Hogy remek hetünket megkoronázzuk, ma a szexről lesz szó…

... de ígérem jövő héten visszatérünk a megszokott témákhoz!

Ez volt az a hét volt, amikor az egyik főnököm, bár „rendes” állásom nincs, de főnököm annyi, hogy tele van a padlás velük, bár jobb lenne, ha tényleg a padláson lennének és nem mindenféle irodákban, szóval az egyik főnököm behívott az irodájába, és úgy jöttem ki, hogy a homlokom villogott egy neon felírat: BALEK. A férjem szerint van egy német kifejezés is rám: „Mädchen for alles…” Így már témánál is vagyunk…

Nagyon sok eset van, amikor az első gondolatom az, hogy „erről miért nem szólt nekem eddig senki”. Ezek vagy nagyobb dolgok, például anyukám elmesélésében a szülés sokkal simább, egyszerűbb és fájdalommentesebb volt, mit a valóságban, vagy csak apróságok, például, hogy ha évekig nem takarítok a hűtő mögött, akkor egészen érdekes dolgok fognak előkerülni. Úgyhogy most előremegyek a problémának, és kérdezem, hogy mi van a szex-szel (így kell egyáltalán írni? Nyilván nem…) a házasság után, vagyis miket beszélek, esküvő után, illetve pontosabban szex idősebb korban. Igen, öregszem és érdekelne a téma. Persze, hogy ne minden perverz Internet-használó, aki valóban arra használja a Net-et, amire Al Gore kitalálta, azaz, hogy meztelen képet nézegessen, jöjjön ide képekért, ahogy a nudista bejegyzésemet is le kellett szednem, pedig kép sem volt hozzá, nem szexről (hoppá) fogok beszélni, hanem „házaséletről”.

Legalábbis az én nőgyógyászom így mondta, amikor szülés után 5 nappal hazabocsátott: „Hat hétig nem szabad házaséletet élniük.” Először hirtelen nem is értettem mit mond, mert egyéb gondom is volt, aztán az villant az eszembe, hogy „akkor most hat hétig nem dirigálhatok a férjemnek, hogy a házimunkákat milyen sorrendbe végezze el?”, de aztán rájöttem, házasélet, aha, szexuális élet.

A barátaim szerint (nem a férjem szerint, ő tudja az igazságot) állandóan a házaséleten jár az eszem. De ez egyáltalán nincs így. A gondolataim 90 százaléka a pénz körül forog, és csak kb. 10 százalék jut a házaséletre (ez az igazság, amivel a férjem tökéletesen tisztában van…) (És, hogy kedves rokonom megjegyzésének elejét vegyem, nem, én nem arra használom az Internet-et, hogy pornó képeket töltsek le. Bár bevallom egyszer megpróbáltam, de helyette csak valami nemi betegséget sikerült a gépemnek összeszednie… De olyan súlyosat, hogy mindent telepíthettünk újra…)

De hogy közeledjek mai mondanivalóm felé, pontosítom a kérdés: a házas emberek hány éves korig élnek házaséletet? OK, OK. És a nem házas emberek? Ők tovább? A legtöbb filmben, könyvben, műsorban csak a fiatalokról van szó, akik természetesen mindig készen állnak egy kis házaséletre, de most, hogy belegondolok a legidősebb pár, akit láttam házaséletet élni, Jack Nicholson és Diane Keaton volt abban a filmben, amiben Keanu Reeves is játszott, és aminek a címét elfelejtettem. Mondjuk az film, lehet, hogy csak trükk-felvétel volt… Vagy Marcello Mastroianni és Sophia Loren, abban a másik filmben, aminek szintén elfelejtettem a címét? Bár, ha jól emlékszem ott a férfi ráadásul el is aludt még a házaséletes rész előtt... Szóval meddig? 50? 60? 70? Hány évem van még?

Lassan közelítünk a hálószobánk felé…

Vannak az életben pillanatok, amikor bár látom, hogy idősebb korban bizonyos dolgok nehezebben mennek, de azt gondolom „velem ilyen BIZTOS hogy nem fog előfordulni, hogy leguggolok a földre és csak nehezen tudok utána felállni”. De aztán vannak olyan pillanatok is, amikor érzem, hogy egy kis ízelítőt kaptam abból, milyen is lesz az élet, mondjuk 20 év múlva. (Optimista vagyok!) Egy ilyen kis jövőre-nyiló ablakról lesz szó:

Tehát a minap túl vagyunk a házaséleten, nem tudom, hogy máshol hogy van (valójában nem is érdekel, köszönöm szépen, én sem fogom részletezni. Mármint ennél jobban…), de mi házasélet után aludni szoktunk. Van egy kb. 19 másodperces átmenet a két tevékenység között, amit néha beszélgetéssel töltünk ki. A témák erősen limitáltak:

1. Biztosítjuk egymást örök szerelmükről. VAGY
2. Jó éjszakát kívánunk egymásnak. VAGY
3. Mini-vita arról, hogy a földszinten hány fokon hagytuk a termosztátot, és, hogy a beállított hőmérséklet megfelelő lesz-e az alváshoz.

De mostanában adódott egy negyedik témánk is:

4. Hogy van a hátunk? Fáj-e? Nem fáj? Bírta-e a házaséletet?

Barátnőm nevetve mesélte, hogy az anyukája, amikor előre tudja, hogy az unokái meg fogják látogatni, már napokkal az érkezésük előtt szedni kezdi a hátfájás elleni gyógyszerét, hogy a kicsiket tudja majd emelgetni.

Most már látom, hogy az a gyógyszer nemcsak akkor lesz hasznos, ha 20 év múlva az unokáink meglátogatnak, hanem másra is…

Persze csak, ha szerencsénk lesz, és 20 év múlva még életben vagyunk…

PS: Most felhívom a férjemet, hogy megkérdezzem, itt maradhat-e ez a bejegyzés...

Nehéz napom volt, úgyhogy egy kakilós történettel fogunk lazítani...

Nem szép történet. Szerintem ne is olvassátok el. Menjetek tovább. Sziasztok! (Nem, nem a férjem híres/hírhedt sztorija, így a családtagok megnyugodhatnak…)

Lesz egy jelenet és négy válaszlehetőség.

Játszótéren Bakkával és ZK-val. Mindig megmosolygom azokat a mamákat, akik több napi élelemmel és több zsák játékkal érkeznek a játszótérre. Persze vidámságom csak addig tart, amíg a gyerekeim nem kezdenek el játékot és élelmet lejmolni. Most azonban egyedül vagyunk és szokás szerint felszerelés nélkül. Pokoli hideg van, mindhárman nagyig be van bugyolálva ruhával. A következő eszközök vannak nálam: 1db kocsikulcs, 1 db papír zsebkendő és 1 db mobil telefon. A lányok szépen játszanak, és minden rendben van, amíg Bakka ki nem jelenti: „Mamika, kakilnom kell. Most.” Ismerve a lányomat, ez valóban azt jelenti, amit mond. Idegesen körülnézek a játszótéren. Sehol senki. Nyáron szokott lenni egy mobil WC, de most az sincs.

Kérdés: Mit csinálok?

A. Fogom a két lányt, visszarohanok velük a kb. 500 méterre parkoló kocsihoz, ahol Bakkára gyorsan ráadom ZK tartalék pelenkáját, majd miután elvégezte a dolgát, megtisztítom, majd folytatjuk a játszást, ott ahol abbahagytuk.
B. Semmit. Bakka bekakil. Koszosan hazamegyünk.
C. Bakkát utasítom, hogy kakiljon egy bokor tövébe, majd szépen elosonunk. A nagyját felszedem a zsebkendővel, mit érdekel engem a többi gyerek, felkiáltással, úgyis az enyémek a legfontosabbak a világon, a többi meg játsszon ott ahol tud.
D. Hirtelen más nem jut eszembe, lekapom a kesztyűimet: Az egyikbe elvégzi Bakka a dolgát, a papír zsebkendővel kitörlöm a popsiját, a csomagot begyömöszölöm a másik kesztyűbe, majd az egészet óvatosan elhelyezem a kukába.

Tehát?

A megoldási kulcs:

A.: Nem rossz ötlet, bár a lányok nem igazán szaladós típusúak, de meg lehetett volna próbálni, ha nem most jutott volna eszembe ez a megoldás...
B.: Nem tudom más gyerekek hogy vannak vele, de az enyémeknek évekig nem volt problémájuk, hogy maguk alá végezzék a dolgukat, de ahogy eltűnt a fenekük alól a pelenka, a hajlandóság is megszűnt… Nem kakilnak bugyiba/alsónadrágba, akárhogy is kérem őket…
C.: HIBÁS VÁLASZ! Nagyon sok szempontból rossz megoldás, nem is megyek bele a részletes kifejtésbe.

NOS?

Figyelmeztettelek benneteket, hogy ma ne engem olvassatok…

ZK beszél

Na, jó megint erősen túlzok. Egyre több szót mond, de csak a fegfontosabbakra szorítkozik. Őszintén szólva nem sokat haladtunk, mióta ezt írtam, de azért haladunk:

Lefekvés után például mindig rámszól: „Mejjém.”, azaz feküdjek mellé.
Reggel csak kikiabál a szobából: „Tej. Tejem. TEJEM!” Ha nincs elég tej a cumisüvegében, akkor még dühösen hozzáteszi: „Hat. Hat. HAT.”

Bármikor, amikor testvérei csinálnak, vagy kapnak valamit: „Én is.”

Ha valami olyat talál a házban, amit nem ismer: "E mi? E mi?" vagy "Új? ÚJ?" (Általában 7895-ször fordul ez elő naponta...)

"Hopkajika"=hulahopkarika. "Jécci" = Légyszí'. "Ham popó"=tampon.

Ha telefonálni akar: "Hajjó. Hajjó. HAJJÓ!"

Ha tévét nézni: "Divi. Divi." [DVD-ből...]

És: „Én helyem. Ema helye. Ida helye.”

Ennyi bevezető után, azt hiszem, most akkor rá is térek mai mondanivalómra:

Bakka úgy tűnik szeptembertől óviba megy. Kedvcsinálásként bementünk a leendő óvónőjéhez, hogy megnézzük a jeleket. A jelek közül Bakkának rögtön megtetszett egy, amiben volt olyan szín, ami egy kis jóindulattal rózsaszínnek mondható: A pipacs. Mondjuk a jeleknél sokkal jobban érdekelte a lányaimat, hogy Saci néni ropival kínálta őket, úgyhogy nem sokat haladtunk. A jel-dolgot azért sem erőltettem, mert ott volt Dórika, akinek jelenleg a pipacs a jele, és láthatólag nem esett jól neki, hogy még el sem ment iskolába, máris lecsapott a következő nemzedék a szekrényére. Csak annyit mondok, Dórika: „Harc az élet!”

Mindenesetre este dicsekszünk Papikának: Kiválasztottuk Bakka jelét. [Emlékeztető magamnak: Nem szabad elfelejtenem a pipacs-dolgot az óvónőnek említeni, ha nem szeretnék szeptemberben magyarázkodni Bakkának, miért a szalmakazlat kapta, amikor ő a pipacsot szerette volna…]

Papa: „Tényleg Bakka? És mi lesz a jeled.”
Bakka [büszkén]: „Pipacs.”
ZK [még büszkébben, először lassan tagolva, aztán egyre tökéletesebben]: „Pi-csa. PI-CSA. P*CSA!”

Azt hiszem ezt a dolgot sem fogom egy ideig társaságban erőltetni. Pláne, hogy Papika és én is hatalmas röhögésben törtünk ki, így a pozitív megerősítés is megvolt…

Orvosnál

Orvoshoz mentünk. Nem, nem Bakkát vittük. Miért gondoljátok, hogy őt? A nagylábujj nem életfontosságú szerv, csomó ember él nélküle (Konc Gábor, Demjén Ferenc… stb.) A műtét másnapján már száradt le az ujja a sebe. Az én hipohondriámat gyomorfájásomat mutattuk meg az orvosnak. Meg A. szívét és vérét. Mondjuk menedzserszűrének. Íme három párbeszédrészlet a délelőttről.

***

Várakozni kell a vérvételre, és az első pillanatban látszik, hogy férjemmel nem vagyunk ellenfél a nyugdíjas néniknek-bácsiknak, akik sok év tapasztalata alapján alakították ki stratégiáikat az orvosnál. Így, hogy gyorsabban menjen az idő, kezdem A.-t csesztetni. Íme a beszélgetés egyik foszlánya:

Én: „Azt nem tudom megérteni, hogyan tudtad génállományodat eljutatni a 21. századba, amikor minden agresszió hiányzik belőled. Néhány nyugdíjast sem tudsz lenyomni a vérvételnél. Hogy volt ez néhány százezer évvel ezelőtt az erdőben? Hogyan tudtál élelmet szerezni magadnak az agresszív gén hiányában? Hogyan élted túl a nehéz évezredeket? Mit ettél?”
A. [Akiről tudni kell, hogy nem a gyors visszavágások mestere, most azonban gondolkodás nélkül jött a válasz, amiből levontam a következtetést, hogy a vázolt probléma már őt is foglalkoztathatta korábban.]: „Biztos, jófej voltam, és adtak enni.”
Én: „Ja, persze. Jófej.”
A: „Na jó, talpnyaló.”

***

Kicsit később az ultrahangos vizsgálat után.

Én: „Köszönöm szépen. Különösen az esett jól, hogy megdicsérte a hasnyálmirigyemet.”
Doktornő [szabadkozva]: „Elnézést kérek, ilyen kicsavart a gondolkodásom. Egész nap ezeket nézegetem.”
Én. „Nem, nem köszönöm. Bizonyos kor felett, egy nő annak a bóknak örüljön, amit kap. Ha a hasnyálmirigy, akkor a hasnyálmirigy.”

Anyukám úgyis mindig mondta, hogy a belbecs fontosabb, mint a külcsín!

***

Orvos: „Tökéletesen egészséges vagy. Használt a gyógyszer, amit múlt héten adtam a gyomrodra?”
Én: „Be kell vallanom, hogy nem bíztam benne, de határozottan használt.”
Orvos: „Látod, vak tyúk is talál szemet.”

Néha. Ha szerencséje van.

Műtünk? Műtünk!

Hogyan telt a szombat esténk? Nagyon jól! De kezdem az elején…

Pár napja észrevettem, hogy Bakka lábujja nem néz ki jól, de nem regisztráltam a problémát, el is felejtkeztem róla, egészen addig, míg az anyukám nem szólt, hogy észrevette, csúnya nagyon Bakka lábujja. Az anyukám több évig dolgozott egy nagy kórház traumatológiai osztályán, nem ijedős típus, ha viszont azt mondja, hogy csúnya, akkor már nagy lehet a baj. Mondjuk még nem volt akkor a baj, amin szerinte a körömvirágkrém ne segítene, így azzal kenegettük az ujjat...

Pár napra rá, azonban Bakka lábujja üszkösödni kezdett már nagyon csúnyán be volt gyulladva. Bakka rögtön észrevette, hogy eljött az ő ideje, és mivel alkalmat hisztizésre nem hagyunk ki, elkezdte a nyávogást, hogy fáááááj. Nos, tudjuk, hogy nincsenek kötélből az idegeim, így néhány perces hiszti után mondtam neki, hogyha nagyon fáj, akkor megyünk a doktornénihez, aki majd kivágja a fájdalmat. Erre Bakka: „NA AZT MÁR NEM!” Én: „Fáj még?” Bakka: „NEM!” Mondanom sem kell, hogy megint hülyeséget mondtam, bár az ötlet eleinte jónak tűnt, mert attól kezdve Bakka egy szóval sem panaszkodott az ujjára, sőt akárhányszor rákérdeztünk, hogy fáj-e, mindig határozott NEM volt a válasz. Egy idő után viszont leesett nekem, hogy orvoshoz nem fogjuk tudni elvinni a problémát, mert a gyerek a kivágástól retteg…

A. egész héten későn járt haza, de csütörtök este Bakka ébren megvárta, és apjának feltárta a lábujj problémát. A.: „Jaj, jaj, Bakkám. Mutasd, hol fáj? Gyere megjavítom!” Én persze kiröhögtem, hogy mi az, hogy megjavítom, de aztán rájöttem mérnök a férjem, nem orvos. A lánya persze bízott benne, így éjszaka közepén láb-áztattak egy kicsit.

Pénteken végre először alaposabban szemügyre vettük a gyulladt területet, de nem tudtunk előrelépni, mert külső sérülésnek nem látszott nyoma.

Szombat estére viszont a seb közepén megjelent egy fekete pont. Tényleg kezd üszkösödni a gyerek lába!!! Hurrá!!!

A férjem a tettek mezejére lépett:

Megoperáljuk!, jelentett ki határozottan.

Bakka: „Ne, ne. NE!”

Én: „De, de. Nem lesz semmi baj. Gyere, kölnivel fogunk fertőtleníteni.”

Ez már tetszett a lányoknak! Vad kölnizkedésbe kezdtek. A. pedig fertőtlenítette a szerszámokat: tűt, ollót, csipeszt.

Bakka: „Jaj, jaj, csak a tűt ne!”

Én: „Nem lesz semmi baj!”

Azért nem engedtem, hogy nézze a lányom az apját, ahogy az egyik kezében csipesszel, másikban a tűvel, szájában az ollóval, közelített a gyullad seb közepe felé. Inkább én sem néztem! Elkezdem Hamupipőkét mesélni. A. még hozzá sem ér a sebhez, amikor hatalmas üvöltés rázta meg a ház falait.

Mi történt?

ZK úgy gondolta, hogy nem árt, ha saját magát is fertőtlenítni, és ezt a műveletet a szemgolyóinál kezdte, amelyekre egy kiadós adag parfümöt fújt. Műtét felfüggesztve: rohanás kimosni a kicsi szemét.

Rendezzük sorainkat. A. újra nekilát kibelezni a sebet. Én mesélném Hamupipőkét, de már el sem tudom kezdeni. Most a férjem üvölt fel. ZK ráugrott A. kezére. Arra, amelyikben a tű volt. Ordítás. ZK sír. Erre Bakka is rákezdi.

Sehol sem vagyunk, de már mindkettő bőg.

A műtét során A. kivágott egy kicsi darabot Bakka körmének a széléből, majd benyomta a gennyes részbe a tűt. Jött a vér és a trutyi ki szépen. [Meséljem részletesebben?] Bakka ekkor már ordított, mint a sakál. Így abbahagytuk az operálást és újra az áztatás következett.

Kicsit később nyugovóra tértünk:

Én: „Bakka fáj az ujjad?”
Bakka: „Nem, mert van már rajta ragtapasz!” [Igaza volt, eddig az nem jutott eszünkbe, hogy ragtapaszt rakjunk a sebre! Kevésbé lett volna traumatikus…]
ZK [meglehetősen idegesen, a fentiek tükrében]: „Papa. Tű. Bakka. Én. Nem. ÉN. NEM.!” [Gondolom azt akarta mondani, hogy látta az apját, ahogy tűvel megszúrta Bakkát és ebből, ha lehetne kérni, akkor őt, mármint ZK-t, hagyjuk ki…]

Tanulság:

Nem kell variálni, sokat, ha a gyerekeknek fáj valamije:

Első lépés: Puszi.
Második lépés: Ragtapasz.

Készen is vagyunk!

PS1: Persze a legfontosabbról megint elfelejtkeztem: Ragtapasz minden gyereknek kell, nem csak a sebesültnek!

PS2: Gondolom irigykedtek, hogy nem lehetettek ti is a gyerekeink!

PS3: Hogy van Bakka lábujja? Holnap mondom el...

Hogyan tudtak a férfiak világuralomra törni?

Sosem fogom megérteni. Most nem arról van szó, hogy nem tudnak egyszerre két dolgot csinálni, mert ez nyilván biológia. Mondjuk az elég idegesítő, hogy a férjem még nem tudta elsajátítani annak a képességét, hogy egyszerre járjon ÉS beszéljen. Ha elmegyünk sétálni, akkor vagy sétálunk némán egymás mellett, vagy álldogálunk, mert A. éppen mondani akar valamit. Amiről most beszélek az az, hogy képtelenek egy dátumot megjegyezni. Miért? Miért? Miért?

Bizonyíték 1.

Angi, az öcsém barátnője a következő sms-t küldi nekem (Angi mindig ilyen édes üzeneteket küld, ezért másolom le betűhíven): Szia!KérlekMondd+AndräsnakHUtólagIsIstenÉltesseSokäig,boldokSzületésnapotKívánokNeki!BocsánatAKésésértCSakElVagyokHavazva..PuszilokMindenkit!A

Erre én ezt válaszolom (betűhíven, megint): Koszi atadtam! Azt varom, hogy a pasid felkoszontse! Puszi

Két nappal később, az öcsém a férjemnek (Megint, úgy, ahogy jött. És nem az a tanulság, hogy az öcsém tud egyedül normális sms-t küldeni!!!): Ha megkésve is…Boldog születésnapot kívánok néked! Ui.: Pedig anyámtól még meg is kérdeztem az időpontot.

Bizonyíték 2:

Én: A. ez tényleg ciki volt, hogy az anyukád erejét megfeszítve segít nekünk, vigyáz a lányokra, hordja Pepét hetek óta orvoshoz, én meg beállítok hozzá pont ma, hogy lerakjam nála a gyerekeket, és te nem szóltál, hogy a névnapja van, és én virág nélkül mentem. Ciki. Nagyon ciki. [Megjegyzés: Talán kicsit részletesebben és hosszabban szidtam a férjemet, de most nem rekonstruálom a teljes monológomat.]
Férjem: Miért? Ma van a névnapja?

Tanulság: A. is belátta, hogy ez így nem mehet tovább és elhatározta, hogy az összes fontos dátumot beprogramozza a telefonja emlékeztetőjébe, mondjuk 8 órára. Tehát, ha 8 óra 1 perckor köszönt Titeket, akkor tudjátok, hogy működik a rendszer, ha nem akkor még nem jutott hozzá, hogy foglalkozzon a témával. Utolsó zárójel: Ez az egész telefonos emlékeztető egyébként ideális dolog. Pláne, amikor éjjel 12 óra 15-kor első álmunkban kezd pityegni a telefon. Mi van?-kérdezem álmosan. Mire A.: Kezdődik a szabadságom.

Mondjuk, ha nem szól, biztos nem veszem észre…

Miért akarnak a gyerekeim a nagymamájukhoz költözni?

Hagyjuk a neveket. Nem fontosak. Így csak annyit árulok el, hogy Nagymama Egy: Ági. A másik nagymama, khm, khm, a saját anyukám. Most azt nem részletezem, hogy a mi gyerekkorunkban egészen máshogy mentek a dolgok, mert az egy egész külön bejegyzés lenne, beszéljenek inkább a tények magukért:

ALVÁS

Itthon: Mindenki a helyén. Na jó: Minden másnap a mi ágyunkban alhatnak el, de aztán a sajátjukban ébrednek.
Nagymama Egynél: A nászi ágyban. Nagymama a földön, Nagypapa a dolgozószobában.
Nagymama Kettőnél: Mindenki a földön a nappaliban.

EVÉS

Itthon: Azt kapják, amit én adok nekik.
Nagymama Egynél: Azt kapják, amit szeretnek, vagyis amit múlt héten még szerettek.
Nagymama Kettőnél: Azt kapják, amit kérnek.

TÉVÉZÉS

Itthon: Maximum előre vásárolt DVD mesék. Napi max. 20 perc, de nem mindennap. (Egy szó vagy kettő?)
Nagymama Egynél: Baby Tévé és Minimax.
Nagymama Kettőnél: Amit akarnak, de főleg CN és Jetix. Addig, amíg adás van.

ÖLTÖZKÖDÉS

Itthon: Felveszik, amit kiutalok nekik. Pepe egyedül öltözik. A lányok néha mást kérnek.
Nagymama Egynél: Csak félig vannak felöltözve, mert „nem hagyják magukat”. (Főleg ZK…)
Nagymama Kettőnél: Van rajtuk egy random ruhadarab, ami egészen elképesztően koszos.

MESE

Itthon: Egy-egy mese könyvből, itt-ott. Lefekvés előtt minden gyereknek külön mese, megint könyvből, amit kérnek.
Nagymama Egynél: Fejből non-stop mesefolyam.
Nagymama Kettőnél: Anyukámnak nincs hangja a sok olvasástól.

SÉTA

Itthon: Séta helyett kizavarom őket a kertbe játszani. Ha nincs olyan idő, hogy a nyugágyban olvashatnék, akkor bentről tartom szemmel őket.
Nagymama Egynél: Séta a Vérmezőn, Déli pályaudvaron.
Nagymama Kettőnél: Séta a Kaisers-ig, ahol mindenki kap valami ajándékot.

TILTÁS

Itthon: Életveszélyes dolgok megtiltva.
Nagymama Egynél: Életveszélyes dolgok megtiltva.
Nagymama Kettőnél: Mindent szabad.

SZOLGÁLTATÁSOK

Itthon: Létfenntartásához szükséges dolgokat szolgáltatom. Minden másról önállóan kell a gyerekeknek gondoskodniuk.
Nagymama Egynél: Amit kérnek, megkapják, a józanész határain belül.
Nagymama Kettőnél: Luxus szolgáltatások sora elérhető. Elképesztően könnyen. [Értsd: Az anyukám sosem zsarolja a gyerekeket, mint én, hogy megcsinálom, ha ti cserébe…]

TISZTÁLKODÁS

Itthon: Este gyors zuhany.
Nagymama Egynél: Este fürdés a kádban.
Nagymama Kettőnél: Nagy pancsolás a kádban, amikor a gyerekek szeretnék. Naponta minimum kétszer: délelőtt és este.

AJÁNDÉKOK

Itthon: Többször, mint ahogy egészségesnek gondolom. Ezzel próbálom zsarolni őket, hogy mégse költözzenek el itthonról. Jó taktika, nem?
Nagymama Egynél: Születésnap, névnap, Karácsony, Húsvét, és amikor a gyerekek rábeszélik Ágit, hogy a játékbolt felé kerüljenek.
Nagymama Kettőtől: Sosem távoznak üres kézzel az áldott jó gyerekek. „Nem is értem miért panaszkodsz”, mondja az anyukám „nálam soha semmi probléma nincs velük”.

Ki érti ezt?, kérdezem én.