2009. augusztus 28., péntek

Csoda történt!

Bakka és ZK játszik a gyerekszobában. Bakka kirohan, hogy a következőket közölje velem: "Olyan furcsa Mamika, de most tényleg jól érezzük magunkat kettesben."

2009. augusztus 27., csütörtök

És akkor hirtelen tragikus [NEKEM TRAGIKUS] fordulatot vett a napunk…

Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Még pár perce is nyugiban ülünk a fiammal a gép előtt. Puzzle-t akar csinálni magának, ahhoz válogatjuk a képeket. Hirtelen ránézek a fiamra.

Én: Pepe hányadikat van?
Pepe: ???
Én: Augusztus 26. Augusztus 26. AUGUSZTUS 26.
Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Hogy miről?

Hát a Vezúv kitörésének évfordulójáról. A Pompei katasztrófáról való megemlékezésre készül a fiam kb. február óta.

Hogyan óhajt emlékezni a természeti katasztrófa áldozataira? Egy vulkán alakú tortával. Amit én fogok megsütni. Álmaim feladata!

Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Hiába derült ki közben, hogy ma 27-e van. És az is, hogy Pepe rosszul emlékezett a dátumra, mert augusztus 24-én volt a kitörés.

Pepe ragaszkodik a tortához, amit megyünk is megsütni…

Hurrá!!!

Pepe: Mamika, hogy felejtkezhettünk el róla? MAMIKA, HOGY FELEJTKEZHETTÜNK EL RÓLA???

Az optimista és a pesszimista beszélget, II. rész

Tegnap este:

Én: Nem hiszem el. Ótvaros a gyerek.
A.: Dehogyis. Ez csak egy felületi seb.
Én: DEHOGYIS! Ugyanolyan, mint Pepének volt.
A.: Hidd el, nem.

Ma reggel:

Én: Látod nőtt a seb.
A.: Dehogyis. Kisebb lett és szebb.
Én: Nem lett szebb. Ótvaros a gyerek. Ezt nem hiszem el!
A.: Nem. Szebb lett. Nem ótvaros.

És igen, kiről másról lenne szó, mint ZK-ról?

2009. augusztus 26., szerda

Bakka biciklizni tanul

Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy Bakka megtanuljon kétkerekűvel biciklizni. MERT. CSAK.

Pepénél elég gyorsan ment a dolog. Megkapta a pótkerekes kétkerekűt 3 éves korában. Ment vele két kört az utcánkban, majd kijelentette, hogy ő már tud pótkerék nélkül menni.

Én: Nem, Pepe, nem tudhatsz.
Pepe: De tudok. Vegyétek le a pótot.
Én: Nem tudsz, hidd el!

Nem hitte el. Levettük a pótkereket, hogy bebizonyítsuk, téved. Nem tévedett. Mi tévedtünk. Tudott kétkerekűvel menni. Igaz megállni még hónapokig nem tanult meg, így elég izgalmas volt minden egyes biciklitúránk.

Bakka kerékpáros karrierje kicsit zűrösebben alakult. Kiskorában betettük az apja pótülésével, ahol tökéletesen jól érezte magát, és hajlandó sem volt arról tárgyalni, hogy saját maga biciklizzen. Aztán egy nap nem akart többé beszállni az ülésbe. Hogy miért? Mert az apja beleborult vele egy csipkebokorba. ÉS MINDENÜNNEN FOLYT A VÉR! (Legalábbis a családi legendárium szerint.)

Átnyergelt a hercegnős bicajra. Két kerék. Pótkerékkel. Amivel hatalmas távolságokat tud megtenni, ha az út kellően sima. Igaz, hogy hangosan és lassan, de legalább megy vele.

Nyár közepén aztán úgy döntöttem, itt az ideje, hogy egy kicsit csesztessem a lányomat.

Én: Gyere, Bakka, leszedjük a pótkereket a biciklidről.
Bakka: És nem rakjuk vissza soha többé?
Én: Nem, ha egyszer leszedtük, akkor nincs már visszaút. De hidd el, fogsz tudni biciklizni pótkerék nélkül is.

Nos, néhány hétnyi többoldalú diplomáciai tárgyalás után Bakka hajlandó volt beleegyezni, hogy próbaként kétkerekűvel menjen.

Tökéletesen tud menni pótkerék nélkül is. Ha fogom az ülést és futok mellette. Vagy ha azt hiszi, hogy fogom az ülést.

Hogy mi a gond? Hát az, hogy közben elfelejtette a kanyarodást, a fékezést és egyéb biciklizési alapkészségeket.

Így a tréning egy nagy vitába torkollott, amely során Bakka feltette az alapkérdést: Miért erőlteted, Mamika?

És akkor elgondolkoztam.

Én: Igazad van Bakka. Gyere, rakjuk vissza a pótkereket a bicajra.

Mi a legrosszabb, ami történhet?

Legfeljebb pótkerekes biciklivel jár majd egyetemre…*

* Az egyetemet nem erőltetem! Egyelőre. Ha Bakkát megkérdezed, mi akar lenni, akkor vagy azt mondja, hogy építész, mert a szerelme papája építész, vagy azt, hogy „egyetemes”. Ebből következtettem ki éles logikámmal, hogy egyetemre is akar majd járni a nagyobbik lányom.

2009. augusztus 25., kedd

Bakka rajzol

Életem első óvodai szülői értekezletén a vezető óvónő, többek között, arról tartott kiselőadást, hogy a gyerekek rajzai milyen pszichés problémákat tükrözhetnek.

Forgattam a szememet.

Nem azért, mert azt gondolom, hogy a gyerek rajzok nem árulnak el semmit a kicsik lelkéről, hanem azért mert, számomra, teljesen hihetetlen összefüggésekről beszélt az óvónő. Egyébként is, Pepe rajzaival sosem volt gond. Rajzolt karácsonyfát sok ajándékkal. (Sok ajándékot akar?) Engem hercegnőként. (Fogalmam sincs, mit jelenthet!) Sivatagban oázis felé haladó teve. (Szomjas a gyerek?)

De most Bakka! Ez már érdekesebb!

Éppen valami dolgozom, Bakka mögöttem rajzolgat.

Bakka: Mamika, a gazfickók hova kakilnak, pisilnek?
Én [még nem fordulok hátra]: Talán WC-be???
Bakka: Van ott WC?
Én: ???

Ezen a gyorsan megnézem, mit is csinál a lányom.

Én: Bakka, te egy börtönt rajzolsz?
Bakka: Igen, ez egy börtön benne egy gazfickóval. Kiengedik őket kakilni és pisilni?
Én: Igen, vagy kiengedik, vagy a cellában van egy vödör, és abba kell kakilniuk, pisilniük.
Bakka: Értem. És azt a vödröt kiengedik naponta? Hogy ne teljen meg, igaz?
Én: Igen, úgy gondolom.

???

2009. augusztus 24., hétfő

Az optimista és a pesszimista beszélget

Már említettem valahol, hogy a férjem az ostobaságig optimista. Én meg, nos, ha jókedvem van, akkor realista vagyok, ha rossz, akkor pesszimista.

Nyilván való, hogy A.-nak van valami trükkje, amivel optimistán tudja szemlélni a dolgokat. Ezt a trükköt azonban nem hajlandó elárulni nekem. MERT NYILVÁN ÉLVEZI, AHOGY SZENVEDEK.

Csak egy rövid részlet egy beszélgetésünkből:

Én: Miért vagy optimista? Mi a trükköd?
A.: Nincs trükköm. Miért NE lennék optimista? Te miért vagy pesszimista?
Én: Hogy miért vagyok pesszimista? MERT A VÉGÉN MIND MEGHALUNK!
A.: Ez egyáltalán nem biztos*. Lehet, hogy mire odaérünk már olyan génsebészet lesz, ami minden betegséget tud gyógyítani.
Én: NEM AZT MONDTAM, HOGY ÖRÖKKÉ AKAROK ÉLNI! Csak azt kérdeztem, hogy mi a trükköd. Amivel optimista tudsz lenni.
A.: Nincs trükköm.

És innen folytatjuk elölről…

* Ez tipikus A. Csak ha védeni akarnátok, mert azt mondtam, hogy balekként optimista…

2009. augusztus 18., kedd

Hogyan pánikoljunk?

Útmutató kezdőknek*. Megpróbálom pontokba szedni, hogy könnyebb legyen saját magamat kifigurázni.

1. Vegyünk az életünkből egy mindennapi tényt. Például: A házunk körüli járda felrepedezett.

2. Vegyünk az életünkből még egy mindennapi tényt. Például: Tegnap ment a hasam.

3. A két véletlenszerűen felmerült tényt kapcsoljuk össze.

Jó, ez most nem fog menni. Akkor negyedik pont: az egyik tényt cseréljük le: A hasmenés helyett legyen az, hogy Az idei nyár nagyon esős volt.

Ha pánikban kezdők vagyunk, akkor mindenképpen két dolog ajánlatos: A) Olyan területekkel kezdjünk, amikről nagyon keveset tudunk, hogy a tények ne befolyásolják a képzelőerőnket. A képzelőerő nagyon fontos eszköz, ha profi pánikolók akarunk lenni. B) Ne válasszunk nagyon ijesztő tényeket, mert kezdőként nem akarjuk magunkat mentőmellény nélkül a mélyvízbe dobni. Azaz azt a tényt, hogy A MÚLT HÓNAPBAN KIÉGETETT ANYAJEGY VISSZANŐTT A HÁTAMRA nem ajánlom senkinek. Elnézést, össze kell szednem magam egy kicsit, MERT NYILVÁNVALÓ, HOGY PILLANATOKON BELÜL HALOTTKÉNT FORDULOK LE A SZÉKEMRŐL!

5. Szóval a két tény: repedezett járda és sok eső. Próbáljuk meg ezt a két tényt bármilyen tetszőleges módon összekötni. Az a jó, ha minél vadabb kombinációk születnek. Nyugodtan használjunk fel bármilyen fél-füllel hallott fél-információt, vagy pletykát. Ezen a ponton mindenkit buzdítok arra, hogy használja a képzeletét, és, egyelőre legalábbis, ne használjon semmilyen segédeszközt. Mert, ahogy már említettem, a szárnyaló képzelet nagyon sokat segíthet, hogy könnyen és gyorsan pánikba essünk bármilyen szituációban. Én a múlt héten két könyvet is olvastam, amiben szó volt épületek megcsúszásáról. Ezt és egyet a Borostyánszobáról, amit nem találok sehol. Így egyenes út vezetett ahhoz a képhez, hogy a sok eső alámossa a házunkat, ami összedől.

Hatodik és egyben leglényegesebb pont: Nagyon fontos, hogy vegyük komolyan magunkat és a kitalált képzetet minél részletesebben dolgozzuk ki az agyunkban, anélkül, hogy A) röhögőgörcsöt kapnánk saját hülyeségünkön, és B) BÁRMILYEN TÉNY befolyásolna minket (pl.: a házunk nem egy 13. századi rosszul felújított katedrális; nem fából készült, nem dombon áll, nem is esett sok eső a nyáron, a betonnak csak a felső rétege repedezik… stb…)

7. Ha kész a képzeletünkben a lassított felvétel, ahogy a házunk összedől, akkor mindent bele! Próbáljuk hozzáképzelni, VÁLOGATÁS NÉLKÜL, az összes szörnyűséget, ami csak eszünkbe jut. Milyen gyorsan történt, kik voltak bent, mentőmunkálatok hiábavalósága stb. Ezen a ponton is nagyon fontos, hogy mindig vegyük NAGYON KOMOLYAN magunkat, és ne hagyjuk, hogy a tények befolyásoljanak. Továbbá az, hogy a gyakorlat végzése közben MINDENFÉLE POZITÍV GONDOLATOT száműzzünk az elménkből. MINDENT! Azaz, szóba sem jöhet az a verzió, hogy az egész család nyaral, amikor a ház összedől, és mindenki megmenekül!

8. Ezt a gyakorlatot naponta legalább háromszor végezzük el, hogy a megfelelő agyi kapcsolatokat bejárassuk.

9. Ha már bármilyen szituációban percek alatt képesek vagyunk pánikhangulatba kerülni, akkor haladó szintre léphetünk.

A kérdés: Forduljak pszichiáterhez vagy pszichológus is elég lesz?

* Lesz majd haladóknak is. És lesz majd valamikor Hogyan legyünk optimisták? is. Bár ami az eddigieket mutatja, amit megígérek, azt nem szoktam megírni… BOCS!