2010. november 30., kedd

Mire használjuk a fejre szerelhető barlangász lámpánkat?

Tavaly osztálykirándulás előtt, tudjátok, amikor mindenki fellélegzik, hogy két napra eltűnik a gyerek otthonról, jött a hír, az utolsó pillanatban, hogy barlangba is mennek, vigyen a gyerek zseblámpát.

Vagy, ha esetleg van, akkor fejre szerelhető barlangász lámpát. A fiam természetesen ezt úgy értelmezte, hogy BARLANGÁSZ LÁMPA KELL.

Megvettem neki. Elvitte az osztálykirándulásra. A barlangban kedvesen kísérte a lámpa nélkül érkezett osztálytársait.

Aztán nem használtuk a lámpát. Egészen a múlt hétig.

1. Volt először ez.

2. Aztán péntek este, miután A. bevezette a vendégeket, mondta, hogy kiszalad egy perce a kertbe, mert jött a vízóra-leolvasó. A férjem enyhén tántorogva jött vissza. Kiderült, hogy öt hónap alatt, amiből kettő nem itthon töltöttünk, sikerült 210 köbméter vizet fogyasztanunk. Ami azért szép teljesítmény, mert eddig havi 12 köbméteren ketyegtünk. Csőtörés biztos nincs a házban, mert a házunkban, ha kiöntünk egy pohár vizet BÁRHOL, az a pince legalacsonyabb pontjára folyik. Lehet, hogy a kertben folyt el a víz? Hát ezt nem tudjuk. Mindenesetre én, barlangász lámpával a fejemen, leköltöztem a vízaknába és figyelem, milyen gyorsan forog a jelzőke.

3. Amikor a házat megvettük, a fűtés-hűtés tervező öcsém azt mondta, semmi gond, ez a rendszer nem romolhat el, mert csak légcsövek futnak a falakban. Kristálytisztán emlékszem, hogy elhangzott az a mondat, hogy „ebből a rendszerből nem fog folyni a víz”. Így kissé meglepődtünk, hogy a pincénkben áll a víz. Így a férjem, barlangász lámpával a fején, fűtést szerel esténként. Szinte már hobbi. Mert három napja minden este lemegy pár órára vacakolni. Már ha el tudja venni tőlem a lámpát…

2010. november 29., hétfő

Mit tanultam a buliból?

Az történt, hogy életünkben először gyerek bulit szerveztünk születésnapra. Igen, először. Mert bár annak ellenére, hogy több gyerekünk több születésnapja is mögöttünk van (19 darab, ha jól számoltam), ez volt az első alkalom, hogy bevállaltuk a gyerek bulit. Amire nem rokonok-barátok gyerekei jönnek, hanem ovis társak. (Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor volt már két buli Pepe legjobb barátainak, de ők csak 5-en voltak, és nekem az volt a feladatom, hogy a két lányt eltávolítsam a környékről, így az eseményen nem kellett jelen lennem…)

És igen, ZK-nak sikerült kicsikarnia ezt. Mert onnan indultunk, hogy születésnapja alkalmából átjön a legjobb barátnője játszani. Aztán ZK mosolygott és könyörgött és én észre se vettem, hogy beadtam a derekamat…

Szóval a tanulságok/kérdések:

1. Nem akarok még egyszer 16 gyereket egyszerre a házamba tudni. SOHA TÖBBET.
2. Mi történt azzal a szabállyal, hogy a meghívottak 30% nem fog megjelenni?
2. A szülők gyáván meg fognak futamodni, hiába bíztatom őket, előre is, nyugodtan maradhatnak. Két apuka volt olyan bátor, hogy velünk töltötte az estét. Köszönet nekik. És egy anyuka is maradt, de őt én kényszeríttettem, nem önként tette…
3. Jó lesz, ha a felnőtteknek is szervezünk szórakozást. A mi esetünkben az apukák remekül elvoltak, mert az egyikőjük autója fent akadt egy kisebb szikladarabon a kertünk előtt: Mentés volt. IZGALOM!
4. Tervezhetünk bármilyen érdekes játékokat [itt csinálok úgy, mintha terveztünk volna valamit az Amerikából jöttem-en és a hideg-meleg játékon kívül…], a gyerekek leginkább üvöltözni és rohangálni akarnak majd.
5. Az üvöltözés-rohangálás eléggé megterhelő, főleg egy silányul hangszigetelt házban, az előnye viszont, hogy nem kell utána rendet rakni. Kis túlzással tökéletes rendben hagyták el a házat a kicsik.
6. Az előző pontból következően nem fogunk több bulit tartani sáros időben, mert akkor nem lehet kimenni a szabadba. (És nyáron sem, mert akkor igaz, hogy ki lehet menni játszani, de a barátok elutaznak. Igaz? Igaz! Köszönöm!)
7. A gyerekek nem fogják értékelni az ennivalót. Így a legegyszerűbb szendvicseket kell csak eléjük dobni.
8. A harmadik pontból következően azonban sok szörp/víz kell. Nagyon sok. Ijesztően sok.
9. A síró gyerekek vigasztalására fel kell készülni. Főleg lélekben. Drámai helyzetek voltak. Az egyik gyerek például megijedt Paca Cártól, illetve attól, hogy a CD-n énekeltek róla.
10. A WC-re kísérés hatalmas tanulságokkal fog szolgálni: Több gyerek megesküdött, hogy otthon ők 1) nem használnak WC papírt; 2) nem szoktak kezet mosni.
11. A lányok többsége nem szereti a csoki tortát. Hiába volt 16 gyerek, torta alig fogyott. Miért???
12. A drága játékokat jobb, ha elrakjuk. Pepe autóversenypályáját tette tönkre, a romokból ítélve, szisztematikusan valamelyik vendég gyerek. Pepe nem mert panaszkodni, lásd következő pont.
13. Ezentúl a legnagyobb büntetés nem a bezárás lesz, hanem a születésnapibuli-megvonás. Pepe már el is vesztette a jövő évi buliját. MERT AZ EGYIK VENDÉGKISLÁNYT MEGVERTE.
14. 13 pontból következően az összes érkező szülőtől elnézést kértem az esetleges atrocitásokért. Talán ezzel azt is elértem, hogy legközelebb nem engednek át hozzánk senkit…

2010. november 26., péntek

Esőcsepp

Nem azon buktam ki, hogy tegnap este meghalt az egyik madarunk*, hanem azon, hogy amikor hazaértem, látom, hogy nyílik a garázskapu és jön ki a bőgő fiam a sötét kertbe egy fejére szerelt bányászlámpával és egy ásóval, hogy eltemesse a madarat.

Szomorú látvány volt.

* Bármit mesélnek is a lányok, a kék halt meg, Esőcsepp,

2010. november 24., szerda

Az úszóedző a következő a listámon, aki pedagógus és meg akarom verni…

Nagyon érik a helyzet, hogy megvárjuk a sarkon az úszóedzőt és… elbeszélgessünk az úszóedzővel.

Október óta van úszás a tornaóra keretében a városi uszodában. Nem a saját tornatanár nénink (kb. egy tízessel fiatalabb nálam ez a néni) tartja, hanem úszóedzőt.

Akit Miki bácsinak, Zoli bácsinak vagy Kriszti néninek hívnak. A fiam még nem tudja pontosan…

A történet kaptafája ugyanaz, mint Pepével kapcsolatos történetek nagy része.

Van valami, amit a fiam imád, és szerintem tud is, csinálni.

Jelen esetben az úszás.

A dolog beépül az iskola programmájába.

Pepe őrült lelkes. Alig várja, hogy elkezdődjenek az úszóedzések. NAPONTA kell beszélgetni vele a leendő edzésekről.

Október közepén aztán elkezdődik az úszás.

Pepe őrült lelkes, mert a haladók csoportjába került. Ami nem kis szó a fiam esetében, aki az örök újrakezdő volt az ovis edzések alatt.

Első edzések után Pepe még mindig őrült lelkes. Nincs jobb az úszásnál.

A negyedik héten hazahozza az első jegyét úszásból.

MIÉRT IS KELL AZ ÚSZÁST OSZTÁLYOZNI?

Buta, Daniella, buta. Mindig elfelejted, hogy valamivel el kell venni a gyerekek kedvét attól, amit szívesen csinálnak.

Szóval megjött a jegy. Pepe bőg. Négyes alá-t kapott.

HOGY MIÉRT?

Mert nem veszi szabályosan a levegőt gyorsúszás közben.

Rendben. Pep talk. Ebben már jó vagyok. „Ne hagyd, hogy elvegyék a kedvedet egy olyan dologtól, amit szívesen csinálsz.” Illetve ennek variációja. Úgy fél órában.

Rendben.

Újabb edzések.

November közepe: Pepét kiküldik az óráról, mert a legjobb barátjával beszélget. Mikor?, kérdezem. Míg várunk a sorunkra. Minek várnak? Mire várnak? Miért nem úsznak? Fogalma sincs Pepének.

Nem gond. Úgyis fogadóóra lesz. Majd megbeszélem az edzővel.

Aki bár jegyet ad, de nincs ott a fogadóórán.

Az uszodában keressem, mondja a tanító néni.

De persze nem tudtam annyiban hagyni a dolgot. Így a tanító néninket kérdezem. Mert ők is ott vannak az edzésen.

Hogy mit csinál a haladó csoport?

Állnak a derékig érő kismedencében és várják a sorukat. Az edző egyenként kíséri át a gyerekeket a kismedence másik partjára, miközben a stílusukat csiszolgatja.

Miért kell ez? Az első költői kérdés, amire a költő nem vár feleletet. A második pedig, hogy a fiam szeret-e még úszni…

PS: A tanító nénik megnyugtattak a jeggyel kapcsolatosan. A négyes alá az nagyon jó. Két színjeles tanuló, akik úgy színjelesek, hogy életükben nem volt még négyesük évközben sem, kisjegyben sem, kapott kettest úszásra. Állítólag csöppet vigasztalni kellett őket…

2010. november 23., kedd

Az év anyukája…

Első rész:

Elkerült minket az UNO kártya. Eddig. Ma este háromszor vertem meg a fiamat. ÉS TÖK JÓL ESETT.

Először: véletlenül.

Másodszor: nem mondta, hogy UNO, lapot húzattam vele.

Harmadszor: leordítottam, hogy mondvacsinált a szabály, amit alkalmazni akart.

Második rész:

Pénzt váltottam Bakkának. Ő egy kétszázast adott. Én egy húszast. Majd ezen felbuzdulva beváltottam még neki két százast egy-egy tízesre.

Jó, megszorultam…

2010. november 22., hétfő

A zongoráról röviden…

Szombat reggel megjött a bérzongoránk. Őrült lelkes volt mindenki. Pepe akár két percet is gyakorolt. És nagyot röhögtünk a férjemmel, hogy minek kell egy zongorára zár. És hogy persze kulcsot nem kaptunk hozzá.

Vasárnap estére aztán már nem voltunk ennyire vidámak. Mert a három gyerek és a zongora azt jelentette, hogy a relatív csendes napjainknak annyi. Ezért aztán azt kiabáltam: LAKAT KELLENE. LE KELLENE ZÁRNI A ZONGORÁT EGY NAGY LAKATTAL! MIÉRT NEM LEHET A ZONGORÁT LEZÁRNI? LAKATOT AKAROK!!!

2010. november 21., vasárnap

ZK 5 éves lett ma reggel

és

1. Gyönyörű, amikor kacag.
2. Csúnya, amikor hisztizik.
3. Igazi kis katona, amikor menni kell az orvoshoz és/vagy gyógytornászhoz.
4. Kicsit feledékeny már, amikor a fájos lábát kérdezem. És tegnap először a rosszat mutatta. HURRÁ!!!
5. Nagyon okos! ZK: Képzeld, Mamika a 100 után is vannak számok! Én: NEM MONDOD? ÉN EZT MIÉRT NEM TUDTAM?

Boldog szülinapot, alvótársam!

2010. november 18., csütörtök

A helyesírásról. Újra.

Egész hétvégén ordibáltamgyakoroltunk Pepével. Mert kedden helyesírás dolgozata volt. Így volt alkalmam végigböngészni a harmadik osztályos nyelvtankönyvben található tollbamondások szövegeit.

Egy élmény volt.

Minden elismerésem a tankönyv íróié. Mert zseniálisan állítanak össze olyan szövegeket, amelyek 1) olyan nyelvtani szerkezeteket tartalmaznak, amit a gyerekek még nem tanultak; 2) olyan szavakat, amiket a gyerekek sosem használnak; 3) olyan mondatokat, amiket szerintem ember nem mondott még ki.

És akkor arra gondoltam, hogy ezekből a mondatokból lehetne egy jó blogbejegyzés.

Példa 1: „Napszállat után a kas népe fáradtan tér nyugovóra.”

Mai napig nem tudom, hogy a napszállat egy archaikus forma, vagy elírás.

Példa 2: „A tér közepén messzire magaslik a millenniumi emlékmű.”

Tuti megbuknék nyelvtanból… Ötször kellett ellenőriznem, hogy jól másoltam-e le a millenniumi szót.

És akkor eljutottam a következő szövegig:

„Pirivel szeretek játszani. Ő a szomszédék kislánya.”

Ez már valami olyasmi, amit én megfelelőnek gondolok. Leszámítva a Piri nevet. Mert a dédnagymamám Piri volt, és úgy tudom, hogy Darnyi Tamás egyik gyerekét is Piroskának hívják, bár lehet, hogy képzelődöm, de ez a Piri dolog manapság nem olyan gyakori. Fogják tudni a gyerekek, hogy ez egy lánynév?

És akkor eljutok a szöveg utolsó mondatáig. És azt gondolom, na itt van a blogbejegyzésem! Mert a kétsoros szöveg így fejeződik be: „Sárika [a másik szomszéd kislány] szőke, kék szemű, és mindig izgatja magát.”

És mivel nekem már automatizálódott az olvasásom, és rápillantással olvasok, először azt gondolom, hogy tévedtem.

Mert egy harmadikos tankönyvben nem lehet ilyen szöveg, hogy Sárika a szomszédban izgatja magát.

És elolvasom újra. És újra.

És valóban igazam volt, nem izgatja magát. Hanem igazgatja magát.

Igazgatja magát.

És ezen egyszerűen nem tudok túllépni. Hogy így fejeződik be a tollbamondás, hogy „és mindig igazgatja magát.”

Igazgatja magát.

Miért???

2010. november 17., szerda

39 dolog, amit szeretnék

Jó, nem mindet ma…

És igen, önző leszek, mert önző vagyok.

1. ZK gyógyuljon meg.
2. Bakka ne kamaszodjon ilyen látványosan még, azaz ne legyen ennyi hiszti-sértődés-sírés-rívás...
3. Pepének legyen ötös legalább 1 nyelvtandolgozata.
4. A férjem kapja meg az álomállását.
5. Habilitációs dolgozat.
6. New York karácsonyi díszben.
7. Végre a végére jussak ennek a listának.
8. Új-Zéland a családdal.
9. Egy új ruhatár. Olyan, ami nem két szürke nadrágból, három fekete pólóból/pulóverből és egy fekete cipőből áll.
10. Egy motorcsónak. (Ezt csak a férjem kedvéért kérem…)
11. Egy kényelmes ágy a hálószobánkba.
12. Hogy ne csak a fényképeim legyenek példás rendben archiválva, hanem a videofelvételeim is.
13. Jókai-összes műve.
14. London a gyerekekkel.
15. Egy télikabát.
16. Egy hársfa a kertbe.
17. És gyümölcsöket termő bokrok.
18. Egy slow cooker. Vagy mi. (A. tudja, mire gondolok.)
19. Sétálni egy végtelennek tűnő tengerparton.
20. Diótörőt nézni az Operában.
21. IPod.
22. Régi családi képeket keretben látni.
23. Két hét szabadság.
24. Bankkölcsönt visszafizessük.
25. Végig tudjam nézni az évek óta gyűjtött filmjeinket.
26. Egy digitális kamera.
27. Travel mug.
28. Öööö. Mit is kérjek még? Világbéke?

Mondom én, hogy nem vagyok 39 éves…
Pepe szerint sem, aki elhíresztelte, hogy a mamája 40 lett.
Agyoncsapom ezt a gyereket!

2010. november 16., kedd

Múlt héten jó sok szó esett a szülésről…

Érdekes módon Pepét izgatta legjobban az unokatestvér születése. Szerencsére, hogy szexről nem kellett beszélnem neki, mert inkább a szülés technikai részletei izgatták.

Pepe: Igaz, hogy a kisbaba császármetszéssel fog születni?
Én: Pepe ezt általában nem lehet előre tudni.

Aztán néhány másodpercet töprengetem a válaszomon, ami szerintem, és így utólag is, teljesen korrekt volt, bár bevallom, az „általában” szót csak most utólag szúrtam be, majd eszembe jutott, hogy vissza kellett volna kérdeznem: HONNAN SZED ILYEN KÉRDÉST EGY 8 ÉVES GYEREK?

Benne van a NAT-ban ez? Vagy esetleg környezetből tanulták?

Én: Pepe honnan tudod, mi az a császármetszés?
Pepe: Pipi* mesélte, hogy Zsé úgy fog szülni.
Én: MERT PIPI MINDIG MINDENT JOBBAN TUD.
Pepe [elengedve a megjegyzésemet a füle mellett]: Különben már láttam császármetszést.
Én: TESSÉK???
Pepe: A Piszkos munkákban.
Én: MI VAN?
Pepe: Jaj, Mamika. A Discovery-n van egy műsor. Piszkos munkák a címe. Ott láttam császármetszést.
Én: MIKOR? HOL? MI VAN?
Pepe: Egy tehénen kellett császármetszést végrehajtani, mert elszakadt a köldök zsinór és beakadt a kistehén lába.
Én: ??????????????

Internet, bevallom, nem volt több kérdésem. Azt hiszem itt az ideje, hogy 1) elkezdjem monitorozni a gyerekem médiafogyasztását; 2) nyilvánosan kérjek elnézést Bear Grylls-től, hogy nem is olyan rossz a műsora.

* A nagyapja. Legalább most már tudom, miről dumálnak esténként négyszemközt.

2010. november 15., hétfő

Csodálkozom, bár nem is tudom, miért…

Irtó fontos dologról lesz szó ma. A szűkebb családunk fogkrémhasználati szokásairól.

Onnan kezdem, hogy jó néhány éve, A. elment valami idő-menedzselési tanfolyamra.

Nem én fizettem be, hanem a munkahelye, bár én is profitálhattam volna belőle, de… ezt most hagyjuk.

Szóval már nem emlékszem pontosan a sztorira, de a férjem röhögve mesélte a tanfolyam után, hogy szóba került a fogkrémkupak-probléma.

Gondolom mindenkinek ismerős a sokszor emlegetett példa, mely arról szól, hogy a házaspárok milyen hülyeségeken tudnak veszekedni. És itt jön a kupak példa, hogy azon is veszekednek, ki hogy bánik a fogkrémes tubus kupakjával.

És akkor jelentkezni kellett azoknak, akik sosem veszekedtek még ezen a házastársukkal.

És a férjem büszkén feltette a kezét, hogy ő még soha életében nem veszekedett a feleségével a fogkrémes kupakon.

Persze, mert MI még nem jutottunk el addig: Mert MI már azon is összevesztünk, hogy MILYEN fogkrémet használjunk.

15 év alatt nem tudtunk egyetlen olyan fogkrém márkát sem találni, amelyik mindkettőnknek megfelelő lenne.

Azt hiszem, hogy itt én vagyok a szűk keresztmetszet, mert egyetlen gyógynövényes fogkrémet vagyok hajlandó használni, ami A.-nak nem jött be. (Meg is tudom indokolni, szigorúan tudományos alapon, hogy miért, de ez most a történet szempontjából lényegtelen…)

Így külön fogkrémen vagyunk.

Azt gondoltam viszont naivan, hogy a gyerekek majd használnak közös fogkrémet. És akkor az öt-emberre-háromféle-fogkrém javít az arányon.

De persze a gyerekeink sem tudnak megegyezni fogkrémügyben. És egyik sem hajlandó a másik fogkrémjével érinteni a fogkeféjét.

Így igen, öten ötféle fogkrémet használunk.

Normális ez???

2010. november 10., szerda

Hurrá!!!

Dokumentáltam már, hogy a gyerekeim mennyit csesztettek, miért nincs nekik unokatestvérük.

„Elsőfokú, Mamika.”

Mert van, amit én sem tudok megadni nekik...

Úgyhogy ma délután boldogan kiabáltam nekik, hogy „van unokatesótok, megszületett, van unokatesótok”!!!

Kisdedről még nem találtam képet az interneten, de azt már tudom, hogy 61 centi, és 4370 grammal született.

Így különösen örültem, hogy tényleg nem nekem kellett megszülnöm.

AEON FLUX sztárbloggernek meg innen is köszönjük a közreműködést!!!

2010. november 9., kedd

Élménybeszámoló IV.

Mert voltunk az Aprópoliszon is.

Elutazásunk előtt magamba szálltam, és elhatároztam, hogy most aztán mindent sort végig fogok állni és udvarias magyarként viselkedem, nehogy megint szó érje a ház elejét.

Mit mondjak? Szerintetek sikerült?

Így nem igazán izgatott a hatalmas tömeg az Akropoliszon, mert annak ellenére, hogy az Athénben élő barátaink állítása szerint ők még tömeget nem láttak ott, valójában rengetegen voltak azon a délelőttön, amikor mi is ott jártunk, de tudtam: legyen, aminek lennie kell, én a soromat kivárom. (Előző nap délután is jártunk a hegyen, akkor valóban sokkal kevesebben voltak, de bemenni nem is lehetett, mert már zárva volt az erődítmény…) Szóval mindingolom az own businessemet, ami nagyjából az volt, hogy kapaszkodtam a nekem kiutalt két gyerekbe, mert tudtam, ha elvesztem őket, nehéz lesz rájuk találnom, amikor, ahogy a tömeg sodort magával, egy pasas a kezembe nyomott egy darab papírt. Nem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam, hanem rögtön továbbadtam ZK-nak, aki már nyafogott, hogy a) ő miért nem kapott olyat, amilyet én; b) adjam neki oda; c) mikor érünk oda. Aztán a férjem is nyafogni kezdett, hogy mit is kaptunk. Hogy rövidre zárjam a dolgot, miután vettük a fáradtságot, hogy megnézzük, mit is van a papíron, kiderült, hogy a pasas valószínűleg egy tourguide lehetett, aki azt hitte, hogy én is a csoportjába tartozom, mert egy 12 eurós belépőjegyet nyomott a kezembe.

Így nemcsak várakoznom nem kellett, de még fizetnem sem.

Mert igen, nem vittem vissza a jegyet.

ÚGYIS OLYAN SOK VOLT NEKI…

Upsz.

Bocsika.

2010. november 8., hétfő

Élménybeszámoló III.

Annyira elkeseredtem az útlevelem miatt, hogy szombat délelőtt munkába menekültem. Délután aztán egy nagyot kirándultunk, hogy bizonyítsuk, akkor is tudjuk élvezni az életet, ha az nem úgy alakul, ahogy mi szeretnénk. Bár ezt az emlékeztetőt a lányok nem kapták meg, így nekik sikerült három órán keresztül hisztizni, hogy egy lépést sem akarnak tovább jönni.

Este határtalan érettségről téve tanúbizonyságot, ISMÉT nem kezdte senki sem vádolni a másikat, hogy biztos ő vesztette el az útlevelemet. De azért volt jelölt bűnbakra, mert a lányok szobáját ÚJRA darabjaira szedtük szét. Mert biztos ők játszottak az útlevelemmel…

A terv az volt, hogy vasárnap reggel mi nyitjuk az okmányirodát.

Ami végül is kudarcba fulladt, mert hajnalban a férjem, félálomban megvilágosodott, kiugrott az ágyból, majd hangos kiáltással felébresztett.

Mivel nem tegnap házasodtunk össze, és a problémák kezdenek felszínre kerülni, először azt hittem, megint kifogás van az ellen, ahogy alszom. Mert állítólag töfögök álmomban.

MONDJA EZT EGY HANGOSAN HORKOLÓ…

De nem, most nem töfögtem. (ÉS SOSEM SZOKTAM TÖFÖGNI, DE EZ MOST MELLÉKES…)

A második reakcióm az volt, hogy basszus elaludtam. Elkésünk az okmányirodából.

De nem, nem aludtunk el, mert még nem volt 7 óra.

Csak az útlevelem került elő. A férjem egyik öltönyének a zsebéből.

Nyilvánvaló, fogalmunk sincs, hogy került oda.

A nagy örömködés után aztán meg kellett ígérnem a férjemnek, nem fogom többet emlegetni azt a véleményemet, hogy ez az incidens (IS) bizonyítja, hogy korlátozni akarja a személyes szabadságomat*, így ezt most sem említettem. Helyette inkább megosztom veletek az időről szerzett tapasztalatainkat.

Nem tudtuk eldönteni mi is a jobb, éjszaka vagy napközben autózzunk-e. Mert éjszaka alszanak a gyerekek, kevesebb a forgalom, de sötétben fáradtan vezetni meglehetősen balesetveszélyes. Napközben biztonságosabb a vezetés, de nagyobb a forgalom és, ha nem alszik a gyerek könnyebben megy az ember idegeire.

Végül is mindkét verziót kipróbáltuk.

És igen, ha ébren vannak a gyerekek, akkor az háromszor annyinak tűnik. Ha alszanak akkor pedig, harmadannyinak. Így odafelé 30 órát mentünk, visszafelé pedig 38-at. Pedig mindkét esetben csak 18 órányi vezetést mutatott az óra…

* For the record: A férjem állítja, nem akarja korlátozni a szabadságomat. Arra a kérdésemre, hogy tudat alatt sem akarja korlátozni, már persze nem tudott válaszolni…

2010. november 4., csütörtök

Élménybeszámoló II.

Indulás. Ami magunkhoz képest is hektikusan indult.

Ott tartottunk, hogy néhány órával az indulás előtt elárultam a lányoknak hová megyünk. Akkor még úgy terveztem, kb. három óra múlva fogunk indulni.

Az összes holminkat bepakoltuk.

A gyerekek megvacsoráztak és éppen indultak zuhanyozni, hogy tisztán ülhessenek be az autóba.

Papika már egy órája aludt, mert ő rá akart pihenni az egész éjszakai vezetésre.

Én az utolsó dolgokat szedtem össze. Úgymint az útleveleinket.

Amiből csak négyet találtam meg a helyén a konyhaszekrényben. (Most ne menjünk bele, miért ott tárolom őket. Még nem költöztem be teljesen…)

Semmi gond. Nyilván becsúszott a rengeteg papír közé.

Nos, hiába fogadtam meg, hogy hagyom az uramat aludni este nyolcig, kénytelen voltam felébreszteni, hogy nincs meg az útlevelem.

De megvan, mondta, a konyhaszekrényben van.

Ő is ellenőrizte. Nem volt ott.

Körülbelül két óra hosszat kerestünk hisztérikusan az „útipapírt”, ami közben a következő dolgokat tudtam meg:

1. A. dugdosta az alsónadrágjai között a lányom kiscsoportos rajzdossziéját, amit hónapok óta kerestem, elkeseredetten, mert az összes gyerek összes óvodai rajzát archiválom. Pont a legkisebbiké veszett el. És pont a kiscsoport. De nem, megvannak!
2. Az üres utazótáskáink zsebében is tárolunk dolgokat. Bár nem tudunk róla. És nem az útlevelemet, hanem Bakka elveszett(nek hitt) születésnapi ajándékát.
3. Románia és Bulgária is EU-tag. Bár Schengenhez még nem csatlakoztak.
4. 700 kilométerrel hosszabb az út arra Athénig.
5. Nem akarok 1500 km helyett 2200-at menni.
6. Ancona felé is lehet útlevél nélkül Görögországba menni. Csak egy idő után kompra kell szállni.
7. Nem akarok komppal utazni.
8. Hétvégén is van ügyfélfogadás az okmányirodában.
9. Szombaton október 23 van. Nincs nyitva az okmányiroda.
10. Vasárnap reggel 8-kor viszont már mehetünk.
11. Vasárnap nem működnek azok a gépek, amikkel az útleveleket nyomják. Legkorábban hétfőn kaphatom meg az úti okmányomat.
12. Annak a cégnek a vezetője, akinek a gépei nyomják az útlevelet két kapcsolatnyira van tőlem.
13. Igen, lehet róla szó, hogy hétfőn reggel az én útlevelem legyen az első, amit kinyomtatnak.
13+1. És megtanultam azt is, milyen érzés, amikor a család egy emberként sírja álomba magát. (Bár szerintem a férjem titokban megkönnyebbült, nem kell egész éjjel vezetni, hanem aludhat egy jót a saját ágyában...)

Mert indulni nem indultunk sehová ezen a péntek estén…

2010. november 3., szerda

Élménybeszámoló I.

Először azt gondoltam, megkíméllek benneteket utazásunk részleteitől. De mivel ma nincsenek gyerekeim, így marad ez.

Részben meglepetés volt a gyerekeknek, hogy az őszi szünetben elutazunk, Papika egyik legjobb barátját meglátogatni, de persze Bakka gyorsan kifülelte a dolgot. Aztán, amikor Pepét el kellett kérnem néhány napra az iskolából, mert azt persze csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy idén arrébb tolták az iskolai szünetét, és nem esik egybe az enyémmel, akkor már Pepe is sejtett valamit. Amikor aztán megkapta az idei első nyelvtan egyesét, mivel az egyoldalas szövegben az én okos és ügyes kisfiamnak sikerült 40 hibát csinálnia, amivel jelentősen megdöntötte az eddigi 28-as rekordját, elárultam neki, hogy Athénba készülünk.

A lányoknak viszont csak péntek délután, az indulás előtt néhány órával jelentettem be, hogy végre megtudhatják, hova megyünk.

Én: Megpróbáljátok kitalálni?
Bakka: IGEN!
Én: Szerintetek hova megyünk?
Bakka [kicsit bizonytalankodva]: Kínába?
Én: ???, de nem.
Bakka [kitörő örömmel, bár fogalmam sincs, miért]: KANADÁBA?

Mit mondjak? Én voltam a hülye, hogy megkérdeztem…

2010. november 2., kedd

Két laikus elmélet ZK-tól

Bár lehet, hogy empirikus eredményekkel is tudná bizonyítani a gyerek, de erre elfelejtettem rákérdezni.

1. elmélet: A gyerekek születéséről

A gyerekeket az anyukák szülik. De az apukák mondják meg, hány gyerek legyen és milyen színű legyen a hajuk.

2. elmélet: Az izzadásról, illetve, hogy miért izzadnak a felnőttek, és gyerekek miért nem*

A felnőttek azért izzadnak, mert dolgozniuk kell. És a munkahelyükön mindig nagyon meleg van.

* Ezt először kérdésként tette fel nekem, és már éppen belefogtam volna a magyarázatba, amikor ZK félbeszakított, hogy tudja ő a választ. Aztán nem javítottam ki, mert tulajdonképpen TÉNYLEG ezért izzadnak a felnőttek. Vagy nem?