Mi: Szomjas vagy?
ZK: Nem.
Mi: Kérsz inni?
ZK: Nem?
Mi: Mit kérsz inni?
ZK: Nem.
Mi: Vizet?
ZK: Nem.
Mi: Jégkockával?
ZK: Nem.
Mi: Kólát?
ZK: Nem.
Mi: Koktélt?
ZK: Nem.
Mi: Teát?
ZK: Nem.
Mi: Pálinkát?
ZK: MAMIKA, AZT NEM IHATOK!
Mi: Mit kérsz inni?
ZK: Semmit.
Mi: Kérsz vizet? Jégkockával?
ZK: Nem.
Mi: Kérsz sóskalevest?
ZK: Nem.
Mi: Húslevest?
ZK: Nem.
Mi: Hideg tejet?
ZK: Nem.
Mi: Narancslevet?
ZK: Nem.
Mi: Almalevet?
ZK: Nem.
Mi: Mit kérsz akkor inni?
ZK: Sóskalevest.
Mi: Bocs, ZK, de az az egy blöff volt. Nincs sóska itthon.
ZK: NEEEEEEEEEEEEEEM.
Mi: Vizet? Jégkockával?
ZK: Csak jégkockát!
Mi: Azt nem kaphatsz, múltkor is majdnem megfulladtál tőle.
ZK: NEEEEEEEEEEEEEEM.
Mit mondjak, idegőrlő…
2009. április 30., csütörtök
2009. április 28., kedd
Miért NEM én vagyok az ideális beteg?
Ritkán pánikolok, ha a gyerekek betegek.
Jó, szoktam, de nem minden tüsszentésükre.
Ha a férjem beteg, akkor nem szoktam pánikolni. Mondjuk, ezzel nem sokat mondok, mert 15 éve ismerem A.-t, és azóta egyszer volt beteg. És volt egy térdműtéte nem sokkal Bakka születése után, amin egyetlen panasz szó nélkül vitorlázott át.
Ők a közeli rokonaim.
És én?
Ha tüsszentek egyet, akkor az
első gondolatom, hogy MOST FOGOK MEGHALNI.
második gondolatom, hogy MENNYIRE SZENVEDEK.
harmadik gondolatom, hogy [már kis betűkkel] ha nem is fogok meghalni, akkor is így fogok szenvedni egész életemben.
negyedik gondolatom az, hogy ha ilyen nagy a baj, akkor a férjem miért nem pánikol.
ötödik gondolatom az, hogy nyilván nem szeret, és örül, hogy megszabadul tőlem. MERT NYILVÁN MEGHALOK A TÜSSZENTÉSTŐL.
hatodik gondolatom az, hogy orvost, gyógyszert!
hetedik gondolatom, hogy MÉG GYÓGYSZERT!
nyolcadik gondolatom, miért pont én szenvedek ennyire.
kilencedik gondolatom, miért vagyok ilyen hülye, hogy egy tüsszentés miatt szenvedek.
tizedik gondolatom, ha majd TÉNYLEG nagy baj lesz és visszatekintek erre a tüsszentésre, akkor verem a fejem a falba, hogy szenvedtem, amikor valójában az életet kellett volna élveznem.
Aztán tüsszentek még egyet és a folyamat kezdődik elölről…
PS.: Bocsánat mindenkitől, de főleg ZK-tól, de ma is sikerült kiszárítanunk a Kicsit…
Jó, szoktam, de nem minden tüsszentésükre.
Ha a férjem beteg, akkor nem szoktam pánikolni. Mondjuk, ezzel nem sokat mondok, mert 15 éve ismerem A.-t, és azóta egyszer volt beteg. És volt egy térdműtéte nem sokkal Bakka születése után, amin egyetlen panasz szó nélkül vitorlázott át.
Ők a közeli rokonaim.
És én?
Ha tüsszentek egyet, akkor az
első gondolatom, hogy MOST FOGOK MEGHALNI.
második gondolatom, hogy MENNYIRE SZENVEDEK.
harmadik gondolatom, hogy [már kis betűkkel] ha nem is fogok meghalni, akkor is így fogok szenvedni egész életemben.
negyedik gondolatom az, hogy ha ilyen nagy a baj, akkor a férjem miért nem pánikol.
ötödik gondolatom az, hogy nyilván nem szeret, és örül, hogy megszabadul tőlem. MERT NYILVÁN MEGHALOK A TÜSSZENTÉSTŐL.
hatodik gondolatom az, hogy orvost, gyógyszert!
hetedik gondolatom, hogy MÉG GYÓGYSZERT!
nyolcadik gondolatom, miért pont én szenvedek ennyire.
kilencedik gondolatom, miért vagyok ilyen hülye, hogy egy tüsszentés miatt szenvedek.
tizedik gondolatom, ha majd TÉNYLEG nagy baj lesz és visszatekintek erre a tüsszentésre, akkor verem a fejem a falba, hogy szenvedtem, amikor valójában az életet kellett volna élveznem.
Aztán tüsszentek még egyet és a folyamat kezdődik elölről…
PS.: Bocsánat mindenkitől, de főleg ZK-tól, de ma is sikerült kiszárítanunk a Kicsit…
2009. április 27., hétfő
Hogyan jutassuk néhány egyszerű lépésben egy gyereket kórházba? Majd hogyan zavarják őt onnan haza azonnal?
1. Tegyünk szert egy jó kis vírusra.
2. Legyen a háromból két gyerek beteg. De csak annyira, hogy túl sok aggodalomra ne legyen ok.
3. Betegedjünk meg mi is.*
4. Etessük-itassuk lelkiismeretesen a beteg gyerekeket egészen addig, míg nem kezdenek hányni.
5. Miután egyre csak hánynak (és megy a hasuk), gondoljuk azt, hogy ha csökkentjük a bemenő folyadék és tápanyag bevitelt, hogy a kifelé jövőt is minimalizáljuk.
6. Csillapítsunk lázat lelkiismeretesen, akár éjjel háromkor is, de továbbra se itassuk a gyereket.
7. Hétfőn reggel menjük munkába.
8. Hétfő délután ijedjünk meg, amikor a gyerek már lábra sem tud állni.
9. Itassunk vele céklalevet.
10. Az újabb hányás után erősen bánjuk meg ezt.
11. Amikor a gyerek már alig kommunikál, akkor VÉGRE JUSSON eszünkben hideg vízzel lassan itatni.
12. Közben pánikszerű hívjuk a férjünket, aki alighogy hazaér, megy a gyerekekkel a kórházba. Annak ellenére, hogy a gyerek a víztől hirtelen sokkal jobban lesz, és ragaszkodik ahhoz, hogy felrakjon magának egy tetoválást, mielőtt elindulna. MERT VANNAK FONTOS DOLGOK AZ ÉLETBEN!
13. Kórházba érve várakozás közben már egyen-igyon a gyerek.
14. Az ideges apuka azért ragaszkodjon a vizsgálathoz.
15. De aztán hozza is haza a gyereket…
2. Legyen a háromból két gyerek beteg. De csak annyira, hogy túl sok aggodalomra ne legyen ok.
3. Betegedjünk meg mi is.*
4. Etessük-itassuk lelkiismeretesen a beteg gyerekeket egészen addig, míg nem kezdenek hányni.
5. Miután egyre csak hánynak (és megy a hasuk), gondoljuk azt, hogy ha csökkentjük a bemenő folyadék és tápanyag bevitelt, hogy a kifelé jövőt is minimalizáljuk.
6. Csillapítsunk lázat lelkiismeretesen, akár éjjel háromkor is, de továbbra se itassuk a gyereket.
7. Hétfőn reggel menjük munkába.
8. Hétfő délután ijedjünk meg, amikor a gyerek már lábra sem tud állni.
9. Itassunk vele céklalevet.
10. Az újabb hányás után erősen bánjuk meg ezt.
11. Amikor a gyerek már alig kommunikál, akkor VÉGRE JUSSON eszünkben hideg vízzel lassan itatni.
12. Közben pánikszerű hívjuk a férjünket, aki alighogy hazaér, megy a gyerekekkel a kórházba. Annak ellenére, hogy a gyerek a víztől hirtelen sokkal jobban lesz, és ragaszkodik ahhoz, hogy felrakjon magának egy tetoválást, mielőtt elindulna. MERT VANNAK FONTOS DOLGOK AZ ÉLETBEN!
13. Kórházba érve várakozás közben már egyen-igyon a gyerek.
14. Az ideges apuka azért ragaszkodjon a vizsgálathoz.
15. De aztán hozza is haza a gyereket…
2009. április 24., péntek
Az esti fürdés
Az esti fürdés során kialakult konfliktus helyzetek miatt, az utóbbi időben külön fürdenek a gyerekek. De egy vízben.
Persze így is vita van. De most legalább nem kerül ki a kádnyi víz a fürdőszoba padlójára, mert a veszekedést még a fürdés ELŐTT bonyolítják a gyerekek.
Ma sem volt másképp.
Először ZK fürdött.
Aztán Bakka. Aki lelkesen kiabálni kezdett, hogy CSOKI VAN a fürdővízben.
Én nem asszociáltam semmire. De A. igen: Belekakilt valaki a vízbe!
Csak a fáradtsággal tudom magyarázni, hogy nem rohantam ellenőrizni a kád tartalmát, hanem vasalgattam tovább.
A. azért lelkiismeretesen megvizsgálta a csokis fürdővizet.
És nem csoki volt. És nem is kaki. Hanem fakéreg.
Mert nálunk megkezdődött a famászó szezon.
Persze így is vita van. De most legalább nem kerül ki a kádnyi víz a fürdőszoba padlójára, mert a veszekedést még a fürdés ELŐTT bonyolítják a gyerekek.
Ma sem volt másképp.
Először ZK fürdött.
Aztán Bakka. Aki lelkesen kiabálni kezdett, hogy CSOKI VAN a fürdővízben.
Én nem asszociáltam semmire. De A. igen: Belekakilt valaki a vízbe!
Csak a fáradtsággal tudom magyarázni, hogy nem rohantam ellenőrizni a kád tartalmát, hanem vasalgattam tovább.
A. azért lelkiismeretesen megvizsgálta a csokis fürdővizet.
És nem csoki volt. És nem is kaki. Hanem fakéreg.
Mert nálunk megkezdődött a famászó szezon.
2009. április 23., csütörtök
Balett
Több családtagunk van*, akiket azzal szoktunk vádolni, hogy mindig mindent jobban tudnak. Mindig mindenről véleményük van. Mindig mindenbe belebeszélnek.
Körükben üdvözöljük Pepét.
Bakka: Balettre akarok járni.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: Az nagyon fáj, Bakka.
Bakka: Balettre akarok járni. Lili is jár.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: BAKKA AZ NAGYON FÁJDALMAS.
Bakka: Nem baj, biztos megszokom majd.
Pepe: Bakka, azt nem lehet megszokni. Az olyan, mintha minden nap egy hatalmas követ ejtenének a lábadra.
Mert ki ne tudná ezeket a dolgokat, ha nem a fiam…
* A férjem vonaláról. Khm. Khm.
Körükben üdvözöljük Pepét.
Bakka: Balettre akarok járni.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: Az nagyon fáj, Bakka.
Bakka: Balettre akarok járni. Lili is jár.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: BAKKA AZ NAGYON FÁJDALMAS.
Bakka: Nem baj, biztos megszokom majd.
Pepe: Bakka, azt nem lehet megszokni. Az olyan, mintha minden nap egy hatalmas követ ejtenének a lábadra.
Mert ki ne tudná ezeket a dolgokat, ha nem a fiam…
* A férjem vonaláról. Khm. Khm.
2009. április 22., szerda
Judo-vizsga 1. rész
A parkolási mizériámról akartam írni ma is, de úgy tűnik rajtam kívül nem sok embert érdekel, így visszafogom magam heti egy parkolási bejegyzésre.
Nézzük inkább a judo-vizsgát.
Amikor Pepe középsős lett az óvodában, több ok miatt is jó ötletnek tűnt, hogy beírassuk judo-ra. Először is, a judo jó és hasznos, mert megtanítja jól esni a gyerekeket. Másodszor, az edzés az óvodában volt, a szülőknek nem kellett ide-oda hurcolni a gyereket, az óvó nénik menedzselték a dolgot. Harmadszor, bár lehet, hogy ezt kellett volna először említenem, az oviban nyitott tornaterem van, így az emeletről nagyon jól lehetett figyelni, hogy milyen édesek az edzésen a gyerekek. Ja, bocs, a negyedik pont a legfontosabb, és azt is lehetett nézegetni, hogy milyen, hogy is írjam, hogy is írjam, milyen jó feneke van az edzőnek.
Tényleg. Nem túlzok. Egy élmény az a hátsó.
És igen, a férjemnek is beszámoltam erről. És nem, A. nem féltékeny. Nem érzi magát fenyegetve egy 160 centi magas, 85-ös IQ-jú judo-edző miatt.
Persze, ahogy kijárta Pepe az óvodát az edzéseknek is vége szakadt. Illetve csak volna, ha nem ragaszkodott volna a fiam, hogy tovább járjon. Hallani sem akart más edzőről*, de semmi vész, van iskolás csoport is. Csak egy másik helyen. Ahová nekem kell elvinni a gyereket iskola után. És ahol nincs olyan jó rálátás az edző különböző testrészeire, mert egy ablaktalan alaksori teremben van az edzés.
Ahol iszonyú büdös van, így szó sem lehet róla, hogy beüljek egy edzésre. Különben sem tudnék, mert a lányokat kell szórakoztatnom, míg Pepére várunk.
Egy szó, mint száz, egyre inkább kezdem látni a judo hátrányát.
Így passzoltuk a Mikulás-versenyt.
Pepe: Nem mehetek, Mamika?
Én: Szó sem lehet róla.
Pepe: Miért?
Én: Mert nem fogunk egy egész napot eltölteni egy teremben, ahol csak judozni lehet.
A tavaszi versenyt is kihagytuk. És az összes olyan edzést, amikor Pepének nem volt kedve menni. Vagy nekem nem volt kedvem elvinni.
Két hete aztán Pepe hazahozta az övvizsga elméleti követelményeit. Két A4-es papír sűrűn teleírva kérdésekkel és válaszokkal.
Hónapok óta nem vagyok valami jó passzban, úgyhogy talán túlságosan is kibuktam azon, hogy most magolhatom a gyerekekkel, mikor született Jigoro Kano (1882.10.28.); hogy ki volt az első judo-edző Magyarországon (Vincze Tibor); hogyan mondunk egy sor nagyon fontos dolgot Japánul.
A helyzetet zavarta, hogy a szöveg tele volt mindenféle értelemzavaró hibával, amit a borsóagyam nem tudott feldolgozni.
De nem gond. Az összes közeli rokonom segítségét igénybe véve dolgoztam az ügyön.
Aztán kiderült, hogy a vizsga április 15-én lesz. Pepe születésnapján. Amikor nem fog tudni edzésre menni.
Ezen a ponton, kénytelenek voltunk Papikát beküldeni az edzőhöz, hogy intézkedjen, mert persze Pepe nem mond le arról, hogy a sárga övére kerüljön egy narancssárga csík.
Papika intézkedett. Bár nagyon szigorú a vizsga, és külön bizottság érkezik majd a gyerekekhez, miután A. befizetette a vizsgadíját, az edző megígérte, hogy Pepét majd az edzésen levizsgáztatja.
Így újult erővel magoltuk az elméleti kérdésekre adandó válaszokat.
Pepe persze már halálra unta magát. Én meg csak csesztettem. De aztán tegnap megvilágosodtam:
Én: Pepe, engem ez az egész vizsga nem érdekel. Nem is foglak többet csesztetni, hogy tanuljál. Én csak…
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Én: Én úgyis csak rosszul járhatok. Mert, ha sikerül a vizsgád vehetek neked új övet és ruhát**. Engem nem érdekel.
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Végül az apja vette át vele a kérdéseket tegnap este. És ma reggel az autóban.
De én vittem el ma az edzésre. Előtte újra átvettem Pepével az elméletet. Csomó mindent nem tudott.
Sajnos Bakkára rájött a hasmenés, így haza kellett hoznom.
Így még egy kicsit kell várnunk az eredményre...
* Pepe rajong az edzőért. Saját szavaival: „Té bácsi a mesterem. Tőle kaptam az összes övemet. Nem vagyok hajlandó más mestertől övet elfogadni.” Na ezen persze kibuktam: „Pepe, mi az, hogy tőle kaptad az összes övet? Mindegyik övet, én vettem neked a Decathlonban!” De az érvem nem számított. Pepe: „Tudod, hogy értem, Mamika.”
** Egy gyenge pillanatomban ugyanis megígértem, ha sikerül a vizsgája, kap új ruhát, mert jelenleg ugyanabban a ruhában edz a fiam, mint három évvel ezelőtt. És bár lassan nő a gyerek, de nem elég lassan. A nadrág már csak a térdéig ér.
Nézzük inkább a judo-vizsgát.
Amikor Pepe középsős lett az óvodában, több ok miatt is jó ötletnek tűnt, hogy beírassuk judo-ra. Először is, a judo jó és hasznos, mert megtanítja jól esni a gyerekeket. Másodszor, az edzés az óvodában volt, a szülőknek nem kellett ide-oda hurcolni a gyereket, az óvó nénik menedzselték a dolgot. Harmadszor, bár lehet, hogy ezt kellett volna először említenem, az oviban nyitott tornaterem van, így az emeletről nagyon jól lehetett figyelni, hogy milyen édesek az edzésen a gyerekek. Ja, bocs, a negyedik pont a legfontosabb, és azt is lehetett nézegetni, hogy milyen, hogy is írjam, hogy is írjam, milyen jó feneke van az edzőnek.
Tényleg. Nem túlzok. Egy élmény az a hátsó.
És igen, a férjemnek is beszámoltam erről. És nem, A. nem féltékeny. Nem érzi magát fenyegetve egy 160 centi magas, 85-ös IQ-jú judo-edző miatt.
Persze, ahogy kijárta Pepe az óvodát az edzéseknek is vége szakadt. Illetve csak volna, ha nem ragaszkodott volna a fiam, hogy tovább járjon. Hallani sem akart más edzőről*, de semmi vész, van iskolás csoport is. Csak egy másik helyen. Ahová nekem kell elvinni a gyereket iskola után. És ahol nincs olyan jó rálátás az edző különböző testrészeire, mert egy ablaktalan alaksori teremben van az edzés.
Ahol iszonyú büdös van, így szó sem lehet róla, hogy beüljek egy edzésre. Különben sem tudnék, mert a lányokat kell szórakoztatnom, míg Pepére várunk.
Egy szó, mint száz, egyre inkább kezdem látni a judo hátrányát.
Így passzoltuk a Mikulás-versenyt.
Pepe: Nem mehetek, Mamika?
Én: Szó sem lehet róla.
Pepe: Miért?
Én: Mert nem fogunk egy egész napot eltölteni egy teremben, ahol csak judozni lehet.
A tavaszi versenyt is kihagytuk. És az összes olyan edzést, amikor Pepének nem volt kedve menni. Vagy nekem nem volt kedvem elvinni.
Két hete aztán Pepe hazahozta az övvizsga elméleti követelményeit. Két A4-es papír sűrűn teleírva kérdésekkel és válaszokkal.
Hónapok óta nem vagyok valami jó passzban, úgyhogy talán túlságosan is kibuktam azon, hogy most magolhatom a gyerekekkel, mikor született Jigoro Kano (1882.10.28.); hogy ki volt az első judo-edző Magyarországon (Vincze Tibor); hogyan mondunk egy sor nagyon fontos dolgot Japánul.
A helyzetet zavarta, hogy a szöveg tele volt mindenféle értelemzavaró hibával, amit a borsóagyam nem tudott feldolgozni.
De nem gond. Az összes közeli rokonom segítségét igénybe véve dolgoztam az ügyön.
Aztán kiderült, hogy a vizsga április 15-én lesz. Pepe születésnapján. Amikor nem fog tudni edzésre menni.
Ezen a ponton, kénytelenek voltunk Papikát beküldeni az edzőhöz, hogy intézkedjen, mert persze Pepe nem mond le arról, hogy a sárga övére kerüljön egy narancssárga csík.
Papika intézkedett. Bár nagyon szigorú a vizsga, és külön bizottság érkezik majd a gyerekekhez, miután A. befizetette a vizsgadíját, az edző megígérte, hogy Pepét majd az edzésen levizsgáztatja.
Így újult erővel magoltuk az elméleti kérdésekre adandó válaszokat.
Pepe persze már halálra unta magát. Én meg csak csesztettem. De aztán tegnap megvilágosodtam:
Én: Pepe, engem ez az egész vizsga nem érdekel. Nem is foglak többet csesztetni, hogy tanuljál. Én csak…
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Én: Én úgyis csak rosszul járhatok. Mert, ha sikerül a vizsgád vehetek neked új övet és ruhát**. Engem nem érdekel.
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Végül az apja vette át vele a kérdéseket tegnap este. És ma reggel az autóban.
De én vittem el ma az edzésre. Előtte újra átvettem Pepével az elméletet. Csomó mindent nem tudott.
Sajnos Bakkára rájött a hasmenés, így haza kellett hoznom.
Így még egy kicsit kell várnunk az eredményre...
* Pepe rajong az edzőért. Saját szavaival: „Té bácsi a mesterem. Tőle kaptam az összes övemet. Nem vagyok hajlandó más mestertől övet elfogadni.” Na ezen persze kibuktam: „Pepe, mi az, hogy tőle kaptad az összes övet? Mindegyik övet, én vettem neked a Decathlonban!” De az érvem nem számított. Pepe: „Tudod, hogy értem, Mamika.”
** Egy gyenge pillanatomban ugyanis megígértem, ha sikerül a vizsgája, kap új ruhát, mert jelenleg ugyanabban a ruhában edz a fiam, mint három évvel ezelőtt. És bár lassan nő a gyerek, de nem elég lassan. A nadrág már csak a térdéig ér.
2009. április 21., kedd
Parkolnék, mert dolgoznék egy csöppet...
Bölcsésznapok vannak az egyetemen.
Tudom, hogy öregszem, mert ennek a ténynek egyáltalán nem örülök, hiába lehet a szabadban ücsörögni és beszélgetni és kávézni és teázni és beszélgetni és ücsörögni. A gyönyörű időben élvezni az életet. Mert mit akar egy ilyen öreg szatyor, mint én.
Mit is akar?
Öööö, parkolni az autójával.
Igen, ennyire öregszem.
Eleve elég nehéz a parkolás, mert kevés a hely és sok az autó. De eddig minden működött, feltéve, ha 1) elég korán érkeztem a munkahelyemre; 2) képes voltam a legszűkebb helyekre is beállni, olyan ügyesen, hogy ne tudjanak úgy rám parkolni, hogy később ne tudjak kiállni; 3) szerencsém volt.
A helyzet aztán lassan kezdett romlani.
1) A portaszolgálat embereinek a barátai kezdtek rászokni az ingyenes parkolási lehetőségre.
2) Elkezdtek néhány épületet felújítani az egyetemen. Ezek előtt lezárták a parkolóhelyeket, illetve a munkások (és barátaik, családtagjaik) néhány további helyet elfoglaltak.
3) Kiadtak egy tucat parkoló helyet egy közeli szállodának. Oda szintén nem parkolhat olyan halandó, mint én.
4) Pár hete újabb tucatnyi parkolóhelyet foglalt el egy szabadtéri kávézó.
5) Aztán egy másik kávézó hozta ki a székeit és asztalait további parkolóhelyekre.
6) Tegnapra aztán egy színpadot is építettek a parkolóudvarra. És egy menza is kinőtt az aszfaltból.
7) És ma aztán tényleg nem tudtam, hol hagyni az autómat, mert a parkoló autók helyén EGY ÖKRÖT sütöttek.
De rendben van. Kell a közösségi tér.
De miért pont az én parkolóhelyemen?
Tudom, hogy öregszem, mert ennek a ténynek egyáltalán nem örülök, hiába lehet a szabadban ücsörögni és beszélgetni és kávézni és teázni és beszélgetni és ücsörögni. A gyönyörű időben élvezni az életet. Mert mit akar egy ilyen öreg szatyor, mint én.
Mit is akar?
Öööö, parkolni az autójával.
Igen, ennyire öregszem.
Eleve elég nehéz a parkolás, mert kevés a hely és sok az autó. De eddig minden működött, feltéve, ha 1) elég korán érkeztem a munkahelyemre; 2) képes voltam a legszűkebb helyekre is beállni, olyan ügyesen, hogy ne tudjanak úgy rám parkolni, hogy később ne tudjak kiállni; 3) szerencsém volt.
A helyzet aztán lassan kezdett romlani.
1) A portaszolgálat embereinek a barátai kezdtek rászokni az ingyenes parkolási lehetőségre.
2) Elkezdtek néhány épületet felújítani az egyetemen. Ezek előtt lezárták a parkolóhelyeket, illetve a munkások (és barátaik, családtagjaik) néhány további helyet elfoglaltak.
3) Kiadtak egy tucat parkoló helyet egy közeli szállodának. Oda szintén nem parkolhat olyan halandó, mint én.
4) Pár hete újabb tucatnyi parkolóhelyet foglalt el egy szabadtéri kávézó.
5) Aztán egy másik kávézó hozta ki a székeit és asztalait további parkolóhelyekre.
6) Tegnapra aztán egy színpadot is építettek a parkolóudvarra. És egy menza is kinőtt az aszfaltból.
7) És ma aztán tényleg nem tudtam, hol hagyni az autómat, mert a parkoló autók helyén EGY ÖKRÖT sütöttek.
De rendben van. Kell a közösségi tér.
De miért pont az én parkolóhelyemen?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
