Kifogások

Pepe nem tudott a héten judo-edzésre menni, mert kificamította a bokáját.

Úszás közben. Pontosabban mellúszás közben.

Hm. Röhögtünk persze rajta. Így ZK már rutinosabb volt a kifogásával.

Nem tud úszni menni, mert kificamította a bokáját. Futás közben.

Persze nem engedtük meg, hogy ellógja az úszásórát.

Viszont arra nem figyeltünk, hogy magával viszi-e az úszás holmiját. Így persze ő nyert. És ma tényleg nem úszott.

De aztán azzal védekezett, hogy nem direkt felejtette itthon a táskáját…

Khm. Khm.

Mit is kérdezzünk, amikor…

a kislány büszkén dicsekszik, hogy kapott egy bobleint. Mamikától.

Hirtelen senki sem tudott, mit kérdezni.

Aranyos? Nehéz? Színes? Eszik?

???

Pedig állítólag Zsuzsa néni ki is fogja állítani a galériában.

Persze csak, ha ZK megcsinálja…

Városi futóverseny

Tavaly már nem emlékszem, miért, de ellógtuk a városi futóversenyt. Családilag szarban voltunk, na. Így idén először történt meg, hogy az évente megrendezett versenyen mindhárom gyerek részt vett. Szülők is mehetnének, de mi már túl öregek és betegek vagyunk ehhez.

Mindenestre készültünk nagyon. Persze nem edzéssel. Csak fejben.

A gyerekek eltérő egyéniségének megfelelően a fejben készülést egyénileg differenciáltuk.

Pepével nincs sok gond. Hetekkel a verseny előtt kezd el áradozni saját teljesítményéről: hogy kinél fut jobban az osztályból; hogy hétről-hétre mennyit javult az időeredménye; hogy idén már tényleg megnyeri a versenyt, vagy ha nem, benne lesz az első tízben az tuti.

Bakka orvosi ápolásra szorul a verseny előtti hetekben, mert közel van az idegösszeroppanáshoz. Hogy ő fusson? Szombaton? Reggel? Hát szó sem lehet róla! Mindenki tudja, hogy ő utál futni. Miért kell városi futóversenyt rendezni? És pont szombaton! Reggel! Amikor ő olyan fáradt! És mondta már, hogy utál futni?

ZK aggodalmaskodik és izgul, amire nyilván jó oka van, hiszen tavaly már kiválasztották, mint évfolyama egyik legjobb futóját. Neki nem fog menni. Nem fog tudni futni. De különben is attól fél leginkább, hogy nem fogja tudni merre kell futni. Amikor mondom neki, hogy rendőri felvezetés lesz, csak röhög rajtam.

Mert nyilván nem lesz.

Pedig van. Mindig van.

Évek óta családilag hajtunk, hogy az első 10 helyezetnek járó ajándék pólót megszerezzük. Tavaly Pepe már nyújtotta a kezét a póló felé, de aztán ő már nem kapott. Idén ZK aztán nyert egy pólót. Oda is adta Pepének, „mert annyira vágyott már rá”.

ZK-t pedig rögtön le is vadászta egy edző, járjon atlétikára. Azóta nyaggat, hogy vigyem akrobatika edzésre.

Azt hiszik, persze, hogy már mindent tudnak

Az egyik lánygyerek: Te már szexeltél Papikával*?
Én: Igen.
Ugyanaz lánygyerek: Egyszer?
Én: Nem.

Szerencsére több kérdése nem volt.

* A gyerekek apja. Nem nagypapa, vagy ilyesmi. Fúj…

Ritkán tévesztenek már, ám…

Egyre jobban beszélnek.

Érvelnek, vitatkoznak, és már majdnem az összes szót ismerik.

Így csak mosolyogtam és megköszöntem, de nem szóltam egy szót sem, amikor átadták a flitterből készült teát.

Finom volt.

És mondjuk értelme is van…

Hogy szokott Pepe aludni?

Excel táblázatban kell lassan vezetnem a gyerekek programjait az iskolai év vége felé. Ilyen-olyan kirándulások, általában átfedésben a három gyereknek, de sosem egyszerre. Ezekben a hetekben mindig van egy kis rosszérzés bennem: Nem felejtünk el semmi? Mindenki ott van, ahol lennie kell? Az a gyerek, aki nincs éppen velem, jól van?

Pepe és osztálya utolsó pillanatos szervezéssel Vértesben kirándulnak. Az első (és egyetlen) estén telefonál az osztálytárs anyukája. Hogy épp most tette le gyerekével a telefont, aki nagyon panaszkodott a szállásra. És, hogy ha lenne autója, akkor most indulna a gyerekért. Nos, Internet, nem vagyok büszke rá, de az első gondolatom az volt, milyen jó, hogy nem vitte el a gyerekem a telefonját. Mondjuk ezt nem mondtam az anyukának, de azt igen: ÉRTE MENNI? Hát ez nekem eszembe sem jutott!

Anyuka még sorolta egy ideig a szállással kapcsolatos problémákat (kosz, pók, kiálló ágyrúgók, stb.), de aztán látta, hogy nem igazán vagyok vevő a problémára és nem sorolta sokáig.

Miután letettük a telefont, persze rögtön kezdtem rosszul érezni magam. Mert szegény gyerek biztos szenved. Meg, hogy nem tanúsítottam kellő empátiát az osztálytárs anyukája felé.

Nem, nem hívtam vissza, de a férjemet gyorsan felhívtam, hogy ellenőrizzem a viselkedésemet. Valószínűleg nem a legjobb pillanatban kaptam el A.-t, mert miután a problémát vázoltam, csak annyit mondott: Mit gondoltak hova mennek? A Ritzbe?

Mondjuk ezen röhögtem, de nem nyugtatott meg.

Este újra neki futottam a témának.

Mire a férjem: Biztos, hogy Pepe jól van. Gondolod el, itthon hogy szokott aludni.

Nos, ezzel meggyőzött!

Hogy szokott Pepe aludni?

Mélyen és sokat. Már első napos korában. A jelenlegi viszont helyszín több lépésben alakult ki.

Ő az egyetlen, akinek külön szobája van. És ezzel nem is volt sokáig semmi gond. Aztán kitalálta, hogy ő éjszakánként fél, és milyen igazságtalan, hogy mindenkinek van a családban szobatársa, csak neki nem. Mit lehet csinálni? Hát, ő villannyal aludna. Aludjon. Aztán rájött, hogy akkor is fél, ha a teljesen kivilágított szobában alszik. Átmenne a lányokhoz aludni. Menjen. Igaz, hogy csak két ágy van a szobában, de odakerült a hálónkból a kanapé, majd alszik azon. Ez a megoldás jól működött, bár a lányok szekálták rendesen. ZK elégelte meg. Ő átmenne Pepe szobájába. Rendben. ZK ledobta Pepe egyik képét a falról, felakasztotta a szarvasát az ágy fölé. Pepe pedig beköltözött ZK ágyába.

Minden jól is ment egy ideig.

De Pepe továbbra is félt. És ő inkább a mi ágyunkban aludna.

Na ez már nem volt rendben. Épphogy csak kipateroltuk a szobánkból ZK-t, már jönne is vissza egy másik gyerek. Szó sem lehet róla!

Egyik reggel A. kérdezi tőlem, láttam-e, hol aludt Pepe. Nem, nem láttam. Hol aludt? A hálószoba ajtónkban, a puszta parkettán. Mert igen, a durvább éjszakákon ott táborozik. Hozza a párnát és paplant, majd lefekszik a parkettára, és alszik, mint a bunda.

És ez aztán meggyőzött, hogy csak meglesz a gyerek egy várban, ágyban.

Meg is volt.

Mindig a fülénél baszom el, mondja a kislány…

Én: Hogy beszélsz?
ZK: Ahogy te szoktál.

Mit mondjak? Felnőttek a gyerekek.

És hogyan telik a hétvége felnőtt gyerekeinkkel?

DURR. BUMM.

DURR.

Ugyanis ZK-nak új hobbija van. Lufi csavargatással gyárt mindenféle élőlényt. És a cica fülével nem boldogul.

Pepe: Honnan ilyen kreatív ZK?
Én: Fogalmam sincs.

És azt sem tudjuk, honnan vette a fejébe ezt a lufi dolgot. Mondjuk lehetne rosszabb is, de ez is elég rossz.

Első lépésben az apját rábeszélte az alapanyagok (lufi+műanyag fújó) beszerzésére. A játékboltban sajnálkoztak az eladók, hogy nincs megfelelő lufijuk. De van, mondta a lányom. És meg is mutatta, melyik polcon, mert jobban ismeri a bolt készletét, mint az eladók.

Második lépésben aztán itthon sorban durrogtatta a lufikat kifelé, mert nem tudtuk meggyőzni, hogy, ha teljesen felfújja azokat, akkor a csavargatásnál kidurran. Mert nem buta, csak makacs. (Amikor az apja megtanította, hogy kell a lufi száját bekötni, köszönet helyett, csak rákiabált: Mondtam, hogy így kell!) Aztán nagy nehezen meggyőztük. Az internet segítségével. Mert annak hisz, csak nekünk nem.

Így már nem durrogtak a lufik folyamatosan. Viszont elkezdődött a lufik csikorgatása. Így a hétvégét kiabálással töltöttük: ZK MENJ A SZOBÁDBA! ZK A SZOBÁDBAN CSAVARGASD A LUFIT! ZK NE CSIKOROGJ! ZK! ZK!

De nem csügged. Tucat számra gyártja a lufi virágokat, lufi madarakat, lufi nyulakat, lufi cicákat.

És így már csak a spontán durranások maradnak. Úgyhogy ijedezünk.

Jobb volt, amíg keresztszemes hímzésben utazott.

Aztán tegnap eltűnt a lufi fújója.

ZK az egész családot megvádolta.

De nem mi voltunk.

De azért megkönnyebbültünk.

De aztán meglett.