Hogy szokott Pepe aludni?

Excel táblázatban kell lassan vezetnem a gyerekek programjait az iskolai év vége felé. Ilyen-olyan kirándulások, általában átfedésben a három gyereknek, de sosem egyszerre. Ezekben a hetekben mindig van egy kis rosszérzés bennem: Nem felejtünk el semmi? Mindenki ott van, ahol lennie kell? Az a gyerek, aki nincs éppen velem, jól van?

Pepe és osztálya utolsó pillanatos szervezéssel Vértesben kirándulnak. Az első (és egyetlen) estén telefonál az osztálytárs anyukája. Hogy épp most tette le gyerekével a telefont, aki nagyon panaszkodott a szállásra. És, hogy ha lenne autója, akkor most indulna a gyerekért. Nos, Internet, nem vagyok büszke rá, de az első gondolatom az volt, milyen jó, hogy nem vitte el a gyerekem a telefonját. Mondjuk ezt nem mondtam az anyukának, de azt igen: ÉRTE MENNI? Hát ez nekem eszembe sem jutott!

Anyuka még sorolta egy ideig a szállással kapcsolatos problémákat (kosz, pók, kiálló ágyrúgók, stb.), de aztán látta, hogy nem igazán vagyok vevő a problémára és nem sorolta sokáig.

Miután letettük a telefont, persze rögtön kezdtem rosszul érezni magam. Mert szegény gyerek biztos szenved. Meg, hogy nem tanúsítottam kellő empátiát az osztálytárs anyukája felé.

Nem, nem hívtam vissza, de a férjemet gyorsan felhívtam, hogy ellenőrizzem a viselkedésemet. Valószínűleg nem a legjobb pillanatban kaptam el A.-t, mert miután a problémát vázoltam, csak annyit mondott: Mit gondoltak hova mennek? A Ritzbe?

Mondjuk ezen röhögtem, de nem nyugtatott meg.

Este újra neki futottam a témának.

Mire a férjem: Biztos, hogy Pepe jól van. Gondolod el, itthon hogy szokott aludni.

Nos, ezzel meggyőzött!

Hogy szokott Pepe aludni?

Mélyen és sokat. Már első napos korában. A jelenlegi viszont helyszín több lépésben alakult ki.

Ő az egyetlen, akinek külön szobája van. És ezzel nem is volt sokáig semmi gond. Aztán kitalálta, hogy ő éjszakánként fél, és milyen igazságtalan, hogy mindenkinek van a családban szobatársa, csak neki nem. Mit lehet csinálni? Hát, ő villannyal aludna. Aludjon. Aztán rájött, hogy akkor is fél, ha a teljesen kivilágított szobában alszik. Átmenne a lányokhoz aludni. Menjen. Igaz, hogy csak két ágy van a szobában, de odakerült a hálónkból a kanapé, majd alszik azon. Ez a megoldás jól működött, bár a lányok szekálták rendesen. ZK elégelte meg. Ő átmenne Pepe szobájába. Rendben. ZK ledobta Pepe egyik képét a falról, felakasztotta a szarvasát az ágy fölé. Pepe pedig beköltözött ZK ágyába.

Minden jól is ment egy ideig.

De Pepe továbbra is félt. És ő inkább a mi ágyunkban aludna.

Na ez már nem volt rendben. Épphogy csak kipateroltuk a szobánkból ZK-t, már jönne is vissza egy másik gyerek. Szó sem lehet róla!

Egyik reggel A. kérdezi tőlem, láttam-e, hol aludt Pepe. Nem, nem láttam. Hol aludt? A hálószoba ajtónkban, a puszta parkettán. Mert igen, a durvább éjszakákon ott táborozik. Hozza a párnát és paplant, majd lefekszik a parkettára, és alszik, mint a bunda.

És ez aztán meggyőzött, hogy csak meglesz a gyerek egy várban, ágyban.

Meg is volt.

Mindig a fülénél baszom el, mondja a kislány…

Én: Hogy beszélsz?
ZK: Ahogy te szoktál.

Mit mondjak? Felnőttek a gyerekek.

És hogyan telik a hétvége felnőtt gyerekeinkkel?

DURR. BUMM.

DURR.

Ugyanis ZK-nak új hobbija van. Lufi csavargatással gyárt mindenféle élőlényt. És a cica fülével nem boldogul.

Pepe: Honnan ilyen kreatív ZK?
Én: Fogalmam sincs.

És azt sem tudjuk, honnan vette a fejébe ezt a lufi dolgot. Mondjuk lehetne rosszabb is, de ez is elég rossz.

Első lépésben az apját rábeszélte az alapanyagok (lufi+műanyag fújó) beszerzésére. A játékboltban sajnálkoztak az eladók, hogy nincs megfelelő lufijuk. De van, mondta a lányom. És meg is mutatta, melyik polcon, mert jobban ismeri a bolt készletét, mint az eladók.

Második lépésben aztán itthon sorban durrogtatta a lufikat kifelé, mert nem tudtuk meggyőzni, hogy, ha teljesen felfújja azokat, akkor a csavargatásnál kidurran. Mert nem buta, csak makacs. (Amikor az apja megtanította, hogy kell a lufi száját bekötni, köszönet helyett, csak rákiabált: Mondtam, hogy így kell!) Aztán nagy nehezen meggyőztük. Az internet segítségével. Mert annak hisz, csak nekünk nem.

Így már nem durrogtak a lufik folyamatosan. Viszont elkezdődött a lufik csikorgatása. Így a hétvégét kiabálással töltöttük: ZK MENJ A SZOBÁDBA! ZK A SZOBÁDBAN CSAVARGASD A LUFIT! ZK NE CSIKOROGJ! ZK! ZK!

De nem csügged. Tucat számra gyártja a lufi virágokat, lufi madarakat, lufi nyulakat, lufi cicákat.

És így már csak a spontán durranások maradnak. Úgyhogy ijedezünk.

Jobb volt, amíg keresztszemes hímzésben utazott.

Aztán tegnap eltűnt a lufi fújója.

ZK az egész családot megvádolta.

De nem mi voltunk.

De azért megkönnyebbültünk.

De aztán meglett.

Ránk jár a rúd, na…

ZK hazajött az iskolából, hogy a barátnője papája fizetés nélkül jött ki a cipőkkel a Deichmann-ból, és a kislány is választhatott egy párat magának.

ÉS NEM KELLETT ÉRTE FIZETNI, MAMIKA.

[Itt kicsit lazítottam, így nem tudok pontosan beszámolni, milyen cipőről volt szó, annak ellenére, hogy ZK hosszan ecsetelte.]

Persze rögtön gondoltam, hogy nem cipőboltot raboltak, hanem valami szponzorációs szerződésről lehet szó, és ezt el is kezdtem magyarázni ZK-nak, amikor kiderült, hogy az egész csak bevezetés volt.

Mert a cipőmániás lányomnak már a tavaszi modelleken jár az esze. És azokról szeretne beszélgetni.

És alkudozni kezdett, hány pár új cipőre lenne feltétlenül szüksége.

Végül galád módon aztán kialkudtam az egy darabot. Amit (jogos) kérésre módosítottam egy párra.

Aztán múlt vasárnap ZK beszerzett magának egy egyedi gyártású, nyitott orrú csizmát.

Szerencsére csak egy darabot, és nem egy párat. Mert a János-kórház ügyeletére kellett menni érte. Bokatörés.

Egy hét fekvőgipsz.

Amit természetesen betartott a lányom. Egész héten pihent, feküdt. Nem lógatta a lábát.

Legalábbis az orvosnak ez fogjuk mondani, amikor megkérdezni, hogyan tört el a csizma gipsz sarka.

Akkor ezzel meg is lennénk…

Mindenféle dolog történt az ünnepek alatt.

Először is, kikémlelték a gyerekek a fenyőfát a kertben. Nem tudták eldönteni, hogy elültetendő csemete vagy a karácsonyfánk. De úgy gondolták, hogy mégis inkább karácsonyfa. Így kénytelen voltam bevallani, hogy valóban az. A szomszéd karácsonyfája.

És a pingpongasztal is a szomszédé. Legalábbis ezt mondta a gyerekeknek az apjuk, amikor a decathlonos szállító a telefonba kiabálta, köszönés nélkül, hogy hozzák a pingpongasztalt. Ami csak azért volt gáz, mert a férjem a gyerekekkel éppen az autóban ült, és nem tudta már az információátadás előtt a telefon-kihangosítót kikapcsolni.

ZK: Minek kell nekünk pingpongasztal?

Számomra a legjobb azonban az volt, hogy 23-án este a férjem nem találta a karácsonyfa-talpat, és az egész pincét felforgatta érte. A talpat nem találta meg, viszont előkerült két pulóver, amit még tavaly karácsonykor dugott el nekem, csak elfelejtkezett róluk.

Szilveszterkor aztán egy csomó embert idegesítettem, hogy tegyünk újévi fogadalmakat, de senki sem akarta feleslegesen elkötelezni magát. (Bár a barátnőm azt mondta, hogy a férje megfogadta, hogy kicserél két kiégett égőt a nappalijukban, de ezt az érdekelt fél nem erősítette meg.)

Aztán el is felejtettem a fogadalmakat, mert szilveszter estéjén a gyerekek számítógépén észrevettük, hogy már MEGINT pornót kerestek. Mondjuk az még nem teljesen világos, hogy a SZEK és SZEKSZ keresőszavaktól hogyan jutottak el a meztelen nők és lovakig, illetve a meztelen ejtőernyős-ugrásig, illetve az angol big tits in uniform-ig. Mert az tuti, hogy angolul nem tudnak még ennyire. (És nem, nem mi voltunk a férjemmel.)

Aztán január 2-án előállt Pepe azzal az ötlettel, hogy mégis van újévi fogadalma.

Hogy mi?

Hát az, hogy „idén már tényleg becsajozok, Mamika”.

A fentiek fényében nem nagyon mertem megkérdezni, hogy mit is ért pontosan a fogadalom alatt.

Azután sem mertem érdeklődni, hogy pontosan, mi történt, amikor ma közölte velem, sikerült az újévi fogadalmát teljesítenie.

Mindenesetre idén legyen mindenkinek ilyen sikere az elhatározásával!

Jézuska

Történt egy apróbb kis probléma. ZK kihallgatta Papikával folytatott telefonbeszélgetésemet.

PEDIG ELŐTTE KIKÜLDTEM A SZOBÁBÓL.

ZK: Miért küldtél ki a szobából?
Én [még nem sejtem a közelgő bajt]: Csak. Nem rád tartozik.
ZK [belevág a közepébe]: Tudom, hogy nincs Jézuska és a szülők hozzák az ajándékot.
Én [teljesen megdöbbenve]: Tessék?
ZK [lassan, tagolva]: Tudom, hogy nincs Jézuska és a szülők hozzák az ajándékot.
Én [még mindig megdöbbenve]: A szülők hozzák az ajándékokat?
ZK: Igen.
Én: Úgy érted, én? Én? El tudod képzelni, hogy rohangálok ajándékokért? Az én lustaságommal?
ZK [elgondolkozik]: Jó nem te, hanem Papika.
Én: Várjál csak. Azt állítod, hogy Papika a Jézuska?
ZK: Igen. Papika a Jézuska.

Nem tudom, Internet, de minél többet gondolkozom, annál logikusnak hangzik az ötlet. Papika a Jézuska. Most, hogy utána gondolok, ez sok mindent megmagyaráz…

Ki hitte volna…

Az milyen?

Az milyen, amikor felhív a fiam osztályfönőke, hogy a gyerek leköpte és lekurvázta az egyik lányt az osztályban? Csak azért nem kaptam infarktust, mert már tudtam a dologról. Darabokra szedtem a gyereket...

Gyakorlunk!

Éjjen! Hurrá!

Megjöttek az első olyan osztályzatok/visszajelzések, amelyek nemcsak azt bizonyítják, hogy gyermekeim nem éltanulók (ami mondjuk részemről inkább csak álom, mint elvárás), de arra is felhívják a figyelmemet, hogy ideje az itthoni gyakorlásnak. Ami több ok miatt is idegőrlő.

Mondjuk, természetesen, áldozatosan bármire képes vagyok a gyerekeimért, de a plafonon vagyok, amikor ÁLLANDÓAN MEGKÉRDŐJELEZIK A TUDÁSOMAT.

ZK-val kezdünk olvasni. Egyelőre még csak a szótagoknál tartanak. Meixner-módszer. Különböző sorminták szerint kell szótagokat olvasniuk. Ezt gyakoroljuk itthon. Önbizalommal látok a feladatnak, úgy érzem, a szótag-olvasás menni fog.

MI VAN LEÍRVA: iv
MIT OLVAS ZK: it
MIT MONDOK ÉN: Nem az van odaírva.
MIT MOND ZK: De az van odaírva.
MI TÖRTÉNIK?

Hogy mi történik? ZK elkezd vitatkozni velem. De az van odaírva, hogy it. Mondom, nem. Mondja, de. Mondom, nem. Mondja, de.

És akkor, hogy győzőm meg???

Sehogy.

Bakkával írunk. Ettünk helyett lemásolja etunk. Nincsenek illúzióim, így a dupla t-t már nem is említem, de úgy gondolom, hogy az ü helyett az u-t csak bemondom.

Én: Ü-t írj.
Bakka: Ü-t írtam.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.

Aztán elvesztettem a türelmemet, kiabálni kezdtem. Mire Bakka igazat adott nekem. Gyorsan, de láttam rajta, hogy nem hiszi, hogy igazam van.

És hogy Pepével mi történt?

Hát, sajnos, internet, az ötödikes matek-házifeladatba alaposan belebonyolódtam…

De szerencsére apjuk is van a gyerekeknek.

Majd vele gyakorol Pepe.