Akkor ezzel meg is lennénk…

Mindenféle dolog történt az ünnepek alatt.

Először is, kikémlelték a gyerekek a fenyőfát a kertben. Nem tudták eldönteni, hogy elültetendő csemete vagy a karácsonyfánk. De úgy gondolták, hogy mégis inkább karácsonyfa. Így kénytelen voltam bevallani, hogy valóban az. A szomszéd karácsonyfája.

És a pingpongasztal is a szomszédé. Legalábbis ezt mondta a gyerekeknek az apjuk, amikor a decathlonos szállító a telefonba kiabálta, köszönés nélkül, hogy hozzák a pingpongasztalt. Ami csak azért volt gáz, mert a férjem a gyerekekkel éppen az autóban ült, és nem tudta már az információátadás előtt a telefon-kihangosítót kikapcsolni.

ZK: Minek kell nekünk pingpongasztal?

Számomra a legjobb azonban az volt, hogy 23-án este a férjem nem találta a karácsonyfa-talpat, és az egész pincét felforgatta érte. A talpat nem találta meg, viszont előkerült két pulóver, amit még tavaly karácsonykor dugott el nekem, csak elfelejtkezett róluk.

Szilveszterkor aztán egy csomó embert idegesítettem, hogy tegyünk újévi fogadalmakat, de senki sem akarta feleslegesen elkötelezni magát. (Bár a barátnőm azt mondta, hogy a férje megfogadta, hogy kicserél két kiégett égőt a nappalijukban, de ezt az érdekelt fél nem erősítette meg.)

Aztán el is felejtettem a fogadalmakat, mert szilveszter estéjén a gyerekek számítógépén észrevettük, hogy már MEGINT pornót kerestek. Mondjuk az még nem teljesen világos, hogy a SZEK és SZEKSZ keresőszavaktól hogyan jutottak el a meztelen nők és lovakig, illetve a meztelen ejtőernyős-ugrásig, illetve az angol big tits in uniform-ig. Mert az tuti, hogy angolul nem tudnak még ennyire. (És nem, nem mi voltunk a férjemmel.)

Aztán január 2-án előállt Pepe azzal az ötlettel, hogy mégis van újévi fogadalma.

Hogy mi?

Hát az, hogy „idén már tényleg becsajozok, Mamika”.

A fentiek fényében nem nagyon mertem megkérdezni, hogy mit is ért pontosan a fogadalom alatt.

Azután sem mertem érdeklődni, hogy pontosan, mi történt, amikor ma közölte velem, sikerült az újévi fogadalmát teljesítenie.

Mindenesetre idén legyen mindenkinek ilyen sikere az elhatározásával!

Jézuska

Történt egy apróbb kis probléma. ZK kihallgatta Papikával folytatott telefonbeszélgetésemet.

PEDIG ELŐTTE KIKÜLDTEM A SZOBÁBÓL.

ZK: Miért küldtél ki a szobából?
Én [még nem sejtem a közelgő bajt]: Csak. Nem rád tartozik.
ZK [belevág a közepébe]: Tudom, hogy nincs Jézuska és a szülők hozzák az ajándékot.
Én [teljesen megdöbbenve]: Tessék?
ZK [lassan, tagolva]: Tudom, hogy nincs Jézuska és a szülők hozzák az ajándékot.
Én [még mindig megdöbbenve]: A szülők hozzák az ajándékokat?
ZK: Igen.
Én: Úgy érted, én? Én? El tudod képzelni, hogy rohangálok ajándékokért? Az én lustaságommal?
ZK [elgondolkozik]: Jó nem te, hanem Papika.
Én: Várjál csak. Azt állítod, hogy Papika a Jézuska?
ZK: Igen. Papika a Jézuska.

Nem tudom, Internet, de minél többet gondolkozom, annál logikusnak hangzik az ötlet. Papika a Jézuska. Most, hogy utána gondolok, ez sok mindent megmagyaráz…

Ki hitte volna…

Az milyen?

Az milyen, amikor felhív a fiam osztályfönőke, hogy a gyerek leköpte és lekurvázta az egyik lányt az osztályban? Csak azért nem kaptam infarktust, mert már tudtam a dologról. Darabokra szedtem a gyereket...

Gyakorlunk!

Éjjen! Hurrá!

Megjöttek az első olyan osztályzatok/visszajelzések, amelyek nemcsak azt bizonyítják, hogy gyermekeim nem éltanulók (ami mondjuk részemről inkább csak álom, mint elvárás), de arra is felhívják a figyelmemet, hogy ideje az itthoni gyakorlásnak. Ami több ok miatt is idegőrlő.

Mondjuk, természetesen, áldozatosan bármire képes vagyok a gyerekeimért, de a plafonon vagyok, amikor ÁLLANDÓAN MEGKÉRDŐJELEZIK A TUDÁSOMAT.

ZK-val kezdünk olvasni. Egyelőre még csak a szótagoknál tartanak. Meixner-módszer. Különböző sorminták szerint kell szótagokat olvasniuk. Ezt gyakoroljuk itthon. Önbizalommal látok a feladatnak, úgy érzem, a szótag-olvasás menni fog.

MI VAN LEÍRVA: iv
MIT OLVAS ZK: it
MIT MONDOK ÉN: Nem az van odaírva.
MIT MOND ZK: De az van odaírva.
MI TÖRTÉNIK?

Hogy mi történik? ZK elkezd vitatkozni velem. De az van odaírva, hogy it. Mondom, nem. Mondja, de. Mondom, nem. Mondja, de.

És akkor, hogy győzőm meg???

Sehogy.

Bakkával írunk. Ettünk helyett lemásolja etunk. Nincsenek illúzióim, így a dupla t-t már nem is említem, de úgy gondolom, hogy az ü helyett az u-t csak bemondom.

Én: Ü-t írj.
Bakka: Ü-t írtam.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.

Aztán elvesztettem a türelmemet, kiabálni kezdtem. Mire Bakka igazat adott nekem. Gyorsan, de láttam rajta, hogy nem hiszi, hogy igazam van.

És hogy Pepével mi történt?

Hát, sajnos, internet, az ötödikes matek-házifeladatba alaposan belebonyolódtam…

De szerencsére apjuk is van a gyerekeknek.

Majd vele gyakorol Pepe.

Lecke I.

Római egyest írtam, bár remélem nem túl sok dolgom lesz idén. A lányok tanító nénii nem igazán kíváncsiak a munkámra, így nekik nem nagyon adnak leckét. Pepe meg egyre önállóbb. De azért mindennap lelkiismeretesen ellenőrzöm a leckéit. Ha már nagyon nyaggat este, megnézem, mit nem tud.

Történelemből az oral history-t tanulhatják, mert azt kérdezte, hogy milyen esküvővel, lakodalommal kapcsolatos hagyományok vannak a családban. Hát gondolkoztam, de nem jutott eszembe semmi. (Írtam már, hogy talpig feketében voltam az esküvőmön?) Az apjához zavartam, de neki sem jutott eszébe semmi.

Aztán beugrott a baba-lottó. Félig-meddig hagyomány a családban, hogy gyerek születése előtt fogadunk az időpontra és egyéb könnyen ellenőrizhető induló tulajdonságokra. Jelenleg is éppen egy fogadásban vagyunk, és már esélyeket akartam latolgatni, amikor Pepe megkérdezte, mi van a lottóval, ha nem terhes a mennyasszony.

Terhes mennyasszony? A mi családunkban?

Aztán gyorsan végigpörgettem az utolsó néhány családi esküvőt.

Nos, bár úgy láttam, hogy az öcsém felesége nem terhes, de ő az elmúlt évek kivétele. Meg természetes én. Nem voltam terhes. Pepe már hathónapos volt…

De azért úgy hiszem, megvan a családi hagyomány.

Ezek után áttértünk a következő feladatra. Mert hihetetlen morális tartásról adva tanúbizonyságot segítettem Pepének a másik feladat megoldásában is. Hogy mi volt a feladat?

Csoki papírt kellett a töri munkafüzetébe ragasztani.

Természetesen vállalkoztam, hogy megeszem a csokit…

Mert minden áldozatra képes vagyok a gyerekem érdekében.

Első nap az iskolában

Mennyivel könnyebb a harmadik beiskolázni. Illetve, akarom mondani, mennyivel nehezebb. Az elsőt túlaggódtam. A másodikat túlgondoltam. A harmadiknál csak egyetlen dolog izgatott az életükben először egy iskolába járó gyerekeim esetében:

Viselkedjetek úgy, mintha kultúrált, rendezett családi háttérből jönnétek. Nincs basszamegezés, ha elbotlotok a lépcsőn!!!

És hogy milyen volt az első nap? (Mondjuk a „napot” átvitt értelemben kell érteni, mert alig több mint három órát töltöttek az iskolában, évnyitóval együtt.)

Semmi nem történt.

Bővebben?

Jó volt.

Azon még csak röhögtem, amikor…

Azon még csak röhögtem, amikor az oviban az egyik műsoros délután alatt a rengeteg szülő nem fért el a csoportszobában, ezért valaki nagyon okosan kitalálta, hogy ne lapjával, hanem élével álljunk, ha értitek mire gondolok. Amikor hozzám meg a férjemhez ért a sor, akkor nevettek, hogy nekünk mindegy: állhatunk így is, úgy is: kövérek vagyunk, széltében-hosszában egy méretűek.

Mondjuk nem esett jól, hogy lekövéreztek, de még röhögtem rajta. Inkább a klausztrofóbiám vett elő, és nem a testképem. Mert annyira sokan voltunk, kis helyen.

Mondjuk így belegondolva, tényleg nem vagyok sovány. De azt sem mondanám, hogy őrülten kövér vagyok. Jó nagyon szeretem a csokit, és a szülés után többletsúlyt még nem tudtam ledolgozni (ZK 7 lesz idén. Miért kérdezitek?), de rendszeresen sportolok (futok), legtöbbször elég egészségesen eszem, úgyhogy, igen, van rajtam plusz súly, nyilván le is tudnék fogyni, de sosem lennék nádszálvékony: ilyen az alkatom. Ja, meg szeretek enni.

De ez a poén, mintha elindított volna valamit.

Pár hétre rá a korcsolyapályán éppen csatoljuk fel férjemmel a korcsolyáinkat (sport!), a gyerekek már a pályán róják a köröket, amikor egy teljesen ismeretlen nagymama megszólít minket. És nemcsak megszólít minket, hanem meg is dicsér: nagyon helyes, hogy együtt sportolunk a gyerekeinkkel.

Mit mondjak? Szerintem is helyes. Ebben egyet is értettünk.

Majd a még mindig teljesen ismeretetlen nagymama hozzátette, hogy most már csak az kellene, hogy hétfő reggelig ne együnk semmit. És akkor minden rendben lenne, mondta, miközben ránk mutatott.

Mivel az beszélgetés szombat reggel történt, enyhe pánikot éreztem a két napi nem evés miatt. Aztán a férjemre pillantottam: Jól értem? Arra céloz a néni, hogy kövérek vagyunk?

Igen, arra célzott.

Nos, ez is valamiféle mérföldkő. Amikor először kövérez le minket nyilvános helyen egy vadidegen nagymama.

Aztán? Hogy mi történt aztán?

Azt történt, hogy a gyerekkel kerékpároztam az Őrségben (mondtam, hogy rendszeresen sportolok!), és egy tavat kerestünk. Amit persze nem találtunk.

Megszólítok egy arra sétáló idősebb párt.

Nem, tó nincs a közelben. Két tó van az Őrségben, de a közelebbi is jó 20 kilométerre.

Rendben, akkor csak biciklizni fogunk.

De az ismeretlen férfi nem állta meg az utolsó szót:

„Mondjuk jót tenni a diétájának, ha elbiciklizne addig!”

Mi van???

Persze csak itt "papíron" nagy a szám, ott a helyszínen a meglepetéstől szólni sem tudtam.
Aztán persze rájöttem, hogy csak egy dolgot tehetek.

Vettem egy szemes bikinit (szemmel verés ellen! értitek!) és elmentem strandolni.
Ide, ide és ide.