Rémálom

Aggodalomra adhat okot, hogy a gyerekeim rendszeresen panaszkodnak, hogy rosszakat álmodnak. Rémálmaik vannak. Vajon mi játszódhat a kis lelkükben, fejükben, hogy szinte nincs nap éjszaka, hogy valamelyik ne álmodjon rosszat.

Szoronganak az óvodában, iskolában?
Sokat néznek TV-t?
Az én félelmeimet, szorongásaimat érzik meg?

Vagy?

***

Újra kezdem a történetet.

A férjemet nem sok dolog tudja kihozni a sodrából. Attól viszont elég ideges tud lenni, hogy a nászi ágyunk családi ággyá alakult. Vannak olyan esték, amikor a gyerekek kerek-perec megtagadják, hogy a saját ágyukban térjenek nyugovóra.

A férjem dühöng. Nekem tök mindegy. Mert este 8 után nekem a legtöbb dolog teljesen mindegy már. CSAK HADD ALUDJAK ÉN IS EGY KICSIT! Mondjuk hajnalban, amikor úgy ébredek, hogy minden porcikám fáj, mert egy-két gyerek fekszik rajtam, akkor már jobban egyet tudok érezni a férjemmel. HOGY NEM KELL CSALÁDI ÁGY.

Hogy mit csináltam? Szabályokat alkottam. A szokásos okos és megfontolt módon.

Minden gyerek a saját ágyában alszik el. Ez szabály.

A fenti szabály alszabálya, hogy amelyik gyerek mégis a mi ágyunkban alszik el, azt a gyereket a szülő visszaszállíthatja a gyerekszobába. Ahonnét addig nem jön át senki hozzánk, amíg nem látja, hogy már világosodik.

Kivétel a szabály alól: Ha valaki rosszat álmodik. Mert az a gyerek bármikor átjöhet hozzánk az éjszaka folyamán.

A rossz álom természetesen bemondásos alapon működik.

Úgyhogy a gyerekek bemondják. És nálunk alszanak továbbra is.

Ők igazán nem tehetnek róla, hogy rémálmaik vannak…

Bemegyünk egy ajtón.

Családilag.

1. Figyelmeztetem a gyerekeimet, hogy egy adott ajtón be fogunk menni.
2. A gyerekek versenyt futnak az ajtóig.
3. A hátul futó gyerek hátulról ellöki az elől haladókat. Az első pedig gáncsolja azokat, akik előzni merészelnek.
4. Sírás-rívás. Vádak és vitapontot röpködnek.
5. Gyerekek felsorakoznak az ajtó előtt. Falként. Az ajtóhoz nem nyúlnak. Nyilván nincsenek kiképezve, hogy egy kilincset lenyomjanak.
6. Felszólítom őket, hogy bontsák meg a falat, hogy hozzáférjek a kilincshez/zárhoz.
7. Lökdösődés kezdődik. Mindenki az életéért küzd.
8. Sírás-rívás. Vádak és vitapontot röpködnek.
9. Félretolok néhány gyereket. Lenyomom a kilincset és/vagy kinyitom a zárat.
10. Ahogy résnyire nyílik az ajtó, három gyerektest repül rá az ajtóra.
11. Az ajtó kicsapódik.
12. A gyerekek egy része a földre zuhan. A földön lévők elkapják a még állók lábait, azokba kapaszkodva próbálják megakadályozni, hogy bármelyikük jogot formálhasson az „elsőként léptem be az ajtón” címre.
13. Attól függően, hogy hány felnőtt halad a gyerekek mögött, annyi fog megbotlani földön fetrengő gyerekekben.
14. Most már hangos a vita. A szülők a gyerekeket vádolják, hogy nem képesek normálisan áthaladni egy ajtón. A gyerekek egymást tépik, miközben próbálnak talpra állni. HOGY FOLYTATÓDJON A TÚLÉLÉSÉRT FOLYTATOTT VERSENY. Mert nyilvánvaló tény, hogy aki lemarad, annak VÉGE. És, hogy az udvariasság, a gyengék menedéke…
15. Becsukom magunk mögött az ajtót.

PS: Megragadom az alkalmat, hogy elnézést kérjek, A. szüleinek a lakótársától, aki úgy gondolta, hogy, ha kinyitja a kulcsra zárt ajtót, akkor gyerekeim udvariasan előre fogják engedni. Sajnálom, hogy a falhoz tapadva kellett reszketnie az életéért…

Koltai Lajos

Többször gondolok arra, túl sokat várok a férjemtől. Nem kellene neki ennyi mindenben segítenie. Önállóbbnak, bátrabbnak, fáradhatatlanabbnak kellene lennem.

Vásárolunk. A férjem menedzseli az ügyet. Én a bolt előtt próbálom a lányokat lefoglalni*. És próbálom nem bámulni a közelünkben tébláboló Koltai Lajost.

Kicsit később, már az autónkban ülünk:

Én: „Láttad, Koltai Lajost a bolt előtt?”
A férjem: „Igen.”
Én: „Akkor azt is láthattad, hogy hiába világhírű operatőr és rendező**, szombat délelőttönként neki is a felesége szatyrait kell cipelnie a boltból hazafelé.”

És nagyon büszke voltam Koltai Lajosra, hogy cipeli a szatyrokat.

És a férjemre is, aki a következő kérdéssel állt elő: „Miért, azért mert világhírű valaki, másnak kellene cipelnie a szatyrait?”
Hát, azt hiszem, IGEN.

* Mentségemre szólva, már megjártam a nyilvános WC-t Bakkával. Ami mindig egy tórtúra...
** Bár lehet, hogy rendezőként még nem világhírű…

Pepe főz

Nem volt jó hetem. De hagyjuk. Még nem készültem fel, hogy elrontsam a kedveteket. Bár a bejegyzés már kész van. Nem, nem fenyegetőzöm…

Így beszéljünk Pepéről, aki az elmúlt hetet főzéstanulással töltötte. Nagyon jól halad. Számos ételt elkészített már a felügyeletem alatt.

Mondjuk, nem kell horror filmet néznem, ha borzongani akarok, elég azt figyelni, hogy a majdnem hétéves fiam, hogy szeleteli a hagymát.

„Most tőrként fogom a kést. Figyelsz, Mami? Figyelsz? Miért nem nézel ide? NÉÉÉÉZD!!!”

Bevallottam, hogy nem bírom nézni…

Csütörtökön aztán ragaszkodott, hogy ő készítse a farsangra a sütit. Muffint akart sütni, amibe beleegyeztem.

Összeállítja a száraz hozzávalókat.

Aztán a nedvesekkel kezdünk dolgozni. Elég hamar kiderült, hogy nincs joghurt a hűtőben. Nem baj, csináljuk tejjel.

A tej szépen beborította a mézet és a tojást.

Már csak a facsart narancs leve hiányzik.

Pepe facsarja, önti bele.

Pepe: Hű, de klasszul néz ki, Mamika!
Én [miután belepillantok a tálba]: Miért is?
Pepe: Olyan, mintha belepisilt volna valaki. Hű de klassz!

Hát nem tudom.

Én mindenesetre örülök, hogy nem egy hétéves fiú agyával nézem a világot. És a konyhánkat…

Amikor azt hittem, hogy minden rendben van és megdicsértem magamat, hogy milyen jól kezelem a helyzetet, akkor:

upsz és upsz

Egy nap akarok a lányokról írni, de Pepe csak ide tolakszik...

Szóval megyek ma Pepéért az iskolába. És jön ki Pepe bőgve. Na most nem tudom, ki hogy van vele, de én nem igazán szeretem, ha bőgve jön ki a gyerek az iskolából.

Én: Mi történt?
Pepe: Nem hagyott léghokizni, mindig belepiszkált a játékunkba és emiatt több gólról is lemaradtam. És akkor egy kicsit meglöktem és ő visszalökött. És nem hagyott játszani.

És bőg a fiam.

Hogy mit csinálok?

Kiveszem a pisztolyomat a táskámból. Először az iskola előterében lövök a levegőbe, aztán a füstölő pisztollyal (és a bőgő gyerekkel) berontok az iskolába, hogy beszéljek a napközis tanító nénivel.

Hogy mi történt ez után?

Fülemet-farkamat behúzva sűrű bocsánatkérések közepette távozom az iskolából, a még mindig síró gyerekkel, aki a történetéből kifelejtette, hogy az „egy kicsit meglöktem” kifejezést úgy kell értenem, hogy kicsit visszalökte a kislányt, aki azért lökte meg, mert a fiam könyökkel hasba vágta. (Hogy miért csapta le a fiam a kislányt: Lásd fent.) Az eseményekhez itt csatlakozott a napközis tanító néni. Akinek Pepe készségesen megmutatta, hogy ütötte meg a kislányt. Ezen ponton aztán jó ötletnek tűnt a fiam számára, hogy kiboruljon és bőgni kezdjen. Vajon miért???

Tanulság mára:

Talán még is jobb lett volna, ha a verbális fenyegetésnél maradunk…

A lányaim

Amire büszke vagyok:

Egy pillanatra megszakítjuk Pepéről az adást.

Míg vele hatalmas erkölcsi dilemmákról tárgyalok, addig a lányokkal is beszélgetek, ám.

Egyik kurrens témánk a rózsaszín különböző árnyalatainak a megvitatása.

Amíg nem voltak lányaim, ennek az ügynek nem tulajdonítottam jelentőséget, de azóta tudom, milyen fontos nüánszokról van szó.

Mert van a rózsaszín.

Aztán van a halvány és sötét rózsaszín.

Eddig világos!

De aztán van egy szín, amit erős rózsaszínnek hív Bakka.

Itt aztán kicsit összevitatkoztunk, mert nem tudtam vizualizálni a megfelelő színt.

Aztán Bakka elmagyarázta. Lehet, hogy kétkedve fogadtam a szín-leírását, mert magabiztosan hozzátette a magyarázathoz: „Igazam van! Akkor is, ha tévedek.”

EZZEL ÉN IS ÍGY VAGYOK, BAKKA.

***

És amire nem vagyok büszke:

Elég hangos család vagyunk. Ami miatt a gyerekek is elég hangosak. Rájöttem, hogy ez nekem nem tetszik, úgyhogy dolgozom a suttogáson. Elég nehéz az átnevelő tábor. És elég vicces, pláne akkor, amikor ordibálok a családommal, hogy mindenki suttogjon. Meg, amikor ZK ordibál a gardróbban a harisnyájával:

ZK: MEGŐRÜLÖK ETTŐL A HARISNYÁTÓL. GRGRGRGRGRGGGGGGGGGGGGG.
Én: ZK, tőlem hallottad, hogy így kell dühösködni?
ZK: Igen, tőled. A papára.

A levél

Szóval tegnap elpöttyintettem Pepének az ügyet.

Én: Azt hallottam, hogy írtál egy levelet az egyik osztálytársadnak.
Pepe: Honnan tudsz róla?
Én: Ági mondta.
Pepe: Reménykedtem, hogy köztem és Cs. [Pepe legjobb barátja] között marad.
Én: Hogy gondoltad, hogy köztetek marad, amikor Ágit kérted meg, hogy írja le.
Pepe: Jó, mert én még nem tudok hosszú levelet írni.*
Én: Hol van?
Pepe: A táskámban.
Én: Megmutatod?
Pepe: Persze, Mamika. És, ha úgy gondolod, hogy ne vigyem be az iskolába, akkor nem viszem be.

3 A4-es papír kellett az üzenethez:

Első lapon még Pepe írása. Itt találhatjuk a feladókat és címzetteket.

Aztán már felnőtt kézírással:

„Cs. van egy nagyon jó ötletem, hogy álljunk bosszút X-en”.

Második lap:

Egy rajz. Amiről a kérdésemre kiderült, hogy egy óra. Mellette egy 20-as szám. (Egyik számjegy sincs fordítva. Úgy tűnik, kezd a fiam belejönni a számok írásába…)

Alatta pálcikaemberek.

Hogy mit jelent?

A 20 perces szüntetet rajzolta el. [Nyilván akkor akarta a helyzetet megoldani.]

Harmadik lap:

X!

Cs. apukája olyan erős, mint a bivaly és, ha elárulsz minket, akkor megmondjuk a tanító néninek, hogy hazudsz, és azt is elmondjuk, hogy mit csináltál a barátunk ceruzájával.

Mit szólsz ehhez a tervhez CS.? Szerintem egy tökéletes terv.

Átgondolta Pepe.

A terv X. ellen.”

Tudom, hogy rossz szülők vagyunk, de az első gondoltunk az volt [A.-val, miközben a gardróbba bezárkózva röhögtünk a levélen. Mondtam, hogy szar szülők vagyunk…], hogy mennyire nem tud levelet írni a gyerek: Hogy keveri a címzetteket!

Hogy rövidre zárjam a témát: Nem vitte be a levelet Pepe az iskolába.

A többiről nehéz írni, mert ahhoz részletesen be kellene mutatnom a történetben szereplő kislányt, aki nem az én gyerekem, így nem fogok itt írni róla…

Most, hogy újra elolvastam és lemásoltam a levelet, be kell látnom, hogy egy apró dolog eddig elkerülte a figyelmemet. Mit csinált Pepe, amit ez a kislány elárulhat???