.
Én: Nekünk nincs olyan fánk. Mivel fordítsam meg? Mivel is?
Közben Bakka is megjelent a színen, és informált arról a tényről, hogy nem ajánlja, hogy feldobással fordítsam meg, mert az nekem biztos nem fog sikerülni.
Amikor az elsőt nagy nehezen megfordítottam, rögtön bepánikoltam. Honnan fogom tudni, hogy mikor kész? Szerencsére ZK nem vesztette el a fejét. Némi szagolgatás után szólt, úgy véli már kész van. „Szépen csúsztasd a tányérra, Mamika. Nem kell már megfordítani, csak csúsztasd rá.”
Nem kertelek, Internet, egy palacsintát sem tudtam rendesen megfordítani. A gyerekek viszont nagyon kedvesen bíztattak, „ügyes vagy, Mamika tulajdonképpen”. Csak este panaszkodtak az apukájuknak, hogy kevés palacsintát sütöttem. Mind elfogyott. És ők még éhesek voltak.
Elrontottam, de sikerült.
2011. június 29., szerda
A nyári szünet második napja…
… és annak is az estéje.
Este 10 óra. Most jött A.-tól Münchenből az sms, hogy hosszú biciklizés után visszaért a szállodába. És minden rendben.
Én a hálószobánkba hurcolt kanapén ülök. Lábamnál a matracunkon a három gyerek alszik. Illetve csak kettő. A harmadik a külön ide cipelt saját matracán alszik.
Olyan édesek, azt kívánom, soha ne nőjenek fel. Hogy mindig maradjunk így öten egy család. Hogy bárcsak megállíthatnám az időt. És azt számolgatom, hány jó évem van még hátra a gyerekkorukból.
És tudjátok mit? Örülök ezeknek a gondolatoknak. Kell a változatosság, mert amikor ébren vannak az agyamra mennek. És azt számolgatom, maximum még hány nap, amíg a legkisebb is elköltözik itthonról. Mert a végsőkig szemtelenek, rendetlenek és szófogadatlanok.
Nyilván, ahogy nőni fognak és én öregszem, mindig lesz valami kifogás. De most a rendetlenségük a legbosszantóbb. Míg egy sarkot elpakolok, addig három másikat dúlnak fel. Nem értik, miről beszélek. Ők annyira segítenek. ZK-t kérem, rakjon el három pár cipőt. Nem, nem rakja el, helyette négy másikat előszed. És örömmel tapasztalja, hogy a nővére papucsa is jó már. Tudom az én hibám, miért a cipő-mániásra bízom a cipők elpakolását…
Mert igen, hiába nőnek, az esték még mindig kaotikusak. Pedig milyen ártatlannak tűnnek, mikor alszanak.
The days are long, but the years are short…
Jó nyarat!
Este 10 óra. Most jött A.-tól Münchenből az sms, hogy hosszú biciklizés után visszaért a szállodába. És minden rendben.
Én a hálószobánkba hurcolt kanapén ülök. Lábamnál a matracunkon a három gyerek alszik. Illetve csak kettő. A harmadik a külön ide cipelt saját matracán alszik.
Olyan édesek, azt kívánom, soha ne nőjenek fel. Hogy mindig maradjunk így öten egy család. Hogy bárcsak megállíthatnám az időt. És azt számolgatom, hány jó évem van még hátra a gyerekkorukból.
És tudjátok mit? Örülök ezeknek a gondolatoknak. Kell a változatosság, mert amikor ébren vannak az agyamra mennek. És azt számolgatom, maximum még hány nap, amíg a legkisebb is elköltözik itthonról. Mert a végsőkig szemtelenek, rendetlenek és szófogadatlanok.
Nyilván, ahogy nőni fognak és én öregszem, mindig lesz valami kifogás. De most a rendetlenségük a legbosszantóbb. Míg egy sarkot elpakolok, addig három másikat dúlnak fel. Nem értik, miről beszélek. Ők annyira segítenek. ZK-t kérem, rakjon el három pár cipőt. Nem, nem rakja el, helyette négy másikat előszed. És örömmel tapasztalja, hogy a nővére papucsa is jó már. Tudom az én hibám, miért a cipő-mániásra bízom a cipők elpakolását…
Mert igen, hiába nőnek, az esték még mindig kaotikusak. Pedig milyen ártatlannak tűnnek, mikor alszanak.
The days are long, but the years are short…
Jó nyarat!
2011. június 27., hétfő
„És azt akarod, hogy ezt most el is higgyük?”
„Az én gyerekkoromban a gyerekek csak akkor beszélhettek, ha a felnőttek kérdezték őket.”
„Az én gyerekkoromban a gyerekek nem mehettek be a felnőttek hálószobájába.”
„Az én gyerekkoromban az ajtókon kopognunk kellett és csak akkor mehettünk be, ha beengedtek. KIVÉVE A SZÜLŐI HÁLÓSZOBÁT.”
„Az én gyerekkoromban, ha nem ettük meg az ebédet, akkor ugyanazt kaptunk vacsorára. Csak hidegen. Ha este sem ettük meg, akkor a másnapi reggelink is megvolt már. Hidegen.”
„Az én gyerekkoromban naponta 3 kilométert gyalogoltunk az iskolába. Hóban, fagyban. És csak egy pár cipőnk volt.”
A gyerekeim csak röhögtek rajtam. És azt állították, hogy az anyukám egész máshogy mesélte nekik ezeket a dolgokat…
„Az én gyerekkoromban a gyerekek nem mehettek be a felnőttek hálószobájába.”
„Az én gyerekkoromban az ajtókon kopognunk kellett és csak akkor mehettünk be, ha beengedtek. KIVÉVE A SZÜLŐI HÁLÓSZOBÁT.”
„Az én gyerekkoromban, ha nem ettük meg az ebédet, akkor ugyanazt kaptunk vacsorára. Csak hidegen. Ha este sem ettük meg, akkor a másnapi reggelink is megvolt már. Hidegen.”
„Az én gyerekkoromban naponta 3 kilométert gyalogoltunk az iskolába. Hóban, fagyban. És csak egy pár cipőnk volt.”
A gyerekeim csak röhögtek rajtam. És azt állították, hogy az anyukám egész máshogy mesélte nekik ezeket a dolgokat…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
