Leülünk a pszicho-pedagógus hölgy szobájában, hívjuk Bé-nek.
Bé: „Mit szeretnének hallani?”
[Ezen kicsit megdöbbenünk három óra várakozás után.]
Én: „A véleményét.”
Bé: „Nem dönthetek maguk helyett.
Én: „Nem szeretnénk, ha helyettünk dönteni. A véleményére lennénk kíváncsiak.”
Bé: „Nagyon sok probléma lesz ezzel a gyerekekkel.”
Én & A.: ??????
Nem részletezem tovább a beszélgetést, ami innen csak pozitív irányba haladt, mert nem tudtunk meg semmit Pepéről, amit eddig ne tudtunk volna.
Lehet, hogy naiv voltam, de azt gondoltam, hogy egy olyan vizsgálaton fog Pepe részt venni, ahol megmérik különböző részkészségeit és képességeit, és ezeknek alapján fogjuk látni, hogy hol áll a gyerekünk az iskolaérettség kérdésében. Bár a pszicho-pedagógusunk többször használta a teszt, feladat kifejezést nem derült ki, hogy milyen feladatokról, tesztekről volt. A szakértő szubjektív benyomásait mondta el nekünk, ami abból állt, hogy nézegette a jegyzeteit és nevetgélt („elnézést, hogy nevetek, de annyira szórakoztató volt ez a gyerek”), majd felhozott egy jelenséget, (mondjuk, hogy Pepe előre bemondta a választ, nem várta meg, hogy a többi gyerek is kigondolja), majd megkérdezte, hogy „tapasztalták-e ezt otthon” (Mit, hogy a gyerekek egymás szavába vágva beszélnek? Nem soha, legalábbis a mi gyerekeink csak akkor beszélnek, ha kérdezzük őket. És szépen megvárják, míg a másik befejezi a mondatát, majd megkérdezik, hogy tényleg vége-e a gondolatmenetnek és csak utána kezdik ismertetni a sajátjukat… Bocs, a kezem a bilibe lóg.) Azaz nekem kellett volna igazolnom a random megfigyelések jogosságát és helytállóságát.
Mindenesetre háromnegyed óra után sikerült eljutnunk addig, hogy a szakértőnk megfogalmazta azt, hogy „nem tudok semmit felhozni az ellen, hogy Pepe iskolába menjen, vagy amellett, hogy bent maradjon az óvodában”. Azért biztos, ami biztos vigyük el még egyszer egy hosszabb vizsgálatra. Megint súlyosat hibáztam, mert beleegyeztem, ugyanis szerdára megkaptuk ugyanattól a szakértőtől a második szakvéleményt is: „Pepe inkább ne menjen még iskolába, mert türelmetlen, és nincs önfegyelme.”
Tudjuk már, hogy a böfögés és a W jött a férjemtől. A türelmetlenséget és önfegyelem hiányát viszont minden kétséget kizárólag tőlem örökölte.
Nemcsak arra vagyok büszke, hogy sikerült két ellentétes véleményt beszereznünk, hanem arra is, hogy mindezt egy „szakértő” bocsátotta a rendelkezésünkre…
2008. február 29., péntek
2008. február 28., csütörtök
Nevelési tanácsadó: élménybeszámoló. 2. rész
Az első három és fél óra:
8.45: Pepe „nem tudom elhinni, hogy már iskolás leszek. Mamika te elhiszed?” – kijelentésével vonulunk be a nevelési tanácsadóba. Magam sem tudom, hogy mit higgyek, de én inkább azt kérdezem: „Hogy kerültünk ide?” Megint nem voltam elég határozott, az első pillanatban kellett volna azt mondanom: „Eldöntjük, ha itt lesz az ideje”.
9.00: Pepe ül az asztalnál. Rá se néz a kitett játékokra, hanem rajzolgatni kezd. Én szociális fóbiámon túllépni nem tudva, beülök a sarokba. Csak Pepe jött mindkét szülőjével, így illik beszámolnom, hogy az apukánk mit csinál: Először a mobiltelefonjába ordibált németül, majd felállította a laptop-ját és dolgozni kezdett.
9.05: Elviszik a hat gyereket csoportos felmérésre.
9.06: Az anyukák elkezdik hergelni egymást. Témák: 1) Ki milyen logikai feladatokat old meg otthon a gyerekkel; 2) Melyik intézménybe milyen túljelentkezés van; 3) Melyikük gyereke milyen problémával küzd.
9.07: Olvasni kezdem az Elveszett idő-t.
9.10: Férjemnek melege van. Megpróbál ablakot nyitni. Nem sikerül a kilinccsel megbirkóznia. Mondjuk érthető, otthon nincsenek kilincseink…
9.25: Visszajönnek a gyerekek. Kérdem Pepét mit csináltak. Nem tudom meg, hogy mit, mert nem kapok használható információt.
9.30: Sajnálom Pepét, hogy bent kell lennie egy szobában a szép időben, ezért kimegyünk az autóparkolóba, hadd szaladgáljon egy kicsit. Versenyt futunk.
9.45: Elkövettük azt a hibát, hogy nem hoztunk magunkkal néhány napi hideg élelmet, így A.-t elküldjük a boltba.
10.00: Pepe komolyan kezd unatkozni. Vita kezdődik, mit játszhat a laptop-on. A konszenzus megszületése után derül ki, hogy nincsenek játékok a gépen. Az ecsetet viszont észreveszi, rajzolni kezd.
10.10: Eszünk.
10.20: Iszunk. Hatalmas böfögés rázza meg az épületet. Igen, a mi gyerekünk volt. A. WC-be zárással fenyegetőzik. Én hangosan megjegyzem a férjemnek: „Ez a te családodból jön.” Igen, ilyen szimpatikusak vagyunk társaságban.
10.25: Pepe: Biztos én leszek az utolsó. Én: Igen, a W miatt. Ez sem az én családomból jön.
10.30: Azon gondolkozom, hogy nagy gond lenne-e, ha agyonütném Zsófiákát, aki egy órája énekli hangosan a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” dalsort.
10.35: Pepe és A. játszani kezdenek egy felettébb bonyolult társasjátékkal.
11.00: Pepe elvonul az egyéni vizsgálatra.
11.10: Pepe már érkezik is vissza. Mit csináltatok?, kérdezem. Nem kapok használható információt.
11.20-12.00: Itt elvesztettem a fonalat, gondolom, ettünk, ittunk, mulattunk. Délben érkeztek Pepe nagyszülei és elvitték magukhoz. Így valósítjuk meg az „egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez” elvet.
12.15: Utolsóként ránk végre ránk kerül a sor a pszichológusnál, hogy levonjuk a tanulságokat.
8.45: Pepe „nem tudom elhinni, hogy már iskolás leszek. Mamika te elhiszed?” – kijelentésével vonulunk be a nevelési tanácsadóba. Magam sem tudom, hogy mit higgyek, de én inkább azt kérdezem: „Hogy kerültünk ide?” Megint nem voltam elég határozott, az első pillanatban kellett volna azt mondanom: „Eldöntjük, ha itt lesz az ideje”.
9.00: Pepe ül az asztalnál. Rá se néz a kitett játékokra, hanem rajzolgatni kezd. Én szociális fóbiámon túllépni nem tudva, beülök a sarokba. Csak Pepe jött mindkét szülőjével, így illik beszámolnom, hogy az apukánk mit csinál: Először a mobiltelefonjába ordibált németül, majd felállította a laptop-ját és dolgozni kezdett.
9.05: Elviszik a hat gyereket csoportos felmérésre.
9.06: Az anyukák elkezdik hergelni egymást. Témák: 1) Ki milyen logikai feladatokat old meg otthon a gyerekkel; 2) Melyik intézménybe milyen túljelentkezés van; 3) Melyikük gyereke milyen problémával küzd.
9.07: Olvasni kezdem az Elveszett idő-t.
9.10: Férjemnek melege van. Megpróbál ablakot nyitni. Nem sikerül a kilinccsel megbirkóznia. Mondjuk érthető, otthon nincsenek kilincseink…
9.25: Visszajönnek a gyerekek. Kérdem Pepét mit csináltak. Nem tudom meg, hogy mit, mert nem kapok használható információt.
9.30: Sajnálom Pepét, hogy bent kell lennie egy szobában a szép időben, ezért kimegyünk az autóparkolóba, hadd szaladgáljon egy kicsit. Versenyt futunk.
9.45: Elkövettük azt a hibát, hogy nem hoztunk magunkkal néhány napi hideg élelmet, így A.-t elküldjük a boltba.
10.00: Pepe komolyan kezd unatkozni. Vita kezdődik, mit játszhat a laptop-on. A konszenzus megszületése után derül ki, hogy nincsenek játékok a gépen. Az ecsetet viszont észreveszi, rajzolni kezd.
10.10: Eszünk.
10.20: Iszunk. Hatalmas böfögés rázza meg az épületet. Igen, a mi gyerekünk volt. A. WC-be zárással fenyegetőzik. Én hangosan megjegyzem a férjemnek: „Ez a te családodból jön.” Igen, ilyen szimpatikusak vagyunk társaságban.
10.25: Pepe: Biztos én leszek az utolsó. Én: Igen, a W miatt. Ez sem az én családomból jön.
10.30: Azon gondolkozom, hogy nagy gond lenne-e, ha agyonütném Zsófiákát, aki egy órája énekli hangosan a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” dalsort.
10.35: Pepe és A. játszani kezdenek egy felettébb bonyolult társasjátékkal.
11.00: Pepe elvonul az egyéni vizsgálatra.
11.10: Pepe már érkezik is vissza. Mit csináltatok?, kérdezem. Nem kapok használható információt.
11.20-12.00: Itt elvesztettem a fonalat, gondolom, ettünk, ittunk, mulattunk. Délben érkeztek Pepe nagyszülei és elvitték magukhoz. Így valósítjuk meg az „egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez” elvet.
12.15: Utolsóként ránk végre ránk kerül a sor a pszichológusnál, hogy levonjuk a tanulságokat.
2008. február 27., szerda
Japán gasztronómiai és főzőest
Hol is kezdjem? Hosszú lesz…
Tegnap este végre kibonthattunk utolsó karácsonyi ajándékunkat. Valitól kaptuk. Mivel Vali jó barát, és komolyan vette a panaszkodásomat, hogy a férjemnek még sokat kell tanulnia a sushi és a különböző japán tekercsek elkészítése terén, a Culinaris japán főzőestjére kaptunk két jegyet. Itt a link, akit érdekelnek a technikai részletek. Bár most látom, hogy idén már az összes hely betelt…
Előzmények: Nem volt világos, hogy mi is fog történni velünk az est folyamán: Először azt gondoltuk, hogy majd mi fogunk elkészíteni ételeket, bár ez így utólag, teljes naivságnak tűnik, pláne ennek és ennek a fényében. Sőt utólag hálás is vagyok, hogy nem kellett megpróbálnom osztrigát nyitnom, vagy, hogy nem engedtek vörös tonhalat trancsírozni. Az est tulajdonképpen egy főzőbemutatóval egybekötött vacsora. Tegnap Masayo Nishimura főzött, a Wasabi étterem séfje. (Ahogy a Wasabi konyhafőnöke mondta: „ő erősíti a japán vonalat az étteremben”.)
A másik meglepetés az volt, hogy nem volt mizó levessel és sushi-tállal fogadtak, hanem olyan ételekkel, amiket nagy valószínűséggel nem ettünk még máshol.
A férjem minden lefényképezett. És most végig fogjuk nézni a képeket!!!
A legelején megkóstolhattunk a nyers szójababot, ami rengeteg mindennek az alapja. Persze rutinosan zöldborsónak véltem. Miért is? Mert ilyen:

Az első étel, amit kaptunk natto volt okrával. Az okra egy zöldség, amit A. lemini-cukkinizett, mert tényleg úgy nézett ki, de nem az, belseje inkább paprikára emlékeztet. Ezt séfünk blansírozta (igen, papírról másolom) és összekeverte az erjesztett szójababbal (natto). Az öntetbe került tojássárga, szójaszóra, dashi (algapor és halpor keveréke) és cukor. Maradjunk annyiban, hogy érdekes volt. (Bár nem volt olyan rossz, amilyen szarul a képen kinéz…)

Második kör: Wakame saláta. Erre többet húzták a szájukat, de nekem nagyon ízlett. Az alapja meglepő módon wakame, ami különböző algák keveréke (mizó levesben ez az a zöld „levél”). Szárított formában jött egy zacskóból, amit aztán langyos vízben kellett egy kicsit áztatni. A salátába került még mellé uborka, paprika, koktélparadicsom és sárgarépa. Az öntet szójaszószból, cukorból, rizsecetből és szezám olajból készült. Szezámmagot is kapott a végén az étel. Alaposan, de óvatosan kell összekeverni a hozzávalókat. (Nagyon figyeltem!)

Három: Osztriga ponzu mártással. Volt a héjában a nyers kagyló, amit egy felforralt, de aztán lehűtött mártással kaptunk. A mártásban volt szójaszósz, víz, cukor, mirin (rizsbor). A „dísz” jégcsapretek és metélőhagyma volt. Sosem ettem osztrigát még, de a csoport és a házigazda kedvessége nagyon helyesen átsegített a kezdeni nehézségen. Megoszlottak a vélemények, hogy egyben nyeljem le, vagy rágjam meg az állatot, de aztán kialakult a konszenzus, hogy mivel ez az első osztrigám 4-6 rágással fogyasszam el. Sikerült. Finomnak mondanám. A borkóstolós fiú azt mondta, hogy ez volt élete legjobban elkészített osztrigája. Ezek szerint én innen már csak lefelé fogok haladni… (A. sem evett sosem még osztrigát, de ő úgy csinált, mintha az osztriga és ő már régi barátok lennének. Senkinek sem tűnt fel, hogy kezdő volt…) Ehhez az ételhez kaptunk bort is. 2006-os (természetesen a férjem volt az, aki az évre rákérdezett, mintha bármit is értene a borokhoz…) Monarchia Zent.

Négy: Agedasi tofu. Ez volt az egyetlen étel, amit már sokszor ettünk. Most is nagyon finom volt. Selyem tofut forgatott a séf lisztes keményítőbe. Földimogyoró-olajban sütötte ki a kis kockákat. Kicsit csípős mártással (chili, szójaszósz, víz, dashi) kínálták. A tetején friss gyömbér, jégcsapretek, snidling és nori (algalap) volt. Csak a sülő tofuról van képem. Úgy tűnik, A. itt elvesztette a fonalat.

Öt: Új szerelmem: a tonhal tataki. Nem is tudom, mit mondjak, annyira finom volt. A vörös tonhal csak kicsit volt megpirítva, kapott egy kis kérget, majd egy marinádban pihent. Tálaláshoz kapott egy mártást és gyömbért, snidlinget. Utasítottam a férjemet, hogy kérdezze meg, mikor ehetek ilyet máskor is: Kedd és szerda kivételével van a Szépvölgyi úton a Wasabiban. Kaptunk bort is hozzá (Monarchia Raphsody in Red, 2004), de kit érdekelt a bor?!

Hat: Tempura udon. Ez volt a leves. Szójaszószos dashis lébe került a megfőtt udon tészta, illetve a megfőtt udon (liszt, tojás) tésztára jött rá a lé, majd tempurázott zöldségek kerültek a tetejére. (Tojássárgból, hideg vízből és tempura lisztből készült keverékben megforgatott majd kisütött zöldségcsíkok.) A leves tetején snidling volt és bonito, ami szárított halpehely. Finom volt.

A vég: yuzu sorbet. Itt kisebb vita alakult ki a csoportban, mert többen állították, hogy a sorbet nem tejszínnel készült, mások még azt is hozzátették, hogy a japánok egyébként sem tudják a tejszínt megemészteni, aztán más valaki azt tette hozzá, hogy kell a tejszín zsírja, hogy a vitaminok jól feloldódjanak. A férjem adagját is megettem és ügyesen elvegyülve a tömegben, így kétszer is sikerült repetáznom az édességből. Ja, itt van a yuzu képe. A sorbet-et a séf előre elkészítette, hogy le tudja hűteni, így egy kis időkapszulába kerültünk, mert ahogy csinálta az édességet, mi úgy ettük… Hol van az én képem???
Összefoglalva elmondhatom, hogy fél 10-kor meglepődve állapítottam meg, hogy három és fél óra telt el az érkezésünk óta. Nagyon jól volt szervezve a bemutató és evés ritmusa, nem kellett semmire sem várni, mindig volt mit enni és/vagy nézni. Néhány apró kifogást tudnék csak felhozni, de ezek tényleg eltörpülnek amellett, hogy mennyire jó volt minden. Mondjam azért? Na jó: Hiányzott az elejéről egy üdvözlő ital. Kaptunk egy részletes leírást az ételekről és receptekről, de az elején nagyon sokat toporogtunk a különböző alapanyagok azonosításánál, jó lett volna ezekről egy kis ismertető a leírások előtt. Lehet, hogy az én hibám, de furcsa volt, hogy a valóban ritkaságértékű ételekből, italokból tényleg csak kóstoló volt. (Igen, szerettem volna több tonhalat enni és szilvabort inni. De ki nem?) Utolsó apróság, amiben én is mindig beleesek, ha vendégeket hívok, és a férjem valami nagyon finomat főz: Elsőként magamnak adok, nehogy a vendégek elegyék előlem. Nem volt elegáns, hogy a nagyon lelkes házigazdánk mindenbe beleevett előttünk…
Tudom, hogy nem illik ajándék lónak a fogát nézni, de felmerült a kérdés, hogy megérte-e az este az árát. A. tegnap azt mondta, hogy nem. Szerintem igen. És szerintem nekem van igazam.
Valit persze még tegnap este felhívtam, hogy megköszönjem az ajándékát (és leszúrjam, hogy csak egy estre vett jegyet nekünk, nem az egész évadra…) Valinak három kérdése volt. Tanultunk-e újat? Jóllaktunk-e? Meg fogjuk-e tudni csinálni az ételeket otthon? Mindhárom kérdésére igen volt a válasz.
Legvége: Nagyon klassz olyan ajándékot kapni, ami nem egy tárgy, amit rakosgatni kell, hanem egy élmény, amit át kell élni! Köszönjük!!!
A legfontosabbról persze elfelejtkeztem: Megtudtuk, hogy mi hiányzik az itthon készített proletár mizó levesünkből: a dashi!!!
Tegnap este végre kibonthattunk utolsó karácsonyi ajándékunkat. Valitól kaptuk. Mivel Vali jó barát, és komolyan vette a panaszkodásomat, hogy a férjemnek még sokat kell tanulnia a sushi és a különböző japán tekercsek elkészítése terén, a Culinaris japán főzőestjére kaptunk két jegyet. Itt a link, akit érdekelnek a technikai részletek. Bár most látom, hogy idén már az összes hely betelt…
Előzmények: Nem volt világos, hogy mi is fog történni velünk az est folyamán: Először azt gondoltuk, hogy majd mi fogunk elkészíteni ételeket, bár ez így utólag, teljes naivságnak tűnik, pláne ennek és ennek a fényében. Sőt utólag hálás is vagyok, hogy nem kellett megpróbálnom osztrigát nyitnom, vagy, hogy nem engedtek vörös tonhalat trancsírozni. Az est tulajdonképpen egy főzőbemutatóval egybekötött vacsora. Tegnap Masayo Nishimura főzött, a Wasabi étterem séfje. (Ahogy a Wasabi konyhafőnöke mondta: „ő erősíti a japán vonalat az étteremben”.)
A másik meglepetés az volt, hogy nem volt mizó levessel és sushi-tállal fogadtak, hanem olyan ételekkel, amiket nagy valószínűséggel nem ettünk még máshol.
A férjem minden lefényképezett. És most végig fogjuk nézni a képeket!!!
A legelején megkóstolhattunk a nyers szójababot, ami rengeteg mindennek az alapja. Persze rutinosan zöldborsónak véltem. Miért is? Mert ilyen:

Az első étel, amit kaptunk natto volt okrával. Az okra egy zöldség, amit A. lemini-cukkinizett, mert tényleg úgy nézett ki, de nem az, belseje inkább paprikára emlékeztet. Ezt séfünk blansírozta (igen, papírról másolom) és összekeverte az erjesztett szójababbal (natto). Az öntetbe került tojássárga, szójaszóra, dashi (algapor és halpor keveréke) és cukor. Maradjunk annyiban, hogy érdekes volt. (Bár nem volt olyan rossz, amilyen szarul a képen kinéz…)

Második kör: Wakame saláta. Erre többet húzták a szájukat, de nekem nagyon ízlett. Az alapja meglepő módon wakame, ami különböző algák keveréke (mizó levesben ez az a zöld „levél”). Szárított formában jött egy zacskóból, amit aztán langyos vízben kellett egy kicsit áztatni. A salátába került még mellé uborka, paprika, koktélparadicsom és sárgarépa. Az öntet szójaszószból, cukorból, rizsecetből és szezám olajból készült. Szezámmagot is kapott a végén az étel. Alaposan, de óvatosan kell összekeverni a hozzávalókat. (Nagyon figyeltem!)

Három: Osztriga ponzu mártással. Volt a héjában a nyers kagyló, amit egy felforralt, de aztán lehűtött mártással kaptunk. A mártásban volt szójaszósz, víz, cukor, mirin (rizsbor). A „dísz” jégcsapretek és metélőhagyma volt. Sosem ettem osztrigát még, de a csoport és a házigazda kedvessége nagyon helyesen átsegített a kezdeni nehézségen. Megoszlottak a vélemények, hogy egyben nyeljem le, vagy rágjam meg az állatot, de aztán kialakult a konszenzus, hogy mivel ez az első osztrigám 4-6 rágással fogyasszam el. Sikerült. Finomnak mondanám. A borkóstolós fiú azt mondta, hogy ez volt élete legjobban elkészített osztrigája. Ezek szerint én innen már csak lefelé fogok haladni… (A. sem evett sosem még osztrigát, de ő úgy csinált, mintha az osztriga és ő már régi barátok lennének. Senkinek sem tűnt fel, hogy kezdő volt…) Ehhez az ételhez kaptunk bort is. 2006-os (természetesen a férjem volt az, aki az évre rákérdezett, mintha bármit is értene a borokhoz…) Monarchia Zent.

Négy: Agedasi tofu. Ez volt az egyetlen étel, amit már sokszor ettünk. Most is nagyon finom volt. Selyem tofut forgatott a séf lisztes keményítőbe. Földimogyoró-olajban sütötte ki a kis kockákat. Kicsit csípős mártással (chili, szójaszósz, víz, dashi) kínálták. A tetején friss gyömbér, jégcsapretek, snidling és nori (algalap) volt. Csak a sülő tofuról van képem. Úgy tűnik, A. itt elvesztette a fonalat.

Öt: Új szerelmem: a tonhal tataki. Nem is tudom, mit mondjak, annyira finom volt. A vörös tonhal csak kicsit volt megpirítva, kapott egy kis kérget, majd egy marinádban pihent. Tálaláshoz kapott egy mártást és gyömbért, snidlinget. Utasítottam a férjemet, hogy kérdezze meg, mikor ehetek ilyet máskor is: Kedd és szerda kivételével van a Szépvölgyi úton a Wasabiban. Kaptunk bort is hozzá (Monarchia Raphsody in Red, 2004), de kit érdekelt a bor?!

Hat: Tempura udon. Ez volt a leves. Szójaszószos dashis lébe került a megfőtt udon tészta, illetve a megfőtt udon (liszt, tojás) tésztára jött rá a lé, majd tempurázott zöldségek kerültek a tetejére. (Tojássárgból, hideg vízből és tempura lisztből készült keverékben megforgatott majd kisütött zöldségcsíkok.) A leves tetején snidling volt és bonito, ami szárított halpehely. Finom volt.

A vég: yuzu sorbet. Itt kisebb vita alakult ki a csoportban, mert többen állították, hogy a sorbet nem tejszínnel készült, mások még azt is hozzátették, hogy a japánok egyébként sem tudják a tejszínt megemészteni, aztán más valaki azt tette hozzá, hogy kell a tejszín zsírja, hogy a vitaminok jól feloldódjanak. A férjem adagját is megettem és ügyesen elvegyülve a tömegben, így kétszer is sikerült repetáznom az édességből. Ja, itt van a yuzu képe. A sorbet-et a séf előre elkészítette, hogy le tudja hűteni, így egy kis időkapszulába kerültünk, mert ahogy csinálta az édességet, mi úgy ettük… Hol van az én képem???
Összefoglalva elmondhatom, hogy fél 10-kor meglepődve állapítottam meg, hogy három és fél óra telt el az érkezésünk óta. Nagyon jól volt szervezve a bemutató és evés ritmusa, nem kellett semmire sem várni, mindig volt mit enni és/vagy nézni. Néhány apró kifogást tudnék csak felhozni, de ezek tényleg eltörpülnek amellett, hogy mennyire jó volt minden. Mondjam azért? Na jó: Hiányzott az elejéről egy üdvözlő ital. Kaptunk egy részletes leírást az ételekről és receptekről, de az elején nagyon sokat toporogtunk a különböző alapanyagok azonosításánál, jó lett volna ezekről egy kis ismertető a leírások előtt. Lehet, hogy az én hibám, de furcsa volt, hogy a valóban ritkaságértékű ételekből, italokból tényleg csak kóstoló volt. (Igen, szerettem volna több tonhalat enni és szilvabort inni. De ki nem?) Utolsó apróság, amiben én is mindig beleesek, ha vendégeket hívok, és a férjem valami nagyon finomat főz: Elsőként magamnak adok, nehogy a vendégek elegyék előlem. Nem volt elegáns, hogy a nagyon lelkes házigazdánk mindenbe beleevett előttünk…
Tudom, hogy nem illik ajándék lónak a fogát nézni, de felmerült a kérdés, hogy megérte-e az este az árát. A. tegnap azt mondta, hogy nem. Szerintem igen. És szerintem nekem van igazam.
Valit persze még tegnap este felhívtam, hogy megköszönjem az ajándékát (és leszúrjam, hogy csak egy estre vett jegyet nekünk, nem az egész évadra…) Valinak három kérdése volt. Tanultunk-e újat? Jóllaktunk-e? Meg fogjuk-e tudni csinálni az ételeket otthon? Mindhárom kérdésére igen volt a válasz.
Legvége: Nagyon klassz olyan ajándékot kapni, ami nem egy tárgy, amit rakosgatni kell, hanem egy élmény, amit át kell élni! Köszönjük!!!
A legfontosabbról persze elfelejtkeztem: Megtudtuk, hogy mi hiányzik az itthon készített proletár mizó levesünkből: a dashi!!!
2008. február 26., kedd
Nevelési tanácsadó: élménybeszámoló. 1. rész
Igen. Voltunk a héten. 4 órát töltöttünk egy kellemes pincehelyiségben. Kétszer 15 perces vizsgálat és egy félórás megbeszélés miatt. A részletekről majd később.
Ma az ABC-ről lesz szó.
Általános iskolában az egyik legjobb barátnőm Drábóczi Mariann volt. Ő volt a legokosabb osztálytársunk. Minden szaván csüngtünk. Nos, Mariann elmélete volt, hogy ha az ember házasodik, akkor a gyerekei érdekében nagyon oda kell figyelni a leendő apuka vezetéknevére, mert annak kezdőbetűje nagyban fogja a gyerek iskolai életét befolyásolni. Mariann véleménye az volt, hogy mindenképpen A-betűs, esetleg B-betűs apuka kell, hogy a gyerek a feleltetések alatt kevesebbet izguljon, hiszen az ABC első betűit lapozza át először a tanár. Mivel én CS-betűs vagyok az elmélet helyességében teljesen egyetértettünk.
Aztán hozzámentem egy W-shez.
Amikor néhány évvel ezelőtt felvetettem a témát a férjemnek, valami olyan szövegkörnyezetben, hogy boldog lehet, hogy W-vel kezdődő neve ellenére hozzámentem [bár többek szerint én lehetek boldog, hogy elvett…], ő és a húga is, részletesen kifejtették, hogy egyáltalán nincs igazam, mert ők W-betűsként sokkal kevesebbet feleltek, mint a névsorban előttük lévő gyerekek. Érvelésük logikusnak tűnt.
Mindezek ellenére tegnap szidtuk a W-t, mert minden vizsgálati körben Pepe volt az utolsó, és nekünk kellett legtovább maradnunk, hogy a pszicho-pedagógus véleményét meghallgassuk.
Az vigasztalt, hogy a többi gyerek-szülő maximum fél órát nyert. És lehet, hogy az iskolában jól jön majd a W a felelések kivédésére…
Ma az ABC-ről lesz szó.
Általános iskolában az egyik legjobb barátnőm Drábóczi Mariann volt. Ő volt a legokosabb osztálytársunk. Minden szaván csüngtünk. Nos, Mariann elmélete volt, hogy ha az ember házasodik, akkor a gyerekei érdekében nagyon oda kell figyelni a leendő apuka vezetéknevére, mert annak kezdőbetűje nagyban fogja a gyerek iskolai életét befolyásolni. Mariann véleménye az volt, hogy mindenképpen A-betűs, esetleg B-betűs apuka kell, hogy a gyerek a feleltetések alatt kevesebbet izguljon, hiszen az ABC első betűit lapozza át először a tanár. Mivel én CS-betűs vagyok az elmélet helyességében teljesen egyetértettünk.
Aztán hozzámentem egy W-shez.
Amikor néhány évvel ezelőtt felvetettem a témát a férjemnek, valami olyan szövegkörnyezetben, hogy boldog lehet, hogy W-vel kezdődő neve ellenére hozzámentem [bár többek szerint én lehetek boldog, hogy elvett…], ő és a húga is, részletesen kifejtették, hogy egyáltalán nincs igazam, mert ők W-betűsként sokkal kevesebbet feleltek, mint a névsorban előttük lévő gyerekek. Érvelésük logikusnak tűnt.
Mindezek ellenére tegnap szidtuk a W-t, mert minden vizsgálati körben Pepe volt az utolsó, és nekünk kellett legtovább maradnunk, hogy a pszicho-pedagógus véleményét meghallgassuk.
Az vigasztalt, hogy a többi gyerek-szülő maximum fél órát nyert. És lehet, hogy az iskolában jól jön majd a W a felelések kivédésére…
Te már megcsaltál?
Én: Te már megcsaltál életedben?
A.: Nem.
Én: És amikor Babuval elmentetek bulizni és elkérted annak a nőnek a telefonszámát, akkor az, hogy volt?
A.: Milyen nőnek kértem el a telefonszámát?
Én: Hát éppen ez az, amit én is megszeretnék tudni.
A.: Mikor volt?
Én: Hááát, jó régen.
A.: Nem emlékszem.
Én: Tudod, abban a klubban volt.
A.: Milyen klubban?
Én: Nem tudom.
A.: Nem emlékszem. Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Kicsit később.
Én: Akkor lehet, hogy már rengetegszer megcsaltál, csak nem emlékszel rá?
A.: Ennek nagy a valószínűsége!
A.: Nem.
Én: És amikor Babuval elmentetek bulizni és elkérted annak a nőnek a telefonszámát, akkor az, hogy volt?
A.: Milyen nőnek kértem el a telefonszámát?
Én: Hát éppen ez az, amit én is megszeretnék tudni.
A.: Mikor volt?
Én: Hááát, jó régen.
A.: Nem emlékszem.
Én: Tudod, abban a klubban volt.
A.: Milyen klubban?
Én: Nem tudom.
A.: Nem emlékszem. Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Kicsit később.
Én: Akkor lehet, hogy már rengetegszer megcsaltál, csak nem emlékszel rá?
A.: Ennek nagy a valószínűsége!
2008. február 25., hétfő
Asterix az Olimpián
Azt hiszem, kezd ez a blog a fejemre nőni. Legalábbis így éreztem tegnap este, amikor a fiúk moziba készültek és én komolyan elgondolkoztam azon, hogy menjek-e velük, vagy inkább maradjak itthon helyesírási hibákat irtani erről a blogról...
Aztán a józan eszem kerekedett felül: A való világot választom és nem a virtuálist.
Irány a mozi!
Asterix az Olimpián c. műalkotást volt szerencsénk megtekinteni. Nem fogok a filmről írni*, legyen elég ennyi: tekintsétek ezt a bejegyzést figyelmeztetésnek, hogy NE nézzétek meg ezt a filmet. TV-ben sem. A másik csatornán biztos valami jobb megy…
Az ok, amiért az egész mozit felhozom az, hogy ismét bebizonyosodott, hogy szülőkként gyenge kezdők vagyunk. A következő hasznos tapasztalattal lettünk ugyanis gazdagabbak:
Jön a kisfiú moziba a papájával. Feltételezve, hogy a szülei nem váltak el, az első tanulság, hogy az anyukája otthon maradt. Nekem is ezt kellett volna tennem. Második tanulság: Apuka laptop-pal érkezett, így a film alatt hasznosan tudta tölteni az idejét. Harmadik tanulság: Szélre kell ülni, akkor a laptop fénye senkit sem fog zavarni.
Mozira fel!!!
* Bár lehet, hogy nagyon vicces a film, csak mi nem érettük a kultúraközi utalásokat. Én Alain Delon Rocco beszólásánál és a Jedi kardnál lemaradtam. Azt külön szégyellem, hogy hiába követtem végig Eva Longoria esküvőjének és nászútjának minden részletét, nem ismertem fel, hogy az utolsó jelenet kosárlabdázója az bizony Tony Parker, Eva férje. Mondjuk A. sem ismerte fel, pedig ő kosárlabdázik.. (Ja, Schumacher ment. És a focista: Zidane volt???)
Aztán a józan eszem kerekedett felül: A való világot választom és nem a virtuálist.
Irány a mozi!
Asterix az Olimpián c. műalkotást volt szerencsénk megtekinteni. Nem fogok a filmről írni*, legyen elég ennyi: tekintsétek ezt a bejegyzést figyelmeztetésnek, hogy NE nézzétek meg ezt a filmet. TV-ben sem. A másik csatornán biztos valami jobb megy…
Az ok, amiért az egész mozit felhozom az, hogy ismét bebizonyosodott, hogy szülőkként gyenge kezdők vagyunk. A következő hasznos tapasztalattal lettünk ugyanis gazdagabbak:
Jön a kisfiú moziba a papájával. Feltételezve, hogy a szülei nem váltak el, az első tanulság, hogy az anyukája otthon maradt. Nekem is ezt kellett volna tennem. Második tanulság: Apuka laptop-pal érkezett, így a film alatt hasznosan tudta tölteni az idejét. Harmadik tanulság: Szélre kell ülni, akkor a laptop fénye senkit sem fog zavarni.
Mozira fel!!!
* Bár lehet, hogy nagyon vicces a film, csak mi nem érettük a kultúraközi utalásokat. Én Alain Delon Rocco beszólásánál és a Jedi kardnál lemaradtam. Azt külön szégyellem, hogy hiába követtem végig Eva Longoria esküvőjének és nászútjának minden részletét, nem ismertem fel, hogy az utolsó jelenet kosárlabdázója az bizony Tony Parker, Eva férje. Mondjuk A. sem ismerte fel, pedig ő kosárlabdázik.. (Ja, Schumacher ment. És a focista: Zidane volt???)
2008. február 22., péntek
Hogy remek hetünket megkoronázzuk, ma a szexről lesz szó…
... de ígérem jövő héten visszatérünk a megszokott témákhoz!
Ez volt az a hét volt, amikor az egyik főnököm, bár „rendes” állásom nincs, de főnököm annyi, hogy tele van a padlás velük, bár jobb lenne, ha tényleg a padláson lennének és nem mindenféle irodákban, szóval az egyik főnököm behívott az irodájába, és úgy jöttem ki, hogy a homlokom villogott egy neon felírat: BALEK. A férjem szerint van egy német kifejezés is rám: „Mädchen for alles…” Így már témánál is vagyunk…
Nagyon sok eset van, amikor az első gondolatom az, hogy „erről miért nem szólt nekem eddig senki”. Ezek vagy nagyobb dolgok, például anyukám elmesélésében a szülés sokkal simább, egyszerűbb és fájdalommentesebb volt, mit a valóságban, vagy csak apróságok, például, hogy ha évekig nem takarítok a hűtő mögött, akkor egészen érdekes dolgok fognak előkerülni. Úgyhogy most előremegyek a problémának, és kérdezem, hogy mi van a szex-szel (így kell egyáltalán írni? Nyilván nem…) a házasság után, vagyis miket beszélek, esküvő után, illetve pontosabban szex idősebb korban. Igen, öregszem és érdekelne a téma. Persze, hogy ne mindenperverz Internet-használó, aki valóban arra használja a Net-et, amire Al Gore kitalálta, azaz, hogy meztelen képet nézegessen, jöjjön ide képekért, ahogy a nudista bejegyzésemet is le kellett szednem, pedig kép sem volt hozzá, nem szexről (hoppá) fogok beszélni, hanem „házaséletről”.
Legalábbis az én nőgyógyászom így mondta, amikor szülés után 5 nappal hazabocsátott: „Hat hétig nem szabad házaséletet élniük.” Először hirtelen nem is értettem mit mond, mert egyéb gondom is volt, aztán az villant az eszembe, hogy „akkor most hat hétig nem dirigálhatok a férjemnek, hogy a házimunkákat milyen sorrendbe végezze el?”, de aztán rájöttem, házasélet, aha, szexuális élet.
A barátaim szerint (nem a férjem szerint, ő tudja az igazságot) állandóan a házaséleten jár az eszem. De ez egyáltalán nincs így. A gondolataim 90 százaléka a pénz körül forog, és csak kb. 10 százalék jut a házaséletre (ez az igazság, amivel a férjem tökéletesen tisztában van…) (És, hogy kedves rokonom megjegyzésének elejét vegyem, nem, én nem arra használom az Internet-et, hogy pornó képeket töltsek le. Bár bevallom egyszer megpróbáltam, de helyette csak valami nemi betegséget sikerült a gépemnek összeszednie… De olyan súlyosat, hogy mindent telepíthettünk újra…)
De hogy közeledjek mai mondanivalóm felé, pontosítom a kérdés: a házas emberek hány éves korig élnek házaséletet? OK, OK. És a nem házas emberek? Ők tovább? A legtöbb filmben, könyvben, műsorban csak a fiatalokról van szó, akik természetesen mindig készen állnak egy kis házaséletre, de most, hogy belegondolok a legidősebb pár, akit láttam házaséletet élni, Jack Nicholson és Diane Keaton volt abban a filmben, amiben Keanu Reeves is játszott, és aminek a címét elfelejtettem. Mondjuk az film, lehet, hogy csak trükk-felvétel volt… Vagy Marcello Mastroianni és Sophia Loren, abban a másik filmben, aminek szintén elfelejtettem a címét? Bár, ha jól emlékszem ott a férfi ráadásul el is aludt még a házaséletes rész előtt... Szóval meddig? 50? 60? 70? Hány évem van még?
Lassan közelítünk a hálószobánk felé…
Vannak az életben pillanatok, amikor bár látom, hogy idősebb korban bizonyos dolgok nehezebben mennek, de azt gondolom „velem ilyen BIZTOS hogy nem fog előfordulni, hogy leguggolok a földre és csak nehezen tudok utána felállni”. De aztán vannak olyan pillanatok is, amikor érzem, hogy egy kis ízelítőt kaptam abból, milyen is lesz az élet, mondjuk 20 év múlva. (Optimista vagyok!) Egy ilyen kis jövőre-nyiló ablakról lesz szó:
Tehát a minap túl vagyunk a házaséleten, nem tudom, hogy máshol hogy van (valójában nem is érdekel, köszönöm szépen, én sem fogom részletezni. Mármint ennél jobban…), de mi házasélet után aludni szoktunk. Van egy kb. 19 másodperces átmenet a két tevékenység között, amit néha beszélgetéssel töltünk ki. A témák erősen limitáltak:
1. Biztosítjuk egymást örök szerelmükről. VAGY
2. Jó éjszakát kívánunk egymásnak. VAGY
3. Mini-vita arról, hogy a földszinten hány fokon hagytuk a termosztátot, és, hogy a beállított hőmérséklet megfelelő lesz-e az alváshoz.
De mostanában adódott egy negyedik témánk is:
4. Hogy van a hátunk? Fáj-e? Nem fáj? Bírta-e a házaséletet?
Barátnőm nevetve mesélte, hogy az anyukája, amikor előre tudja, hogy az unokái meg fogják látogatni, már napokkal az érkezésük előtt szedni kezdi a hátfájás elleni gyógyszerét, hogy a kicsiket tudja majd emelgetni.
Most már látom, hogy az a gyógyszer nemcsak akkor lesz hasznos, ha 20 év múlva az unokáink meglátogatnak, hanem másra is…
Persze csak, ha szerencsénk lesz, és 20 év múlva még életben vagyunk…
PS: Most felhívom a férjemet, hogy megkérdezzem, itt maradhat-e ez a bejegyzés...
Ez volt az a hét volt, amikor az egyik főnököm, bár „rendes” állásom nincs, de főnököm annyi, hogy tele van a padlás velük, bár jobb lenne, ha tényleg a padláson lennének és nem mindenféle irodákban, szóval az egyik főnököm behívott az irodájába, és úgy jöttem ki, hogy a homlokom villogott egy neon felírat: BALEK. A férjem szerint van egy német kifejezés is rám: „Mädchen for alles…” Így már témánál is vagyunk…
Nagyon sok eset van, amikor az első gondolatom az, hogy „erről miért nem szólt nekem eddig senki”. Ezek vagy nagyobb dolgok, például anyukám elmesélésében a szülés sokkal simább, egyszerűbb és fájdalommentesebb volt, mit a valóságban, vagy csak apróságok, például, hogy ha évekig nem takarítok a hűtő mögött, akkor egészen érdekes dolgok fognak előkerülni. Úgyhogy most előremegyek a problémának, és kérdezem, hogy mi van a szex-szel (így kell egyáltalán írni? Nyilván nem…) a házasság után, vagyis miket beszélek, esküvő után, illetve pontosabban szex idősebb korban. Igen, öregszem és érdekelne a téma. Persze, hogy ne minden
Legalábbis az én nőgyógyászom így mondta, amikor szülés után 5 nappal hazabocsátott: „Hat hétig nem szabad házaséletet élniük.” Először hirtelen nem is értettem mit mond, mert egyéb gondom is volt, aztán az villant az eszembe, hogy „akkor most hat hétig nem dirigálhatok a férjemnek, hogy a házimunkákat milyen sorrendbe végezze el?”, de aztán rájöttem, házasélet, aha, szexuális élet.
A barátaim szerint (nem a férjem szerint, ő tudja az igazságot) állandóan a házaséleten jár az eszem. De ez egyáltalán nincs így. A gondolataim 90 százaléka a pénz körül forog, és csak kb. 10 százalék jut a házaséletre (ez az igazság, amivel a férjem tökéletesen tisztában van…) (És, hogy kedves rokonom megjegyzésének elejét vegyem, nem, én nem arra használom az Internet-et, hogy pornó képeket töltsek le. Bár bevallom egyszer megpróbáltam, de helyette csak valami nemi betegséget sikerült a gépemnek összeszednie… De olyan súlyosat, hogy mindent telepíthettünk újra…)
De hogy közeledjek mai mondanivalóm felé, pontosítom a kérdés: a házas emberek hány éves korig élnek házaséletet? OK, OK. És a nem házas emberek? Ők tovább? A legtöbb filmben, könyvben, műsorban csak a fiatalokról van szó, akik természetesen mindig készen állnak egy kis házaséletre, de most, hogy belegondolok a legidősebb pár, akit láttam házaséletet élni, Jack Nicholson és Diane Keaton volt abban a filmben, amiben Keanu Reeves is játszott, és aminek a címét elfelejtettem. Mondjuk az film, lehet, hogy csak trükk-felvétel volt… Vagy Marcello Mastroianni és Sophia Loren, abban a másik filmben, aminek szintén elfelejtettem a címét? Bár, ha jól emlékszem ott a férfi ráadásul el is aludt még a házaséletes rész előtt... Szóval meddig? 50? 60? 70? Hány évem van még?
Lassan közelítünk a hálószobánk felé…
Vannak az életben pillanatok, amikor bár látom, hogy idősebb korban bizonyos dolgok nehezebben mennek, de azt gondolom „velem ilyen BIZTOS hogy nem fog előfordulni, hogy leguggolok a földre és csak nehezen tudok utána felállni”. De aztán vannak olyan pillanatok is, amikor érzem, hogy egy kis ízelítőt kaptam abból, milyen is lesz az élet, mondjuk 20 év múlva. (Optimista vagyok!) Egy ilyen kis jövőre-nyiló ablakról lesz szó:
Tehát a minap túl vagyunk a házaséleten, nem tudom, hogy máshol hogy van (valójában nem is érdekel, köszönöm szépen, én sem fogom részletezni. Mármint ennél jobban…), de mi házasélet után aludni szoktunk. Van egy kb. 19 másodperces átmenet a két tevékenység között, amit néha beszélgetéssel töltünk ki. A témák erősen limitáltak:
1. Biztosítjuk egymást örök szerelmükről. VAGY
2. Jó éjszakát kívánunk egymásnak. VAGY
3. Mini-vita arról, hogy a földszinten hány fokon hagytuk a termosztátot, és, hogy a beállított hőmérséklet megfelelő lesz-e az alváshoz.
De mostanában adódott egy negyedik témánk is:
4. Hogy van a hátunk? Fáj-e? Nem fáj? Bírta-e a házaséletet?
Barátnőm nevetve mesélte, hogy az anyukája, amikor előre tudja, hogy az unokái meg fogják látogatni, már napokkal az érkezésük előtt szedni kezdi a hátfájás elleni gyógyszerét, hogy a kicsiket tudja majd emelgetni.
Most már látom, hogy az a gyógyszer nemcsak akkor lesz hasznos, ha 20 év múlva az unokáink meglátogatnak, hanem másra is…
Persze csak, ha szerencsénk lesz, és 20 év múlva még életben vagyunk…
PS: Most felhívom a férjemet, hogy megkérdezzem, itt maradhat-e ez a bejegyzés...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)