Közeledik a szakdolgozatok leadásának a határideje. Ilyenkor a diákok ellepik az irodámat. Ki sem látszom a munkából: kutatási tervek, kutatási kérdések, adatelemzés, dolgozatírás.
És kérdeznek, kérdeznek, kérdeznek.
Legtöbbször válaszolok, válaszolok és válaszolok.
De néha meglepnek egy-egy kérdéssel.
Íme a rövid válogatás:
1. Hány éves vagy?- kérdezi az egyik szakdolgozóm. Még alig lépett be az irodámba, még hellyel sem kínáltam.
Igen, hazudtam. Miért?
2. Rosszkor hívom?
Jó ez az én hibám. Valahogy felkerült a telefonszámom az Intézet honlapjára. És keresnek mindenféle problémával. De ez a „rosszkor hívom?” kérdés a kedvencem. Mert általában azok kérdezik, akik vasárnap délután 2 órakor keresnek…
3. Milyen ez a mobiltelefon? Bevált?
Jó, nem mondom, hogy olyan drága lenne az időm, mert nem drága. De azért nem beszélgethetnénk valami fontosabbról?
4. Megkapta az emailemet? Még nem válaszolt rá!
Megkaptam, elolvastam, és valóban nem válaszoltam rá, mert még nincs fél órája sem, hogy feltűnt a levelesládámban. De ígérem, máskor jobban fogok igyekezni.
5. Az lehet, hogy csak a nevét adja a szakdolgozati témavezetésemhez, de mással konzultálok igazából?
NEM. Elég a saját diákjaimért tartanom a hátamat. Ha lehet, bér-háttartást nem vállalok.
6. Nem tudna egy iskolát ajánlani nekem, mert én egyet sem ismerek?
Hát, ha nagyon kell, ismerek néhány iskolát. De szerintem te is jártál iskolába… De ha nem, végül is tanárképzésben dolgozunk, talán tényleg nem ártana egyet megnézni belülről is…
7. Meg tudnád írni helyettem a szakdolgozatomat?
Ja, bocs, ezt én kérdeztem annak idején a témavezetőmtől. Gondoltam, így sok munkát megtakaríthatnék. Nem, sajnos, nem írta meg helyettem...
2009. március 10., kedd
2009. március 9., hétfő
Palika
A lányoknak vannak képzeletbeli barátaik. Közülük a legfontosabbak: Palika, Dudu és Fakáng. Fakáng, egy fa, olyan, mint Nagy Zoárd. Igen, az ötlet is onnan jött, nem saját kidolgozású.
Gyakran mondják a lányok, hogy most Palikával, Duduval és Fakánggal játszanak/alszanak/esznek/isznak. És persze mi sosem figyelmeztetjük őket, hogy „de hát nincs is senki rajtatok kívül a szobában”.
Mondjuk, azt nem szoktuk mondani, hogy menjetek jásztatok már egy kicsit Palikával, Duduval és Fakánggal…
Hogy mit mondunk helyette? Hát azt, hogy „TŰNÉS, DOLGUNK VAN”. De ez egy másik történet...
Na jó, akkor bele is kezdek a történetbe:
Bakka: Nekem két apukám van.
ZK: Nekem is.
Papika [aki kissé sokkos állapotba került a bejelentéstől]: Tényleg? Ne mondjátok? Hogy-hogy?
Bakka: Igen. Te vagy az egyik papikánk. És van a keresztpapikánk is.
Na, ettől kissé megnyugodott A., de rögtön neki is látott, hogy kikérdezze a lányokat, hogy tudják-e, kik a keresztszüleik.
És minden rendben ment egy ideig.
Papika: És ZK, neked ki a keresztmamád.
ZK [erősen, gondolkozik]: Ki is? Ki is? Nem tudom.
Papika: Nem tudod? Hát Valika.
Mire a két lány hatalmas szemeket mereszt A.-ra. És boldogan, hogy az apjuk végre tudomást vesz a képzeletbeli barátjukról, bukik ki belőlük a kérdés, hogy „Palika?”.
Papika [kicsit hangosabban, mert nyilvánvalóan süketek a lányok]: Nem, nem Palika, hanem Valika.
Bakka: Igen, Palika.
ZK: Hurrá! PALIKA!
Papika: Nem, Palika, hanem Valika.
Bakka: Igen, halljuk: Palika!
Papika [a nyaki erei már lüktetnek]: VALIKA.
ZK[kicsit bizonytalanabbul: Palika?
Papika: VALIKA.
Bakka: Értjük, Papa, Palika.
Itt komolyan elgondolkoztam, hogy süketülhet meg két gyerek egyszerre. Úgy, hogy életükben nem volt a fülükkel semmi gond. És lehet, hogy kedvesen rázogattam őket, hogy megértsék kiről is van szó… Vagy az apjuk még mindig üvöltözik, hogy VALIKA, VALIKA…
Gyakran mondják a lányok, hogy most Palikával, Duduval és Fakánggal játszanak/alszanak/esznek/isznak. És persze mi sosem figyelmeztetjük őket, hogy „de hát nincs is senki rajtatok kívül a szobában”.
Mondjuk, azt nem szoktuk mondani, hogy menjetek jásztatok már egy kicsit Palikával, Duduval és Fakánggal…
Hogy mit mondunk helyette? Hát azt, hogy „TŰNÉS, DOLGUNK VAN”. De ez egy másik történet...
Na jó, akkor bele is kezdek a történetbe:
Bakka: Nekem két apukám van.
ZK: Nekem is.
Papika [aki kissé sokkos állapotba került a bejelentéstől]: Tényleg? Ne mondjátok? Hogy-hogy?
Bakka: Igen. Te vagy az egyik papikánk. És van a keresztpapikánk is.
Na, ettől kissé megnyugodott A., de rögtön neki is látott, hogy kikérdezze a lányokat, hogy tudják-e, kik a keresztszüleik.
És minden rendben ment egy ideig.
Papika: És ZK, neked ki a keresztmamád.
ZK [erősen, gondolkozik]: Ki is? Ki is? Nem tudom.
Papika: Nem tudod? Hát Valika.
Mire a két lány hatalmas szemeket mereszt A.-ra. És boldogan, hogy az apjuk végre tudomást vesz a képzeletbeli barátjukról, bukik ki belőlük a kérdés, hogy „Palika?”.
Papika [kicsit hangosabban, mert nyilvánvalóan süketek a lányok]: Nem, nem Palika, hanem Valika.
Bakka: Igen, Palika.
ZK: Hurrá! PALIKA!
Papika: Nem, Palika, hanem Valika.
Bakka: Igen, halljuk: Palika!
Papika [a nyaki erei már lüktetnek]: VALIKA.
ZK[kicsit bizonytalanabbul: Palika?
Papika: VALIKA.
Bakka: Értjük, Papa, Palika.
Itt komolyan elgondolkoztam, hogy süketülhet meg két gyerek egyszerre. Úgy, hogy életükben nem volt a fülükkel semmi gond. És lehet, hogy kedvesen rázogattam őket, hogy megértsék kiről is van szó… Vagy az apjuk még mindig üvöltözik, hogy VALIKA, VALIKA…
2009. március 6., péntek
Március 15: Az előzetes
Reggel az autóban március 15-ről beszélgetnek, mivel az iskolában és az óvodában is megkezdődtek az előkészületek.
Bakka: Tudjátok, az a szabadság-micsoda.
Pepe: Harc. SZABADSÁGHARC. Mondjuk mi elég nagy bajban vagyunk, mert a másodikosokkal kell majd harcolnunk. Addig megy a harc, amíg mindenkit nem győznek le. Én karddal fogok küzdeni. A nyilamat összetöröm.
Én: Ne törd össze a nyilat. Azt is valaki csinálta, és nem fog neki örülni, ha a munkáját összetöröd.
Pepe: De azzal nem tudok célozni. És mi van, ha valakinek véletlenül a szemét ütöm ki?
Nem tudom, ki hogy van vele, de az én időmben szépruhába öltöztünk, kokárdát tűztünk a ruhánkra, és elmondtunk néhány verset.
ÉS NEM VOLT ÉLET-HALÁL KÜZDELEM AZ ISKOLAUDVARON.
Remélem, azért túléli a fiam.
Bakka: Tudjátok, az a szabadság-micsoda.
Pepe: Harc. SZABADSÁGHARC. Mondjuk mi elég nagy bajban vagyunk, mert a másodikosokkal kell majd harcolnunk. Addig megy a harc, amíg mindenkit nem győznek le. Én karddal fogok küzdeni. A nyilamat összetöröm.
Én: Ne törd össze a nyilat. Azt is valaki csinálta, és nem fog neki örülni, ha a munkáját összetöröd.
Pepe: De azzal nem tudok célozni. És mi van, ha valakinek véletlenül a szemét ütöm ki?
Nem tudom, ki hogy van vele, de az én időmben szépruhába öltöztünk, kokárdát tűztünk a ruhánkra, és elmondtunk néhány verset.
ÉS NEM VOLT ÉLET-HALÁL KÜZDELEM AZ ISKOLAUDVARON.
Remélem, azért túléli a fiam.
2009. március 5., csütörtök
Noémi
A férjem optimista típus. Sosem tud rosszat feltételezni semmilyen szituációban. Szóváltásba keveredünk, akkor a fejemhez vágja kérdést: „Miért kell mindig a legrosszabbra gondolni.” Mire én általában megvádolom, hogy balek módon a mulyaságig optimista.
Nos, úgy gondolom, hogy a vonatkozó DNS szakaszból, a fiam az apjáét építette be.
Miért is?
Íme:
Pepe: Képzeld Mama, ma azt mondta, Noémi, hogy Balázs jobb barátja, mint én.
Én: Huha, ez rossz hír.
Pepe: Nem, Mamika, ez jó hír.
Én: ???
Pepe: Gondolkozz egy kicsit.
Én: ???
Pepe: Gondolkozz!
Én: ???
Pepe [lassan, tagoltan]: Noémi azt mondta, hogy Balázs a jobb barátja. Nem azt, hogy Balázs A jó barátja. Tehát én is jó barátja vagyok, csak nem olyan jó, mint Balázs. Jó nem?
Én: Ja, tényleg. Tényleg tök jó.
Hát ezt a világlátást biztos nem tőlem örökölte...
Nos, úgy gondolom, hogy a vonatkozó DNS szakaszból, a fiam az apjáét építette be.
Miért is?
Íme:
Pepe: Képzeld Mama, ma azt mondta, Noémi, hogy Balázs jobb barátja, mint én.
Én: Huha, ez rossz hír.
Pepe: Nem, Mamika, ez jó hír.
Én: ???
Pepe: Gondolkozz egy kicsit.
Én: ???
Pepe: Gondolkozz!
Én: ???
Pepe [lassan, tagoltan]: Noémi azt mondta, hogy Balázs a jobb barátja. Nem azt, hogy Balázs A jó barátja. Tehát én is jó barátja vagyok, csak nem olyan jó, mint Balázs. Jó nem?
Én: Ja, tényleg. Tényleg tök jó.
Hát ezt a világlátást biztos nem tőlem örökölte...
2009. március 4., szerda
Szuperapu
Nem, a mienk, hanem egy másik. Mert igen, Szuperapu rajzolta a képet.
Amikor kitettem a rendszeres listát, és rögtön jó néhányan feljelentkeztetek rá, akkor nagyon elszégyelltem magam, hogy milyen szarul nézek ki. El is határoztam, ahogy lesz 30 rendszeres olvasóm, akkor fogok csinálni valamit.
Gondoltam, ráérek majd jövőre foglalkozni a témával.
Aztán lett 30 rendszeres olvasóm. Köszönöm! Köszönöm!
És mivel tudom, hogy egy vizuális analfabéta vagyok, szóba sem jöhetett, hogy személy szerint én csináljak valamit. A. vizuális készségeiről sincsen túl jó véleményem. Azt viszont tudtam, hogy Szuperapu fekete-fehér rajzai nagyon tetszenek.
Így minden bátorságom összeszedtem, és írtam neki, hogy „szeretnék egy olyan rajzot, oda fel a blogom tetejére”.
És Szuperapu nemcsak megértette, mit kérek, hanem válaszolt is. Sőt megkérdezte, hogy pontosan milyen rajzot szeretnék.
Hogy mit válaszoltam? „Olyan fekete-fehéret. Olyan vonalak legyenek rajta.”
Aztán egy kis idő múlva ezt kaptam tőle.
Amit köszönök.
Furcsa, hogy hosszú a hajam és nincs szemüvegem. Továbbá, gyerekkorom óta probléma, hogy állandóan nyitva felejtem a számat. Míg kicsi voltam a szüleim szóltak, amikor úgy gondolták, akár be is csukhatom.
Mostanában magamat szoktam figyelmeztetni.
Persze csak akkor, ha észreveszem, hogy megint nyitva felejtettem...
Hát így mennek a dolgok errefelé!
Köszönöm, hogy olvastok!
Amikor kitettem a rendszeres listát, és rögtön jó néhányan feljelentkeztetek rá, akkor nagyon elszégyelltem magam, hogy milyen szarul nézek ki. El is határoztam, ahogy lesz 30 rendszeres olvasóm, akkor fogok csinálni valamit.
Gondoltam, ráérek majd jövőre foglalkozni a témával.
Aztán lett 30 rendszeres olvasóm. Köszönöm! Köszönöm!
És mivel tudom, hogy egy vizuális analfabéta vagyok, szóba sem jöhetett, hogy személy szerint én csináljak valamit. A. vizuális készségeiről sincsen túl jó véleményem. Azt viszont tudtam, hogy Szuperapu fekete-fehér rajzai nagyon tetszenek.
Így minden bátorságom összeszedtem, és írtam neki, hogy „szeretnék egy olyan rajzot, oda fel a blogom tetejére”.
És Szuperapu nemcsak megértette, mit kérek, hanem válaszolt is. Sőt megkérdezte, hogy pontosan milyen rajzot szeretnék.
Hogy mit válaszoltam? „Olyan fekete-fehéret. Olyan vonalak legyenek rajta.”
Aztán egy kis idő múlva ezt kaptam tőle.
Amit köszönök.
Furcsa, hogy hosszú a hajam és nincs szemüvegem. Továbbá, gyerekkorom óta probléma, hogy állandóan nyitva felejtem a számat. Míg kicsi voltam a szüleim szóltak, amikor úgy gondolták, akár be is csukhatom.
Mostanában magamat szoktam figyelmeztetni.
Persze csak akkor, ha észreveszem, hogy megint nyitva felejtettem...
Hát így mennek a dolgok errefelé!
Köszönöm, hogy olvastok!
2009. március 3., kedd
Orosz katona romantika
Kicsit bizonytalan vagyok, hogy is tagoljam a címet, ezért maradt három szóban...
Szombat este csöppel a gyerekek fekvésideje után értünk haza a születésnapi buliból, ahová családilag voltunk meghívva. Így jár az, aki nem távozik udvariasan a többi vendéggel, hanem éhség címén még vacsorát csikar ki a háziakból. (Köszönjük!) Hétvégén nem vagyok olyan szigorúan názi a fekvési idővel kapcsolatban, de már nagyon nyűgösek voltunk nyűgös voltam, így fürdés nélkül terveztem az ágyba dugni mindenkit.
De Pepe még nem akart lefeküdni. Ő hétköznap fél 8 után már alszik, de a hétvégéket jól bírja. Ilyenkor megengedem neki, hogy fent maradjon, feltéve, ha engem hagy aludni.
Én: Mesét akarsz hallgatni?
Pepe: Nem, verset fogok írni.
Én: ???
De úgy tűnik, ha jön az ihlet, nincs mit tenni.
Először azt hittem, hogy a „jön az út, fut a kút” kezdetű költeményét fogja kidolgozni, de nem…
Mióta Pepe iskolába jár, abban a hitben él, hogy tud írni. Így valóban nekiült, hogy megírja a verset. Lényegében tud írni. Csak nagyon lassan. És sokszor maga sem tudja elolvasni, mit írt, mert a magánhangzókat előszeretettel hagyja ki a szövegből.
Hát mit mondjak?
Sokáig tartott, míg megszületett a mű. Megvártam, bár szerintem jobban tettem volna, ha alszom…
„Katona előtt az út.
Katona előtt az út.
Katona előtt az út.
Katona előtt Oroszország határa.
Katona előtt Oroszország határa.”
És félek, hogy ez még csak az első versszak…
Szombat este csöppel a gyerekek fekvésideje után értünk haza a születésnapi buliból, ahová családilag voltunk meghívva. Így jár az, aki nem távozik udvariasan a többi vendéggel, hanem éhség címén még vacsorát csikar ki a háziakból. (Köszönjük!) Hétvégén nem vagyok olyan szigorú
De Pepe még nem akart lefeküdni. Ő hétköznap fél 8 után már alszik, de a hétvégéket jól bírja. Ilyenkor megengedem neki, hogy fent maradjon, feltéve, ha engem hagy aludni.
Én: Mesét akarsz hallgatni?
Pepe: Nem, verset fogok írni.
Én: ???
De úgy tűnik, ha jön az ihlet, nincs mit tenni.
Először azt hittem, hogy a „jön az út, fut a kút” kezdetű költeményét fogja kidolgozni, de nem…
Mióta Pepe iskolába jár, abban a hitben él, hogy tud írni. Így valóban nekiült, hogy megírja a verset. Lényegében tud írni. Csak nagyon lassan. És sokszor maga sem tudja elolvasni, mit írt, mert a magánhangzókat előszeretettel hagyja ki a szövegből.
Hát mit mondjak?
Sokáig tartott, míg megszületett a mű. Megvártam, bár szerintem jobban tettem volna, ha alszom…
„Katona előtt az út.
Katona előtt az út.
Katona előtt az út.
Katona előtt Oroszország határa.
Katona előtt Oroszország határa.”
És félek, hogy ez még csak az első versszak…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
