A mai nap nagy híre, hogy a meztelen Barbiek is a helyükre kerültek. Igen, négy hónap után, vettem a fáradságot és kicsomagoltam a lányok dobozait. Illetve a fáradtságot vettem volna korábban is, de a szekrényeik csak ma jöttek meg. (Ez most teljesen úgy hangzik, mintha a buszról szállnának le a szekrények és jönnének be a házba, de nem így jöttek. Az asztalos hozta őket.)
Szekrény hiányában bajosan tudtam volna kicsomagolni a 10 doboznyi játékot, de a szekrény vásárlásra sem voltunk motiválva, mert a lányok a játékait 95 százalékát nem is keresték. Itt le is vonjuk a nap első tanulságát: hisztizhettek nekem, drágaságaim, hogy valami nélkül nem tudtok élni... NEM FOGOK BEDŐLNI…
A második napirendi pontként megtekintjük a kapcsolódó listákat:
1. Azok a játékok, amiket négy hónapja nem kerestek: Barbie és egyéb babák, duplo, puzzle játékok, társasjátékok, plüssállatok, csatok, táskák, betűszőnyeg, golyópálya, mágnesesbetű-tábla, több tucat könyv és 4 ikeás doboznyi apró játékáru.
2. Azok a játékok, amiknek örültek, hogy előkerültek: Sissi könyv, ugrókötél.
3. Azok a játékok, amik nélkül nem tudnak élni és a költözés után RÖGTÖN ki kellett túrnom a dobozokból: ceruzák, filctollak, gyurma, papír és hajgumik.
Bár nem tudom, Jézuska, hogy az utóbbi kettő játéknak számít-e…
Úgyhogy a második tanulság: igaz, amit mondani szoktak, hogy azok a dobozok, amiket költözés után három hónappal még nem nyitottál ki, mehetnek a kukába…
2010. szeptember 10., péntek
2010. szeptember 9., csütörtök
Naplóírás
Írásgyakorlásként idén nyáron is naplót írattam Pepével. Sőt ragasztgattunk is mindenféle emléket a naplójába: térképeket, szórólapokat, képeslapokat. Úgy állítottam be a naplóírást, hogy az egy teljesen természetes időtöltés. Mindenki ír naplót: eszünk, iszunk, kakilunk, naplót írunk.
Közepes mennyiségű hisztivel ment a dolog. És hogy bizonyítsam Pepének, hogy én is írtam naplót gyerekkoromban, előkapartam a füzeteket.
Mondjuk azt nem kötöttem az orrára, hogy 12 éves kori naplómat nézegetjük.
Emlékeztem, hogy én is ragasztgattam dolgot, de az váratlanul ért, hogy nemcsak képeslapokat találtunk a füzetben, hanem sprite-os üvegről leáztatott papírt, lekváros papirkát, cukrot, sőt teát is. Én ezt teljesen normális dolognak állítottam be a gyerekeimnek. Mert ugye mindenki elrakja a lekváros üvegről lekapargatott feliratot. Hogy felnőtt korában tudja, milyen lekvárt evett 1983-ben Görögországban.
IGAZ???
Közepes mennyiségű hisztivel ment a dolog. És hogy bizonyítsam Pepének, hogy én is írtam naplót gyerekkoromban, előkapartam a füzeteket.
Mondjuk azt nem kötöttem az orrára, hogy 12 éves kori naplómat nézegetjük.
Emlékeztem, hogy én is ragasztgattam dolgot, de az váratlanul ért, hogy nemcsak képeslapokat találtunk a füzetben, hanem sprite-os üvegről leáztatott papírt, lekváros papirkát, cukrot, sőt teát is. Én ezt teljesen normális dolognak állítottam be a gyerekeimnek. Mert ugye mindenki elrakja a lekváros üvegről lekapargatott feliratot. Hogy felnőtt korában tudja, milyen lekvárt evett 1983-ben Görögországban.
IGAZ???
2010. szeptember 8., szerda
A svédek
Vannak megmagyarázhatatlan és teljességgel irracionális negatív sztereotípiák. Amikor magunk sem tudjuk, hogy bizonyos csoportokat miért is különböztetünk meg negatívan.
Nos, lehet, hogy Bakka egy életre megutálta a svédeket. És, ahogy ki fog derülni a történtekből, saját bevallása szerint nem is tudja, kik azok a svédek.
Amikor A. külföldön van egy ágyban szoktam aludni a gyerekekkel. Bakka általában kimenti magát egy idő után és elvonul nyugodtan aludni a saját ágyába, de tegnap este valószínű túl fáradt volt, így ő is a körünkben maradt.
Reggel kivételesen én ébredtem először. Sosem történt még ilyen, de bizonyos jelekből azt a következtetést vontam le, hogy Bakkának rémálma van. Nyöszörgött, majd dobálni kezdte magát. Amikor azon a határon volt, hogy álmában hányja össze magát, gondoltam felébresztem.
Nagyon nehezen ment.
Én: Bakka ébredj fel! Rosszat álmodsz. Bakka! BAKKA!
Bakka: grögrögrögrö
Én: Bakka mit álmodtál?
Bakka: A svédek. A svédek. Elvittek a svédek és nem engedtek vissza hozzád.
Én: A svédek? Kik azok a svédek?
Bakka: Nem tudom. Csak álom volt?
Szerencsére csak álom volt.
De azért mégis. Ezek a rohadékok…
Nos, lehet, hogy Bakka egy életre megutálta a svédeket. És, ahogy ki fog derülni a történtekből, saját bevallása szerint nem is tudja, kik azok a svédek.
Amikor A. külföldön van egy ágyban szoktam aludni a gyerekekkel. Bakka általában kimenti magát egy idő után és elvonul nyugodtan aludni a saját ágyába, de tegnap este valószínű túl fáradt volt, így ő is a körünkben maradt.
Reggel kivételesen én ébredtem először. Sosem történt még ilyen, de bizonyos jelekből azt a következtetést vontam le, hogy Bakkának rémálma van. Nyöszörgött, majd dobálni kezdte magát. Amikor azon a határon volt, hogy álmában hányja össze magát, gondoltam felébresztem.
Nagyon nehezen ment.
Én: Bakka ébredj fel! Rosszat álmodsz. Bakka! BAKKA!
Bakka: grögrögrögrö
Én: Bakka mit álmodtál?
Bakka: A svédek. A svédek. Elvittek a svédek és nem engedtek vissza hozzád.
Én: A svédek? Kik azok a svédek?
Bakka: Nem tudom. Csak álom volt?
Szerencsére csak álom volt.
De azért mégis. Ezek a rohadékok…
2010. szeptember 7., kedd
Énektagozat
Pepe annyira kibukott az ének tanító nénire, hogy tavaly év végén tettem egy könnyelmű ígéretet. Megígértem a fiamnak, beszélni fogok az osztályfőnökeivel arról, hogy átmehetne-e általános tagozatra.
Ígéret szép szó…
Túlzás, hogy beszéltem a tanító nénikkel, de megemlítettem nekik. És ők rögtön mondtak egy okot, hogy miért ne rakjuk át Pepét az általános tagozatra. Egy olyan indokot, amit Pepének nem akarok elmondani. Most sem fogok elmondani, de nem is lényeges a történet szempontjából. Pepének azt kommunikáltam, hogy maradjon az ének tagozaton. Jó az neki. Még zongora órára is beírattam, de erről majd később…
Ma aztán a fiam azzal fogad, hogy és most idézem szó szerint: „MAMIKA AZONNAL VEGYÉL KI AZ ÉNEKTAGOZATRÓL. MOST AZONNAL. AZONNAL MENJÜNK, BESZÉLJÜNK AZ IGAZGATÓ NÉNIVEL.”
Még év elején vagyunk, így nem kaptam fel a vizet rögtön, hogy már megint mit csinált a tanító néni.
Én: Mi a gond?
Pepe: NEM FOGOD ELHINNI MAMIKA.
Én: Mi történt?
Pepe: Az ének csak megszerettem. Az még csak-csak elmegy. De nem fogod elképzelni, hogy most mit kell csinálnunk.
Őszintén szólva tényleg el sem tudtam képzelni, miről lehet szó.
Én: MI TÖRTÉNT, PEPE?
Pepe: Eddig ugye volt három ének óránk. Ahol énekelnünk kellett.
Én: Igen, tudom. ÉS?
Pepe: És most ebből az egyik órán NÉPTÁNCOLNUNK KELL.
Mit mondjak?
Ennél nagyobb tragédia ne történjen a fiammal!
Igen, kiröhögtem Pepét és biztosítottam, hogy EZÉRT biztos nem fogom kivenni az énektagozatról. Mert nekem is kell valamin szórakoznom. Mert Pepe egy dolgot utál nagyon. Táncolni. Mivel az év végi műsorukban volt egy táncos betét, hetekig hallgattam, hogy mennyire utál táncolni. Ma még csak másfél órája hallgatom az indokokat, miért is nem akar nép táncot tanulni*. Most már ott tartunk, hogy „szinte megsántultam, Mamika, annyira fájnak a lábaim a tánctól”.
És ahogy Pepét ismerem, lesznek még érvek, úgyhogy lehet, hogy mégsem lesz olyan szórakoztató a dolog...
* Pedig szerintem a judo és a zongora mellé teljesen jó kiegészítő sport.
Ígéret szép szó…
Túlzás, hogy beszéltem a tanító nénikkel, de megemlítettem nekik. És ők rögtön mondtak egy okot, hogy miért ne rakjuk át Pepét az általános tagozatra. Egy olyan indokot, amit Pepének nem akarok elmondani. Most sem fogok elmondani, de nem is lényeges a történet szempontjából. Pepének azt kommunikáltam, hogy maradjon az ének tagozaton. Jó az neki. Még zongora órára is beírattam, de erről majd később…
Ma aztán a fiam azzal fogad, hogy és most idézem szó szerint: „MAMIKA AZONNAL VEGYÉL KI AZ ÉNEKTAGOZATRÓL. MOST AZONNAL. AZONNAL MENJÜNK, BESZÉLJÜNK AZ IGAZGATÓ NÉNIVEL.”
Még év elején vagyunk, így nem kaptam fel a vizet rögtön, hogy már megint mit csinált a tanító néni.
Én: Mi a gond?
Pepe: NEM FOGOD ELHINNI MAMIKA.
Én: Mi történt?
Pepe: Az ének csak megszerettem. Az még csak-csak elmegy. De nem fogod elképzelni, hogy most mit kell csinálnunk.
Őszintén szólva tényleg el sem tudtam képzelni, miről lehet szó.
Én: MI TÖRTÉNT, PEPE?
Pepe: Eddig ugye volt három ének óránk. Ahol énekelnünk kellett.
Én: Igen, tudom. ÉS?
Pepe: És most ebből az egyik órán NÉPTÁNCOLNUNK KELL.
Mit mondjak?
Ennél nagyobb tragédia ne történjen a fiammal!
Igen, kiröhögtem Pepét és biztosítottam, hogy EZÉRT biztos nem fogom kivenni az énektagozatról. Mert nekem is kell valamin szórakoznom. Mert Pepe egy dolgot utál nagyon. Táncolni. Mivel az év végi műsorukban volt egy táncos betét, hetekig hallgattam, hogy mennyire utál táncolni. Ma még csak másfél órája hallgatom az indokokat, miért is nem akar nép táncot tanulni*. Most már ott tartunk, hogy „szinte megsántultam, Mamika, annyira fájnak a lábaim a tánctól”.
És ahogy Pepét ismerem, lesznek még érvek, úgyhogy lehet, hogy mégsem lesz olyan szórakoztató a dolog...
* Pedig szerintem a judo és a zongora mellé teljesen jó kiegészítő sport.
2010. szeptember 6., hétfő
Nevek
Dráma nélkül sikerült az iskola évet kezdenünk. Legalábbis én nem tudok semmiről… Igaz, befogtam a fülem és hangosan laláztam…
Első nap ZK frizurával tért haza. Az óvó nénije két kis copfot font neki. Ez fizikai lehetetlenségnek tűnik ZK rövid haját nézve, de az óvó nénik nem ismernek lehetetlen, rendszeresen befonják a lányom haját.
Én: Melyik óvó néni csinálta meg a hajadat?
ZK: Öööööööö.
Itt már túráztatom az agyam, mert a lányomnak két óvó néni és egy dadus nevét kellett (volna) megjegyeznie a tavalyi év alatt. De ez nem sikerült neki. Legalábbis a válaszából erre következtetek.
ZK: A göndör hajú.
A göndör hajú, akit ZK reggel úgy ölelgetett, hogy kezdtem már féltékenyen lenni…
ZK haját másnap is befonta az óvó nénije.
Én: Ma ki csinálta meg a hajadat?
ZK: A másik óvó néni.
Tehát a „göndör hajú” még a jobbik válasz volt…
Lássuk Pepét. (Bakka itt nem fog feltűnni, mert ő az óvoda összes dolgozójának a nevét tudja. Még annak az ideiglenes kertésznek is, aki csak néha jár Béla bácsinak segíteni. A gyerekek nevét is tudja. A szülőkét is. A testvérekét is. A lánykori neveket is.)
Pepe idén megúszta a cikizésemet, hogy nem tudja a padtársa nevét, mert percileg még nincs padtársa. Viszont kaptak egy új tanító nénit.
Én: Hogy hívják?
Pepe már számít erre a kérdésre, de persze a tanító néni nevére nem emlékszik, de azért kivágja magát.
Pepe: Hogy is hívják Máté anyukáját?
Én: Vikinek.
Pepe: Igen, Viki néni.
Pénteken aztán Pepe minden holmiját bent hagyjuk az iskolában. Miután megesküdött, hogy nincs leckéje.
Mire hazaértünk, aztán eszébe jutott, hogy még is van valami…
Én: Pepe, ezt nem hiszem el! Háromszor kérdeztem, van-e leckétek.
Pepe: Ez nem olyan lecke. Ez nem igazi lecke. Ez csak olyan leckeféle.
Én: Mit kell csinálni?
Pepe: Egy papírra színessel fel kell írnunk a nevünket. Hogy majd ki tudjuk rakni a padra, hogy az új tanító néni meg tudja tanulni a nevünket. Mondjuk a tanító néni is csinálhatna egy névtáblát magának, hogy mi is meg tudjuk jegyezni a nevét.
CSINÁLHATNA, PEPE, MERT EGY NEVET MEGJEGYEZNI ANNYIRA BONYOLULT FELADAT…
Főleg annak, aki az összes bakugán nevét elsőre meg tudja jegyezni…
Ne válaszoljatok! Tudom a választ…
Első nap ZK frizurával tért haza. Az óvó nénije két kis copfot font neki. Ez fizikai lehetetlenségnek tűnik ZK rövid haját nézve, de az óvó nénik nem ismernek lehetetlen, rendszeresen befonják a lányom haját.
Én: Melyik óvó néni csinálta meg a hajadat?
ZK: Öööööööö.
Itt már túráztatom az agyam, mert a lányomnak két óvó néni és egy dadus nevét kellett (volna) megjegyeznie a tavalyi év alatt. De ez nem sikerült neki. Legalábbis a válaszából erre következtetek.
ZK: A göndör hajú.
A göndör hajú, akit ZK reggel úgy ölelgetett, hogy kezdtem már féltékenyen lenni…
ZK haját másnap is befonta az óvó nénije.
Én: Ma ki csinálta meg a hajadat?
ZK: A másik óvó néni.
Tehát a „göndör hajú” még a jobbik válasz volt…
Lássuk Pepét. (Bakka itt nem fog feltűnni, mert ő az óvoda összes dolgozójának a nevét tudja. Még annak az ideiglenes kertésznek is, aki csak néha jár Béla bácsinak segíteni. A gyerekek nevét is tudja. A szülőkét is. A testvérekét is. A lánykori neveket is.)
Pepe idén megúszta a cikizésemet, hogy nem tudja a padtársa nevét, mert percileg még nincs padtársa. Viszont kaptak egy új tanító nénit.
Én: Hogy hívják?
Pepe már számít erre a kérdésre, de persze a tanító néni nevére nem emlékszik, de azért kivágja magát.
Pepe: Hogy is hívják Máté anyukáját?
Én: Vikinek.
Pepe: Igen, Viki néni.
Pénteken aztán Pepe minden holmiját bent hagyjuk az iskolában. Miután megesküdött, hogy nincs leckéje.
Mire hazaértünk, aztán eszébe jutott, hogy még is van valami…
Én: Pepe, ezt nem hiszem el! Háromszor kérdeztem, van-e leckétek.
Pepe: Ez nem olyan lecke. Ez nem igazi lecke. Ez csak olyan leckeféle.
Én: Mit kell csinálni?
Pepe: Egy papírra színessel fel kell írnunk a nevünket. Hogy majd ki tudjuk rakni a padra, hogy az új tanító néni meg tudja tanulni a nevünket. Mondjuk a tanító néni is csinálhatna egy névtáblát magának, hogy mi is meg tudjuk jegyezni a nevét.
CSINÁLHATNA, PEPE, MERT EGY NEVET MEGJEGYEZNI ANNYIRA BONYOLULT FELADAT…
Főleg annak, aki az összes bakugán nevét elsőre meg tudja jegyezni…
Ne válaszoljatok! Tudom a választ…
2010. szeptember 2., csütörtök
ZK kontroll, többedik-rész-mint-szeretném
Kezdem azzal, hogy lusta vagyok belinkelni az előzményeket, ZK címkéje alatt mindent megtaláltok, BÁR LEHETSÉGES, HOGY AZOK AZ INFOK MÁR NEM RELEVÁNSAK…
A szedett gyógyszerek miatt 6 hetente kontrollra kell járnunk, hogy vérvétellel nyomon tudjuk követni a máj és a vese működését.
És az utolsó kontrollon azt az utasítást kaptuk, hogy az egyik gyógyszerrel álljunk le. Leálltunk. Most rövidre fogom a történetet: lehetséges, hogy ZK kamuzik, de akkor nagyon jól használja már a naptárat, mert pontosan három naponta jön elő a lábfájása, amit gyógyszerrel mulasztok el. Azaz a gyógyszerrel nem tudtunk leállni, de az adagot hatodára tudtam csökkenti, ami az orvos szerint lehetetlenség.
Én: Jó, akkor nem mondom, hogy tünetmentes a gyerek, csak azt, hogy én annak látom. Persze megvizsgálni nem tudom.
Orvos: Majd megvizsgálom én. És kiderül, hogy tünetmenetes vagy sem.
Megvizsgálta. Kiderült, hogy tünetmentes.
És akkor az orvos előállt azzal, hogy ha most lennénk nála először, akkor azt mondaná, hogy pszichés a probléma, de így már tudja, hogy nem az.
Ez idáig rendben is lenne. Én is gondoltam már, hogy kamuzik a gyerek, de placebóval elég gyorsan rövidre zártuk a kamuzás lehetőségét.
Aztán folytatja az orvos, és most nem idézem szó szerint, mert annyira izgultam, hogy nem tudtam megjegyezni pontosan, mit mondott, de fültanú segítségével rekonstruáltam, szóval azt mondja az orvos, hogy sajnos annyira gyengék és atipikusak ZK tünetei, hogy ő elbizonytalanodott, hogy tényleg az-e a betegsége, amivel egy éve kezeljük.
Na, a férjem arcát kellett volna látnotok.
Csak azért nem csapta agyon az orvost, mert az asszisztensétől ő is nagyon fél. És mert a férjem szeret mindenkire jó benyomást tenni.
Nem mondom, hogy visszakerültünk a kályhához, mert egy éve után az orvos végre vette a fáradtságot és felhagyott az autószerelői attitűdjével és megpróbálta intellektusát használva szembe nézni a problémával. (Jó most keserű vagyok, lehet, hogy ezt a kijelentésemet lehetne árnyalni…)
Aminek eredményeképpen néhány olyan vizsgálat előtt állunk, amikhez majd pelenkáznom kell magamat.
Már nem emlékszem ki, de valaki közületek azt írta, hogy azért olvassa a blogot, hogy kiderüljön, mi is ZK baja. Úgy tűnik, lesz még olvasnivalótok.
A szedett gyógyszerek miatt 6 hetente kontrollra kell járnunk, hogy vérvétellel nyomon tudjuk követni a máj és a vese működését.
És az utolsó kontrollon azt az utasítást kaptuk, hogy az egyik gyógyszerrel álljunk le. Leálltunk. Most rövidre fogom a történetet: lehetséges, hogy ZK kamuzik, de akkor nagyon jól használja már a naptárat, mert pontosan három naponta jön elő a lábfájása, amit gyógyszerrel mulasztok el. Azaz a gyógyszerrel nem tudtunk leállni, de az adagot hatodára tudtam csökkenti, ami az orvos szerint lehetetlenség.
Én: Jó, akkor nem mondom, hogy tünetmentes a gyerek, csak azt, hogy én annak látom. Persze megvizsgálni nem tudom.
Orvos: Majd megvizsgálom én. És kiderül, hogy tünetmenetes vagy sem.
Megvizsgálta. Kiderült, hogy tünetmentes.
És akkor az orvos előállt azzal, hogy ha most lennénk nála először, akkor azt mondaná, hogy pszichés a probléma, de így már tudja, hogy nem az.
Ez idáig rendben is lenne. Én is gondoltam már, hogy kamuzik a gyerek, de placebóval elég gyorsan rövidre zártuk a kamuzás lehetőségét.
Aztán folytatja az orvos, és most nem idézem szó szerint, mert annyira izgultam, hogy nem tudtam megjegyezni pontosan, mit mondott, de fültanú segítségével rekonstruáltam, szóval azt mondja az orvos, hogy sajnos annyira gyengék és atipikusak ZK tünetei, hogy ő elbizonytalanodott, hogy tényleg az-e a betegsége, amivel egy éve kezeljük.
Na, a férjem arcát kellett volna látnotok.
Csak azért nem csapta agyon az orvost, mert az asszisztensétől ő is nagyon fél. És mert a férjem szeret mindenkire jó benyomást tenni.
Nem mondom, hogy visszakerültünk a kályhához, mert egy éve után az orvos végre vette a fáradtságot és felhagyott az autószerelői attitűdjével és megpróbálta intellektusát használva szembe nézni a problémával. (Jó most keserű vagyok, lehet, hogy ezt a kijelentésemet lehetne árnyalni…)
Aminek eredményeképpen néhány olyan vizsgálat előtt állunk, amikhez majd pelenkáznom kell magamat.
Már nem emlékszem ki, de valaki közületek azt írta, hogy azért olvassa a blogot, hogy kiderüljön, mi is ZK baja. Úgy tűnik, lesz még olvasnivalótok.
2010. szeptember 1., szerda
Nincs most kedvem a címmel bajlódni…
Pár napja a szomszéd kislány nálunk töltötte a délutánt. Ami azért megy csoda számba, mert a lányaim 100-ból 100-szor azt választják, hogy ŐK menjenek vendégségbe, és nem azt, hogy HOZZÁJUK jöjjenek.
Talán szégyellnek?
Mindegy.
Átjön a kislány és nem kell hozzá két perc sem, hogy a lányok elhatározzák, hogy inkább átmennek a szomszédba.
Talán nem vagyok elég szórakoztató?
És semmi kifogásom sem lenne a dolog ellen, de gondoltam, udvarias leszek.
Én: Mit csinál az anyukád?
Szomszéd kislány: Alszik.
Én: Akkor semmiképpen sem mehettek át.
A lányok kórusa: Miért nem?
Én: MERT A SZOMSZÉD KISLÁNY MAMÁJA ALSZIK. És én sem örülnék, ha akkor jönnének szomszéd gyerekek, amikor alszom.
Talán túl gyakran szoktam aludni? (Megjegyzés: Tegnap telefonált a barátnőm dél körül és nem vettem fel. Később amikor beszéltünk, kérdezi, hogy aludtam-e. Mert nem akar a délutáni alvásom közben zavarni… Van egy image-m, az egyszer biztos…)
Vissza a szomszéd kislányhoz, aki kicsapja az adu ászt: Kaptak egy új kiskutyát és azt szeretné a lányoknak megmutatni. Egy nagyon édes kicsi kutyát. És nagyon csöndben maradnak majd, nem fogják az alvó mamáját zavarni.
Talán nem vagyok elég kedves a gyerekekhez?
Mert, nem, nem engedtem át a lányokat a szomszédba. De azt megígértem, ahogy letelik a délutáni alvásra szánható idő, telefonálok a szomszéd mamának, hadd menjünk kutyanézőbe.
4 után telefonálok. És elrebegem, hogy mit szeretnénk. A szomszédunk nagyon kedvesen visszautasított. Most nem alkalmas nekik.
Szomszéd: Nem mondta a lányom, hogy mi történt?
Én: Nem, nem mondott semmit. Mi történt?
Szomszéd: Beállt a derekam. Két napja nem tudok mozdulni. Csak azért nem hívtunk mentőt, mert a hordágy úgysem férne fel a lépcsőnkön és lemenni meg nem tudok.
Még egy kis ideig tartott a beszélgetés, mert részletesen beszámoltam a porckorongsérvemről, de erről most nem referálok.
A szomszéd kislányt viszont elővettem.
Én: Nem mondtad, hogy a mamád nem tud mozogni.
Szomszéd kislány: Tök jól elvan a mama.
Én: Hogy mondhatod ezt, amikor nem tud mozogni?
Szomszéd kislány: De hát egész nap laptopozik az ágyában. Ha meg WC-re kell mennie, a papa felhúzza.
Tanulság: Nem is tudom, mi legyen. Talán, hogy nem kell aggódni, milyen hatással lesznek a gyerekeimrea hipochondriáim a különböző betegségeim, mert úgysem vesznek észre semmit…
Talán szégyellnek?
Mindegy.
Átjön a kislány és nem kell hozzá két perc sem, hogy a lányok elhatározzák, hogy inkább átmennek a szomszédba.
Talán nem vagyok elég szórakoztató?
És semmi kifogásom sem lenne a dolog ellen, de gondoltam, udvarias leszek.
Én: Mit csinál az anyukád?
Szomszéd kislány: Alszik.
Én: Akkor semmiképpen sem mehettek át.
A lányok kórusa: Miért nem?
Én: MERT A SZOMSZÉD KISLÁNY MAMÁJA ALSZIK. És én sem örülnék, ha akkor jönnének szomszéd gyerekek, amikor alszom.
Talán túl gyakran szoktam aludni? (Megjegyzés: Tegnap telefonált a barátnőm dél körül és nem vettem fel. Később amikor beszéltünk, kérdezi, hogy aludtam-e. Mert nem akar a délutáni alvásom közben zavarni… Van egy image-m, az egyszer biztos…)
Vissza a szomszéd kislányhoz, aki kicsapja az adu ászt: Kaptak egy új kiskutyát és azt szeretné a lányoknak megmutatni. Egy nagyon édes kicsi kutyát. És nagyon csöndben maradnak majd, nem fogják az alvó mamáját zavarni.
Talán nem vagyok elég kedves a gyerekekhez?
Mert, nem, nem engedtem át a lányokat a szomszédba. De azt megígértem, ahogy letelik a délutáni alvásra szánható idő, telefonálok a szomszéd mamának, hadd menjünk kutyanézőbe.
4 után telefonálok. És elrebegem, hogy mit szeretnénk. A szomszédunk nagyon kedvesen visszautasított. Most nem alkalmas nekik.
Szomszéd: Nem mondta a lányom, hogy mi történt?
Én: Nem, nem mondott semmit. Mi történt?
Szomszéd: Beállt a derekam. Két napja nem tudok mozdulni. Csak azért nem hívtunk mentőt, mert a hordágy úgysem férne fel a lépcsőnkön és lemenni meg nem tudok.
Még egy kis ideig tartott a beszélgetés, mert részletesen beszámoltam a porckorongsérvemről, de erről most nem referálok.
A szomszéd kislányt viszont elővettem.
Én: Nem mondtad, hogy a mamád nem tud mozogni.
Szomszéd kislány: Tök jól elvan a mama.
Én: Hogy mondhatod ezt, amikor nem tud mozogni?
Szomszéd kislány: De hát egész nap laptopozik az ágyában. Ha meg WC-re kell mennie, a papa felhúzza.
Tanulság: Nem is tudom, mi legyen. Talán, hogy nem kell aggódni, milyen hatással lesznek a gyerekeimre
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
