2009. október 30., péntek

Pepe megírta a levelét

A JÉZUSKÁNAK.

MEGINT!

A levél hat tételt tartalmaz, amelyeket színkóddal látott el a gyerek. Talán, hogy kihasználja a frissen vásárolt színestoll-készletemet? VAGY???

Egy kis cicát! (arany)
Egy pakli párbajkártyát! (zöld)
Tíz bakugánt! (bronz)
Egy péspét! (arany)
Nyolc darab történelmi könyvet! (ezüst)
Egy kifordítható kosármezt! (arany)

Ahogy elkezdte írni a levelet, már rögtön tudtam mi a terv.

„Amit arannyal írtam, Mamika, azt mindenképpen nagyon szeretném. Amit ezüsttel azt is nagyon szeretném. Amit bronzzal azt már nem szeretném annyira. Amit zölddel írtam, annak örülnék, ha Jézuska elhozná, de hát nem annyira…”

Lesz itt még dráma!

2009. október 29., csütörtök

Mókus kórus

Mátyásföldre kéne menni
Szülinapi tortát enni
Az alkalom víg és fényes,
Dédi most 90 éves!

Ünnepelni jöttünk Téged
Csak Tenéked szól az ének
Hangunk töltse be a házat,
Dédi érje meg a 100-at!

2009. október 28., szerda

Facebook

Szóval az iwiw-ről leíratkoztam, mert mert mert mert leíratkoztam.

És úgy gondoltam, hogy ezzel hátat is fordítok a közösségi oldalaknak.

Aztán A. unokatestvére bejelentette, hogy elutazik Amerikába három hónapra. „Írsz majd köremail-eket? Vagy vezetsz blog-ot?” — kérdeztem Gábort. Nem, nem fog írni. És nem vezet semmit, mert ő már a 21. század gyermeke. De ha akarom, akkor megnézhetem a fotóit, mert azokat mindennap feltölti a facebook-ra.

A kíváncsiságom persze nem ismer határokat. Így rögvest feliratkoztam a facebook-ra. De, hogy az inkognitómat megőrizzem az uram nevében. Végül is az ő unokatestvére képeit akarom nézegetni.

Nem mondom, hogy értem a facebook-ot, de azt már észrevettem, hogy az ismerőseimet, illetve A. ismerőseit, követhetem, mert beírogatják, ki mit csinál.

És az előbb szólt rám arabeszk, hogy igazoljam vissza a kérelmét, és olvassam el, hol van és mit csinál.

Először azt hittem megkérték a kezét, de nem. Arabeszk Bukarestben ragadt, mert ahova ment volna ott H1N1 karantén van.

És, ha már bent vagyok a virtuális világban körül is néztem. És találok ám a saját házasságommal kapcsolatos hírt!

Nyilván ti mind jártasabbak vagytok nálam, és tudjátok, hogy a kis szívecske a szerelmet jelenti. Kis szív és utána két név, hogy kapcsolatban. Az én ízlésemnek elég gejl, de nyilván én nem vagyok egy átlagos facebook használó.

És az uramnál is kis szív, majd a következő beírás: A. nem házas többé. És utána egy kis gomb, ahová lehet kattintani, hogy tetszik-e a bejegyzés.

MIT MONDJAK FACEBOOK?

NEM TETSZIK!

Jó, hogy percileg nincs itthon. Sőt a gyerekek sem.

Lehet, hogy elvált? És a gyerekeket is elrabolta?

Gyorsan felhívom!!!

És basszus, lehet, hogy bajban vagyok, mert nem veszi fel a telefont!

Porszem

Nem bánom, hogy egy kicsi porszem vagyok egy nagy gépezetben.

És ezt nemcsak azért mondom, hogy jobban érezzem magam, mert TÉNYLEG nem vagyok más, mint porszem, na jó, fogaskerék, egy nagy gépezetben, hanem mert ÁLTALÁBAN valóban nem bánom.

Szeretem a kis porszem életemet. A kis porszem férjemet. A porszem gyerekeimet.

És szeretem, ha a kis porszem világomat békén hagyják.

Vigyék a pénzt, vigyék az összekötetéseket, vigyék a befolyást, törtessen, álljon sorban más. Mi jól elvagyunk a kis porszem életünkkel itt a sarokban. Túrjuk az orrunkat, és egyéb klassz módon szórakoztatjuk magunkat.

De nagy néha vannak napok, amikor eljátszom a gondolattal, mi is lenne, ha fent lennék egy létra tetején, és hatalmam lenne.

Mit kezdenénk a hatalmammal?

Hát, Béla repülne felfelé a ranglétrán. Az ajtó mögött viháncoló gazdasági osztályos nőcik, akik csak délután 1 és 3 között hajlandóak emberekkel szóba állni, pedig hurcolkodnának lefelé. Persze nem kell izgulniuk, mert hatalmam nincs, és ha hasonló hisztérikusan folytatom nem is lesz.

De az is biztos, hogy az őszi szünetbe többet nem megyek be az egyetemre ügyeket intézni! Sőt, az egyetem környékére sem megyek többet őszi szünetben! És az irodámban a falon a kis lyuk: Oda szoktam verni a fejemet…

2009. október 27., kedd

Levelek Jézuskának

Szóval kicsit korán, de Pepe megírta levelét.

Íme:
A szokásos átírás:

Szeretnek egy cicát! meg egy kis gördeszkát! meg tiz bakugánt! meg egy péspét! meg tudományos könyveket!

Néhány dolgot megállapíthatunk: 1) A levélformátumot még gyakorolnunk kell. 2) A tavalyi és tavalyelőtti levelet nézve határozott fejlődést tapasztalhatunk. 3) Lehet, hogy a gyerek a gallyat egy ly-nal írja, és lehet, hogy diktálás után nem ír nagyon ügyesen, de ha valamit AKAR, akkor tollat ragad, ha kell. 4) Az, hogy nem olvas Pepe, nem jelenti azt, hogy nem szereti a könyveket. Legalábbis könyvekkel körülvenni magát…

Idén azonban én is írtam Jézuskának!

Íme:

Kedves Jézuska!

Remélem, Pepe levele jó egészségben talál. Kivételesen nem azért írok, hogy kérjek valamit, csak tisztázni szeretnék néhány dolgot. Elsőként, ha hozol cicát A. elköltözik. Én nem akarom, hogy csonka családba nőjenek a gyerekek. Kérlek, ne akard Te sem! A kisgördeszkát és a bakugánokat Rád bízom, ha kapsz, hozhatod. Hogy mi a péspé, arról nincs fogalmam, de úgy érzem, nincs rá szükségünk. Kérlek, vidd más kisfiúnak! Hogy a tudományos könyvekkel mi legyen? Bátran! Bármennyit! Pepe apukájával szívesen olvasgatunk…

Köszönettel,

Daniella

Ma van harmadik felvonás is:

Én: Fogalmam sincs, mi az a péspé, de szerintem nekünk nem kell.
A.: Dehogynem tudod!
Én: Nem tudom. Te tudod? Mi az?
A.: Sony PSP.
Én: ??? És az mi?
A.: Játék, mint a Wii. Csak Sony. Egy vagyon.
Én: Ja az!!! Jól éreztem, hogy nem kell…

2009. október 26., hétfő

Pepével kirándulok

Pepe nagyon szeret kirándulni. Én is nagyon szeretek kirándulni. Ezért múlt héten rábeszéltem, hogy a judo-edzés helyett nézzük meg a Norma-fát.

Pepével nem rossz kirándulni. Szignifikánsan jobb, mint a lányaimmal, akik általában séta közben nyavalyogni szoktak, hogy nem szeretnek sétálni. Kivéve, ha elfelejtkeznek, hogy nem szeretnek, mert akkor velük is nagyon jó kirándulni.

Pepe esetében a sétával nincs gond.

A gond az, hogy Pepével kirándulás közben beszélgetni kell.

Én jobban szeretek séta közben elmélkedni, de mondjuk Pepével beszélgetni sem rossz.

A múlt szerdai kiránduláson, miután meguntuk a találóskérdés-játékot, a következő témákat említettük.

1. téma: Újraéljük, 6547-szer is ugyanolyan izgalommal, az osztályfutóversenyt, amin Pepe második lett. Amikor elmesélte MEGINT milyen remekül taktikázott, a következő módon fejezte be a beszámolót: „Mert tudod, Mamika, van az a szólás… bár nem… te ezt a szólást biztos nem ismered… szóval az a szólás, hogy nem a legerősebb kő számít a piramisban… nem… … nem így van a szólás, hanem, hogy olyan erős a piramis, amilyen erő a legerősebb köve.”

MI VAN???

2. téma: „Mamika, biológiát akarok tanulni. Papika megígérte, hogy tanít majd biológiára.” Itt egy pillanatra elállt a lélegzetem, mert hirtelen nem is tudtam elképzelni, hogy mit is akar A. biológiából tanítani Pepének. Aztán néhány keresztkérdés után kiderült, hogy nem biológiát, hanem kémiát akar tanulni a fiam. Kémiát meg nyugodtan taníthat neki az apja. HA ÉRTITEK, MIRE CÉLZOK…

3. téma: Az automata budi kérdése. Nem én fogalmaztam így, hanem Pepe. Tudnotok kell, hogy néhány hónap múlva új épületbe költözik az iskola. Gondolom, hogy őrült nagy esemény lesz a hipermodern épület átadása. Az épületgépészet (nem biztos, hogy erre gondolok) sok része automatizálva lesz, pl.: érzékelő fogja irányítani az ablakokat: amikor csökken a levegő oxigéntartalma, nyílni fognak az ablakok. (Banyuc kérdésére elfelejtettem múltkor válaszolni: önkormányzati iskolába/óvodába járnak a gyerekek.) Nos, Pepe felettébb hosszú kiselőadásából megtudtam, hogy őt cseppet sem érdekli az automata ablak, mert ő inkább automata budit szeretne. Ami lehúzza saját magát. MERT MAMIKA NEM TUDOD ELKÉPZELNI, HOGY MI FOLYIK A FIÚ WC-BEN. Pepe, nem is akarom!!! A részletektől megkíméllek titeket. Szívesen!

4. téma: Jézuska.

Pepe: Azt hiszem, Mamika, írok a Jézuskának.
Én: Pepe, nem lesz túl korai?
Pepe: Á nem, Mamika! Pont ilyenkor kell írni. Egyrészt, mert ilyenkor még nincs sok munkája és tud külön foglalkozni az én levelemmel, másrészt mert így lesz elég ideje beszerezni az ajándékokat.

Mit mondjak?

A TAKTIKA NEM ROSSZ!

2009. október 23., péntek

Önkritika

Megyek tegnap Pepéért az iskolába. Jön is ki meglehetős gyorsasággal. Biztosít róla, hogy hozza a pulóverét. Ami boldogsággal tölt el, mert idén már hármat elveszített. És szaladunk is az autóhoz, hogy a lányokat is összeszedjük.

Már elég távol vagyunk a sulitól, amikor egy kisebb csapat gyerek mellett haladunk el. És akkor az egyik kis pöcs (elnézést, de direkt írom) megszólal: Ott megy az Okos Tóni!

Én úgy teszek, mintha nem hallanám meg. Teszünk is pár lépést, amikor Pepe mondja: Ezt nekem mondták, Mamika.

Nem hagyhattam cserben a fiamat, akinél egyébként már egy másik jó pontot is begyűjtöttem a héten.* Így kénytelen voltam szembe fordulni a gyerekekkel. Persze a legkisebb pofázott.

Én: Egyáltalán nem bánom, hogy okos a gyerekem. Inkább legyen okos, mint … [és nézem a kisfiút] mint bamba.

Megfordultunk. És eljöttünk. Hallottam még, hogy a kisfiú kérdezni a mellette álló nagyobbat: MI VAN?

Aztán megbeszéltük Pepével a dolgot. Hogy vannak olyan kisgyerekek, akik élete lehetne jobb is blablablablabla. És a szüleik nem foglalkoznak eleget velük és blablablabla.

Aztán persze fényeztem magunkat egy kicsit Pepének. Milyen szerencsés hogy, olyan szülei vannak, mint amilyenek. Blablablablabla…

Pepét egyébként nem rázta meg az ügy. De azért feltette a legfontosabb kérdést: Mamika, miért az okosságom miatt csúfolnak, amikor az én rossz tulajdonságom az, hogy kapzsi vagyok?

Miért is, Internet? És Internet még egy kérdés: Neked mi a rossz tulajdonságod?

* Már aludt este Pepe, legalábbis mi azt hittük, hogy alszik, amikor a fürdőben a ledobált ruhái alatt találtam egy Krisztián feliratú tollat. Mutatom az apjának. És vitatjuk a helyzetet. Később derült ki, hogy nem aludt Pepe. És az is, hogy a párbeszédből csak az én részemet hallotta, mert kijött a szobából és kérdezte az apját: Mit mondtál Mamikának, amire ő azt mondta, hogy én sosem lopok?

2009. október 22., csütörtök

Nem könnyű a velünk egy háztartásban élő Barbie-k élete…

Kislánykoromban nem voltam egy babázós típus, annak ellenére, hogy volt egy-két nagyon jó babám. Nem igazán tudtam velük mit kezdeni…

Így nem is nagyon jutott eszembe, hogy a lányaimnak babát ajándékozzak. Kaptak azért innen-onnan. Babáznak is. De csak nagyon néha.

Barbie-babát nem vettem nekik. És nem is kaptak. Nem elvből, hanem mert így alakult.

Kb. 1 éve aztán váratlan fordulatot vett az ügy. Az unokatestvéremnél a lányok elkezdtek babázni. Akárhányszor mentünk hozzájuk, vonultak a gyerekszobába és öltöztették a Barbie-babákat.

Nekem sem kellett több.

Kaptak Barbie-t születésnapra. Hozott Barbie-t a Jézuska.

Nem mondom, hogy nem játszanak vele, mert játszanak velük.

De hát nem tudom.

Van régész Barbie-nk, aki hetek óta a homokozóban hever.

Van fodrász-modell Barbie-nk, akinek minden este megmossák a haját, de a kád szélén hever egyébként naphosszat.

Van vízi balettozó Barbie-nk, aki mindenféle kitekert pózban úszkál a kádban.

Aztán az egy fokkal rosszabb eset: A vízi hulla Barbie-nk, aki arccal lefelé hever a fürdővízben.

Aztán mi van még?

Van lépcső alá utalt Barbie. Valamilyen szerelő lehet?

A szétrágott végtagú Barbie. Ebbe már bele sem merek gondolni.

Szóval van választék. Egy azonban közös bennük: Mindegyik anyaszült meztelen. Hiába van egy rakás Barbie ruhánk. Hiába van a babáknak több cipőjük, mint az egész családnak. Csak nem akarnak felöltözni.

Vagy nem az öltöztetés a lényeg?

És amikor már azt hiszem, hogy kifogytam a témából, akkor belépek a fürdőszobába. Bakka éppen Barbie-t dobja ZK-nak. Nem tudtam szó nélkül hagyni.

Én: Bakka, ne dobáld már azt a szerencsétlen Barbie-babát.
Bakka, gondolkodás nélkül válaszol: Nem dobáljuk, hanem repülni tanítjuk.

Pilóta Barbie???

2009. október 21., szerda

Jó étvágyat, gyerekek!

Autózunk hazafelé boldogan mosolyogva, hogy véget ért a nap és szokás szerint megy a veszekedés.

De erről majd máskor. Mármint a veszekedésről. Mert éppen beállt egy kis csend. Amit Pepe rögtön ki is használ.

Mamika, tudod, hogy mi volt ma az ebéd?, kérdezi a fiam.

És ennek már gyanúsnak kellett volna lennie, mert öt éve, mióta intézményes nevelésben részesül az elsőszülöttem, még egyszer sem történt meg, hogy önszántából felhozta volna az ebéd kérdését. Vagy tudta volna, hogy mi evett aznap.

Mindenestre én sosem tanulok.

Én: El sem tudom képzelni!
Pepe: Macskakaki.
Én: Macskaki? Na ezt nem hiszem.
Pepe: Jó, nem macskakaki, hanem macskakaki-szerű tészta. Szerencsére porcukor is volt rá szórva.
Bakka: Igen, Mamika. Nálunk is macskakaki-szerű tészta volt. És szerencsére nálunk is volt porcukor rajta.

Nos, el sem tudom képzelni, mit ehettek tegnap a gyerekek.

És nagy boldogságomra teljesen új értelmet nyert az a gyakran elhangzó vád, hogy nem tudok olyan finomat főzni, mint ami az iskolában/óvodában volt!

Ja, és még valami. De ezt már csak nagyon halkan teszem hozzá: Én tegnap moussakát ettem a menzán. És nagyon finom volt!

2009. október 20., kedd

Pepe olvas?!

Végül nem írtam meg annak történetét, hogyan is tanult meg Pepe olvasni.

Talán, mert még nem tanult meg…

Szóval tapasztalatokat szereztem a „hogyan rontsuk el a gyerekünk nyarát könnyen és gyorsan” témában idén: Mert a nyári szünetben majdnem minden nap leültettem Pepét magam mellé, hogy olvasson hangosan.

Imádta.

Én is. Mert a nagy áttörést nem sikerült elérünk.

Szeptember elején aztán úgy gondoltam megkönyörülök a fiamon, és hagyjuk az olvasásgyakorlást egy kicsit az iskolára.

Pepe erősen kíváncsi volt meddig nem kell otthon gyakorolnia.

Nem tudtam, mit mondjak, így megállapodtunk először abban, hogy az első ötös olvasásdolgozatig. Nem teljesen értettem egyet saját magammal, mert szemétségnek gondoltam dolgozathoz kapcsolni a gyakorlást. Meg azt sem akartam, hogy Pepe izguljon a dolgozat előtt: ha rosszul sikerül, akkor még otthoni büntetés éri a gyakorlás formájában.

Mindenesetre Pepe meg volt győződve róla, hogy csillagos ötösre fogja megírni az évelején a felmérőt, és magunk mögött hagyjuk az otthoni olvasást.

Már, ami az ő olvasását illeti. Mert mi azért még felolvashatunk neki.

Legnagyobb meglepetésre a nem túl könnyű dolgozatot TÉNYLEG ötösre teljesítette a fiam. (Csillagosra. Mert teljesen hibátlan volt.)

A szó szoros értelmében dalra fakadt és táncra perdült örömében, amikor ezt megmondta nekem. „Hurrá, nem kell gyakorolnom.”, énekelgette az iskola udvarán.

Nem is gyakorlunk. Csak néha kérem meg a fiamat egy-egy szó elolvasására. AMI ÁLTALÁBAN NEM SZOKOTT SIKERÜLNI.

Múlt héten aztán bekúsztam fogadóórára. És előadtam az elméletemet a tanító néniknek, hogy a gyerekem nem tud olvasni. Ők nem értették, miről beszélek: Pepe nem tud olvasni? Hát hibátlan lett a felmérője! Én: „Nem lehet, hogy a szomszédjáról másolta?” Tanító nénik: „NEM! MERT BARIKÁDOKAT ÉPÍTÜNK DOLGOZATÍRÁS ELŐTT.”

Szóval megnyugtattak, hogy nem diszlexiás a gyerek. Volt szűrés is az iskolában. Azon sem akadt fent.*

Meg is nyugodnék, ha hétvégén nem mentük volna el a KIKÁ-ba vásárolni.

Bakka öt éves múlt. Tanítja magát írni. És számtalanszor kérdezget betűkről. Illetve, hogy bizonyos feliratok, mit mondanak. (Pepének ilyen kérdései sosem voltak. Mert őt nem az érdekelte, hogy az M betű, az mama vagy papa betű, hanem az, hogy ha mindennek van jó és rossz oldala, jó és rossz tulajdonsága, „akkor, Mamika, a betűknek mi a rossz tulajdonságuk? Mi a rossz oldaluk?” „Talán, Pepe, hogy könnyű őket összetéveszteni, mert nagyon hasonlók?”

Szóval megyünk a KIKA parkolójában az épület felé.

Bakka: Mi van odaírva?
Én: KIKA. KÁ-I-KÁ-A. KIKA, Bakka.
Bakka: KI-KA.
Én: Igen.

Majd Pepe, a tudományos főmunkatársunk, az akadémikusunk, is bekapcsolódik a beszélgetésbe: „Igen, Bakka, de ne tévesszenek meg a betűk. Mert IKEÁ-nak kell mondani!”

MI VAN??? IKEÁ-nak? A K-I-K-Á-t? DE MIÉRT, PEPE???

Szóval csak ezért gondolom, hogy Pepe nem tud olvasni.

Vagy legalábbis nem akar…

* Mondjuk, a rossz hír, hogy írni viszont TÉNYLEG nem tud. Mondjuk, ezt tudtam. Mondjuk, néhány másodpercig elgondolkoztam, hogy a tollbamondásában, miért vont le a tanító néni a „galy” szóért. MERT GALLY AZ!

2009. október 19., hétfő

Vasárnap reggel egy kicsit…

Vasárnap reggel egy kicsit továbbaludtunk, mint a gyerekek.

De ezt ne úgy képzeljétek el, hogy a 800 négyzetméteres villánkban elzárkóztunk a szülői szintre vasárnap délelőttre. Mert nincs 800 négyzetméteres villánk. Még külön szobánk is alig van.

(Ma egy munkatársam megkérdezte, hogy vagyunk. Mondtam jó, leszámítva, hogy 4 napja összehányta a fiam a nászi ágyunkat, és a lepedőt nem megfelelően mostam ki, így ki kellett dobnunk, mert a foltot nem lehetett kitisztítani. És mivel csak egy darab lepedőnk volt, így napokig a gyerekszobában aludtunk mind az öten. És mennyire klassz, mikor a férjem Bakka ágyában alszik… „Nincs több kérdésem”, válaszolta a kollegám.)

Szóval a „kicsit továbbaludtunk vasárnap reggel” azt jelenti, hogy kb. fél órával a gyerekek után botorkáltam le a gyerekszobából a földszintre.

A gyerekek azonban nem vesztegették az idejüket. A nyomokból és hangokból ítélve a következő dolgokat művelték:

1. Pucéran kivonultak a kertbe dért (vagy deret?) nézni.
2. Kosármezt öltöttek. Pepe az apjáét. A lányok Pepéét.
3. Az ágyneműket lehordták az étkező asztal alá.
4. Az étkező asztal alatt megterítettek reggelihez. Az ágyneműn. A hűtő teljes tartalmát kihordták. (Bár ez nem volt nagy szó, mert alig volt valami a „jégen”.)
5. Pezsgős poharakból tornyot építettek a mosogatóban.
6. Az összes filctollat kupaktalanították.
7. Néhányszor összeverekedtek.
8. ZK hajának egy részét rózsaszínre színezték.
9. A bőröndjeiket összecsomagolták.

Összecsomagolt bőröndök?

ELKÖLTÖZTÖK GYEREKEK??? ALIG TUDOM AZ ÖRÖMÖMET PALÁSTOLNI!!!

De aztán kiderült, nem költöznek. Csak a nagymamának akartak néhány nadrágot megmutatni (???).

Csak azokat csomagolták össze…

2009. október 18., vasárnap

Lenne így vasárnap estére egy függönytechnikai kérdésem

Volt szó már a függöny-ügyről.

Az én szent életű férjem viharos gyorsasággal fel is szerelte a karnist. Ettől kezdve már (sajnos) rajtam áll vagy bukik a függöny sorsa.

A kérdésem az, hogy a függönynek milyen hosszúnak kell lennie?

Éppen leérjen a földre.
Néhány centire a föld felett legyen.
Vagy kicsit seperje a padlót.

Őszintén kérdezem. Eddig egy embernél érdeklődtem (Szia Nóri!), de ő azt hiszem, nem vette elég komolyan a problémámat. Mert először azt mondta, hogy ne érjen a földig, hanem csak feles hosszúságú legyen a függöny. Ami szerintem nem túl praktikus, ha az ablak a földig ér. Aztán meg azt mondta, hogy hagyjak másfél métert rá az anyagra, és művészien rendezzem redőkbe a földön. Na, ezen azóta is mosolygok. Mert nem vagyok az a művészien elrendezem a függönyt típus…

Szóval?

A, b vagy c?

Előre is hálás köszönet!!!

2009. október 16., péntek

Bakka diétázik

Aki ismeri Bakkát személyesen, az tudja, hogy Bakka és a diéta nem fér meg egy mondatban.

Ma is nagy lelkesen jön el az óvodából, és magyarázza, hogy muffint sütöttek. És van benne dió, Mamika. És meggy, Mamika. És kakaó, Mamika.

Persze ZK-val rögtön hajba is kapnak, ki is fogja a muffint megenni otthon. Szerencsére Zsuzsa néni megkönyörül rajtam és ellát annyi darab muffinnal, ahány gyerekem van.

Boldogan megyünk az autóhoz.

Az autóban aztán Bakka kisvártatva közli, hogy fáj a hasa. Rögtön Pepe gyomorvírusa jut eszembe.

Én: Bakka kérlek, ha hánynod kell, dőlj előre, és úgy hányjál.
Bakka: Rendben, Mamika.
Én: Nagyon fáj?
Bakka: Igen, Mamika.
Én: Jaj-jaj. Biztos elkaptad Pepe vírusát. Diétáznod kellene.
Bakka [jogosan rosszat sejtve]: Mi az a diéta, Mamika?

Vázolom a lányomnak, mit is értünk diéta alatt. Hitetlenkedve néz rám. Nem inkább rémülten. Vagyis a horror kifejezése terül szét jól táplált lányom arcán.

Először még örülök is, hogy az ötéves lányomnak fogalma sincs arról, mi is a diéta. Aztán persze rögtön azt gondolom, hogy talán, ha az apjának és nekem nem lenne kombinálva 40 kiló súlyfeleslegünk, akkor a gyerek is tudná mi a diéta.

Miközben ez jár a fejemben, Bakka is gondolkozhat.

Bakka: Akkor azt fogom csinálni, Mamika, hogy először megeszem a sütit, aztán meg diétázom.

Mit mondjak erre, Bakka?

ÉN IS ÍGY SZOKTAM CSINÁLNI!

2009. október 15., csütörtök

Esterházy Péter: Semmi művészet

Lehet csűrni és csavarni. És mondani ezt meg azt. És nézni innen meg onnan. És érvelni így meg úgy. És okoskodni, hogy az irodalom és az élet és a posztmodern. És a szöveg és történet. És stb. stb. stb.

De Esterházy Péter mondatait nehéz megkerülni.

Legalábbis nekem nehezen szokott sikerülni.

Mert olyan jó mondatokat ír.

Csomót alá is húztam. De most megkíméllek ettől Titeket.*

Kiválasztottam a két legkedvencebbemet.

Első, amely olyan jól összefoglalja azt, amit az egyetemen három félév társadalomtörténet szemináriumon tudtam csak megtanulni:

„És a kalap. Kalap le, mindig elfelejtem, hogy proletárdiktatúrában élünk. Kalap föl, de hát végül mégiscsak egy férfihoz megyek. Kalap le, viszont a Magyar Népköztársaság tisztjéhez. Kalap föl, nincs ennek jelentősége, egy kalap ide vagy oda, akkor inkább legyek szép (97. old.).”

Második, amit nem kell talán magyarázni:

„Aki Pepe, arra szüntelenül ránevet a világ, nemdebár (57. old.).”

Mondjuk kis szépséghibája a dolognak: Pepe nem Péter. Sőt továbbmegyek: A látszat ellenére sosem becézzük Pepének. Inkább Zsének vagy Zsigulinak.

De azért számít, nem???

* És nemcsak ettől, hanem a hányós vírusunk történetétől is… MERT RENDES VAGYOK!

2009. október 14., szerda

Mert minden este van balhé…

Vacsora közben Pepe előad egy nehezen követhető történetet arról, hogy az iskolában szavazást fognak tartani arról, melyik a legszebb magyar szó. Ahogy a fiamtól értjük, a gyerekek gyűjthetik össze a szavakat a szavazásra. Pepe osztálya ma arra szánt egy órát, hogy minden gyerek javaslatot tegyen, majd az összegyűjtött szép szavakat felterjesszék az iskola elé.

Legalábbis mi így értettük Pepét. De az is lehet, hogy kosárlabda-válogató volt igazából tegnap az iskolában.

Mert a fiamnál sosem lehet tudni.

Szóval mondja Pepe, drámai hangon, hogy a számára legszebb magyar szót nem fogadták el az osztálytársai. Vagy a tanító néni. Már nem értjük, mert teljesen zavaros a dolog.

Mindenesetre a lányok is figyelni kezdenek. És kezdenek javaslatokat tenni. Mikor kicsit lecsendesítem őket, újra Pepét veszem elő.

Én: És milyen szót javasoltál?
Pepe: Pöttyös óriásnyak.
Én: Pedig szerintem ez tök jól hangzik.

Na erre Pepe megint egy hosszú és bonyolult magyarázatba kezd, miért is nem volt jó ez a jelölt. Nagy nehezen kibogozzuk, valószínűleg az a gond, hogy a „pöttyös óriásnyak” nem egy szó.

Pepe: Szerencsére aztán eszembe jutott egy másik lehetőség.
Én: Mi volt az, Pepe?
Pepe: Szép vagy.

Én már megszoktam, hogy második kérdést csak vészhelyzet esetében tegyek fel a gyereknek, mert különben nem szabadulok sosem.

Én: Ühüm. Nagyon jó.
Pepe: És képzeld, Mamika, egészen sokan szavaztak rá az osztályban.
Én: Nagyon örülök.

Na ekkor lép közbe a középsős lányom, aki az utóbbi időben elkezdett magától írni tanulni.

Bakka: Szép vagy?
Pepe: Igen.
Bakka [néz rám nagy szemeivel]: SZÉp VAgy?
Pepe: Igen, szép vagy.
Bakka: SZÉÉÉÉÉP VAAAAAAAAAAAAGY?
Pepe: IGEN!
Bakka: De hát ez két szó, Mamika. Nem?
Én: De igen, Bakka. Okos vagy, mint a Nap!

És el is jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol tegnap este kitört a balhé…

2009. október 13., kedd

Úgy tűnik az utóbbi időben túl sokat voltunk múzeumban…

ZK-val telefonálok. Játékból. Ő hív. A szemkontaktust az egész beszélgetés alatt fenntartjuk.

Én: Helló! Ki az?
ZK: ZK!
Én: Szia, édesem! Hogy vagy?
ZK: Jól.
Én: És a férjed?
ZK: Ő is jól van!
Én: És mit csináltok?
ZK: Múzeumban vagyunk, Mamika.
Én: Érdekes?
ZK: Képzeld, csontvázakat nézegetünk. Idejössz? Képzeld, ezek ember-csontvázak!
Én: Tényleg?
ZK: Szia-szia. Puszi-puszi. Le kell tennem. Hív a férjem!

Azt hiszem, a lányom egyszerűen lerázott, mert az elején azt mondta, hogy ott van vele a férje. Akkor meg miért hívja telefonon? Így nem is tudtam megkérdezni, milyen csontvázakról volt szó…

2009. október 12., hétfő

Most már legalább azt is tudjuk, melyik gyerekem fog drogot árulni az iskola WC-jében

Hétfőn egyik órámról rohanok a másikra. Nincs időm semmire az órák közti szünetben. Tanítok, vissza az irodába, lerakom az előző óra anyagát, felveszem a következő óra anyagát, és megyek tovább.

Ennek megfelelően az asztalomon szétdobálva a holmik. A paksaméta tetején a telefonom. Nos a déli órám előtt elkövettem azt a hibát, hogy rápillantottam, keresett-e valaki.

És keresett.

AZ ÓVODÁBÓL KERESETT ZK ÓVÓNŐJE!

És az óvó nénik nem azok a keresős típusok!

A gyomrom persze rögtön a térdemig süllyedt. Az óvónő hívása mellett egy sms is volt. A férjemtől. A gyomrom folytatta az útját a bokám felé.

Nem, nem kellett kórházba rohannom.

Csupán azt történt, hogy ZK kiszedte a szekrényéből a homeopátiás bogyócskáit, amit az apja azért hagyott ott reggel, hogy délután rögtön tudjam adni neki a következő adagot, szóval kiszedte a bogyókat és szétosztogatta a barátai között.

Az kapta a legtöbbet, akit a legjobban szeret a lányom…

Az óvó néni csak azért keresett, hogy ugye nem lesz baja a gyerekeknek.

Nem lett…

Viszont délután a küszöb alatt kúsztam be az óvodába.

ÉS LEHET, HOGY AZ ESTE MÉG LETÖRÖM A KEZÉT ENNEK A TÜNDÉRI KIS ZK-NAK…

2009. október 10., szombat

Szombat este…

… miután megjártuk a Csiribirit és a Derült égből fasírtot. (Szerencsére nem mindkettőt, mert szétosztottuk a gyerekeket.)

Én: Mi ez?
A.: Flapjack.
Én: Micsoda???
A.: Tudod, olyan izét kevernek bele, amit te is szoktál enni. Angliában fogalom. Nagyon sok rost van benne.
Én [miután megkóstolom]: Ja tudom, csak nem jut eszembe a neve.
A.: Finom?
Én: Nem rossz, de én inkább azt a másik flapjack-et kérem.
A.: Ezt?
Én: Igen. Kérsz te is?
A.: Miért is ne. De ne olyan kis poharakba töltsd!
Én: Mibe töltsem akkor?
A.: Likőrösbe.
Én: Néha már lelkiismeret-furdalásom van, hogy mennyire idegesítenek a gyerekek.
A.: Ne legyen. Mert néha tényleg nagyon idegesítők.
Én: Te is így érzed?
A.: Igen.
Én: Ja de jó, már azt hittem, rossz anya vagyok.
A.: Nem-nem. Huha, ettől nagyon be lehet seggelni.
Én [megnyugodva]: Te mondtad, hogy nagy pohárba töltsem.

2009. október 9., péntek

Sorminta, avagy a H1N1 oltás

Köztudott tény, hogy házasságunkban én vagyok a hipochonder. A férjem meg félig-meddig robot lehet. Legalábbis erre következtetek abból a tényből, hogy mióta ismerem (15 éve), nem volt beteg. Illetve túlzok. Mert egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt beteg. Illetve túlzok, mert egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor volt beteg.

Éppen ezért lepett meg tavaly ősszel egy este, amikor is boldogan újságolta, beadatta magának a szezonális influenza-oltást a munkahelyén. Boldog volt, mint egy jóllakott óvodás. Én meg vádoltam, hogy direkt titkolta el előlünk. Mert szeretné látni, hogyan szenvedünk a betegségtől. MIKÖZBEN Ő TÖKÉLETESEN EGÉSZSÉGES. Szegényt rendesen cikiztem, pedig volt ráció abban, amit tett: Fél életét zsúfolt reptereken és még zsúfoltabb repülőgépen tölti, és MINKET FÉLT, nehogy valamit hazahozzon. NEKÜNK.

Mindegy azért basztattam. Érezze, hogy törődöm vele…

Idén már jó előre jelezte, hogy a menedzser-szerződése értelmében én is megkaphatom a szezonális oltást az ő munkahelyén. ÉS VISZ IS MAGÁVAL, MERT NEM KÉR A TAVALYI HISZTIBŐL MÉGEGYSZER.

Aztán persze ravasz módon visszatáncolt, és valami országos oltási ütemtervre hivatkozott, amely szerint én előbb kaphatom meg az oltást, mint ő. Persze én átlátok a szitán, és tudom megint egy kis cselről van szó, hogy ő megkapja az oltást és én ne.

Mert valahogy nem tudom elképzelni a dékánunkat, ahogy lobogó hajjal siet át a parkon, hogy elintézze Daniella oltatását…

A téma lezárva, mert az egész H1N1 fertőzés körüli polémia elterelte a figyelmünket a szezonális influenzáról.

Nem is beszéltünk az ügyről, de azért nekem átfutott az agyam, ZK-nak, a betegsége miatt, talán hasznos lenne beadatni az oltást. Annyira nem aktivizáltam magamat, hogy utánajárjak a dolognak, de múlt héten a fül-orr-gégész, miközben vonzó torkomat vizsgálta, csevegőre vette a hangot és megkérdezte, hogy beadatom-e a gyerekeimnek a H1N1 oltást. Elmondtam neki a futó gondolatomat, mire ő elmondta a véleményét.

Hogy tisztán lássunk, megkérdeztünk még három kompetensnek tűnő orvost. Íme az eredmény:

1. Fül-orr-gégész, aki évek óta kezel minket alternatív és hagyományos gyógymódokkal, mindenképpen beadatná ZK-nak az oltást.

2. A reumatológus, aki kb. 3 hónapja kezeli ZK-t, nem javasolja az oltást.

3. A háziorvos szerint nagyon nehezet kérdeztem, de ő inkább arra hajlik, hogy oltassuk be ZK-t.

4. Apukám, a nyugdíjas, de még mindig nagyon okos oltóanyag-kutató, nem adatná be a H1N1 oltást ZK-nak, mert nem bízik a gyártó cégbe. Inkább adassuk be a szezonális oltást, ha annyira be akarunk adatni valamit.

NOS? Folytatjátok a sormintát?

Felajánlom a hétvégét a probléma megvitatásra!

2009. október 7., szerda

A három kismalac

Az a gond, hogy az esti mese idejére már annyira fáradtak szoktunk lenni, hogy szinte mindig félremegy valami. És veszekedés lesz a békés meséből.

Ezért nagyon örültem, amikor péntek este ZK a három kismalacot kérte.

Mert azt a mesét álmomban is lenyomom, gyorsan és könnyen. Három malac. Szalma, fa, tégla. Farkas. Elfújja elsőt. Elfújja másodikat. Harmadikkal nem bír. Bemászik. Forró víz. Elszalad.

De a helyzet még ennél is jobb volt, mert ZK könyvet is hozott hozzá.

VAGY?

Pont péntek estére sikerült a lányomnak egy olyan három kismalac verzióval előállnia, ami az esti meséink egyik legnagyobb – de előre szaladok…

ZK hozza a könyvet. Én elkezdem olvasni. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a három kismalacnak neve is van.

Turcsi. Kunkori. Kurta.

Na erre már a nagyok is körém gyűltek.

MERT EZT MEG KELL BESZÉLNI.

Annak ellenére, hogy én utálom, amikor a pénteki esti mese során megbeszélnivaló akad.

Nem lehetne gyerekek, hogy gyorsan ledarálom és megyünk aludni?

Nem, nem lehet.

Megbeszéljük mit jelent a turcsi, a kunkori és a kurta. Majd újra átvesszük. Majd teszteljük ki, mit nem tudott megjegyezni. Memorizáljuk a neveket.

Aztán folytathatom. Remélve, hogy mihamarabb elérkezünk a házépítéshez.

De nem. Mert ezeknek a malacoknak nemcsak nevük van, hanem ambíciójuk is. „Annyira tetszett nekik a gazdáik mestersége, hogy arról ábrándoztak, egyszer majd belőlük is híres muzsikus lesz.”

MAMIKA A KISMALACOK MUZSIKOSOK VOLTAK???

És akkor megint egy hosszú vita a malacok lehetséges zenei karrierjéről. Ami alatt megint értékes perceket vesztünk.

Miután a gyerekek feldolgozták a fenti információt, érdeklődve hallgatták, hogyan buliznak több erdőt végig a zenélő malacok. Bakka kihasználta az alkalmat és rögtön táncra perdült.

Buliznak, buliznak, míg a bölcs bagoly nem figyelmezteti az erdei állatokat, hogy jön a farkas.

ÉS AKKOR VÉGRE A KISMALACOK NEKIÁLLNAK HÁZAKAT ÉPÍTENI. HURRÁ!

Sajnos megint egy kis vitába keveredünk, mert a mérnök Pepe a házépítés folyamatábráját akarja nézegetni, az adrenalin-junkie ZK viszont a következő oldalon felbukkanó farkast akarja. Bakka békésen táncolgat.

Miután hatalmi szóval eldöntöttem a vitát, elkezdődött a várva-várt házépítés. És, ahogy az építkezéseknél ez már megszokott dolog, kisvártatva be is ütött a katasztrófa.

A legkisebbik malac szalmából. A középső malac fából. A legidősebb pedig téglából. Épített házat.

MI VAN, MAMIKA???

Ezen a ponton vége is szakadt a mesének, mert szóváltás kezdődött. Hogy NEM ÍGY VAN, MAMIKA! Mert a legkisebb építi téglából. Jó érzékkel közbe vágtam: Igen, én is így tudtam, mert a legkisebb a legokosabb!

ZK: IGEN!
Pepe: MI VAN, MAMIKA???

Bakka gyorsan megkérdezte, hogy a középső elég okos és azért építette fából a házát. Helyeslő válaszomra a középső gyerekem le is zárta a problémát és tovább táncolt.

A kicsi és a nagy viszont ölre mentek…

Úgy tűnik, kicsit jobban azonosultak a malackákkal, mint ahogy szerettem volna, és mindkettő magának követelte a legokosabb címkét. MERT A LEGNAGYOBB ÉPÍTI TÉGLÁBÓL. NEM A LEGKISEBB. LEGNAGYOBB! LEGKISEBB!

És, Internet, ezért lett megint kiabálás a mese vége.

Mert én is beszálltam…

2009. október 6., kedd

Cserna-Szabó András: Puszibolt

Tegnap este az anyukámnál talált. A KÖNYVEM NÉLKÜL.

A tragédia azért történhetett meg, mert ezerfelé ment tegnap az eszem. Pakoltunk, szaladtunk, szortíroztunk, csomagoltunk. És voltak dolgok, amiket otthon felejtettem.

Nem gond, az anyukámnak vannak könyvei, leveszek valamit a polcáról. Annak ellenére, hogy irodalmi ízlésünk meglehetősen különböző, mindig találok olvasnivalót azok között a könyvek között, amiket (valószínűleg) sosem fogok elolvasni.

Tegnap este Cserna-Szabó András: Puszibolt című kötete került a kezembe. Tavaly Karácsonykor kerülhetett a polcra, szerintem valamelyik széles látókörű unokatestvéremnek köszönhetően.

Én: Olvastad? Jó?
Anyukám: Olvastam. Nem rossz, de ez nem irodalom.

Ekkor már éreztem, hogy jó úton járok. Bele is kezdtem.

Néhány apró részlet az első pár oldalról, hogy megvilágítsam mai témánkat:

5. oldal: „Na, ez rendesen odabasz, mi?”
5. oldal: „Akinek hét anyja van, az fejtse meg.”
6. oldal: „…mi a szarra is gondoltak valójában.”
9. oldal: „Lónak a faszát a te füledbe, Lukács!”
18. oldal: „Szétbaszna a hideg, gondolta a biciklin ülve, ha nem kaptam volna be egy kis pálinkát.”

És ekkor már tudtam, nemcsak jó úton járok, hanem aranybányára is leltem. Mert mi az irodalom feladat? Hogy választ kapjunk az élet nagy kérdéseire!

És nekem van egy nagy kérdésem, Internet.

Íme:

Vasárnapi ebédet választotta a fiam, hogy (újra) előadja az egyik magánszámát.

Pepe: Tudjátok mit szoktak mondani a negyedikesek, amikor el akarnak zavarni a bakugán-meccsükről?
Valaki az asztaltársaságból: Mit, Pepe?
Pepe: Hát, hogy menj innen te hülye pöcs geci.

Engem nem ért váratlanul a téma, mert Pepe nekem már többször is elmondta ezt. Mint jó anya, már sokat gondolkozom azon, mivel is szereljem fel a fiamat, hogy a hasonló verbális támadásokat ki tudja védeni.

Kell valamilyen politikailag korrekt visszavágás.

Őszintén szólva először a „Mit dumálsz hülye kis faszfej?”-re gondoltam. De ezt a fordulatot aztán több okból mégsem tanítottam meg Pepének. Először is, ha árulkodásra kerül a sor, akkor a két hülye nyilván kiüti egymást, de a „pöcs, geci” mellett lássuk be a „faszfej” sem mutat különösebben jól. Másodsorban, azért a fenti kérdés kicsit furcsán hangzik egy olyan másodikos szájából, aki nem magasabb, mint egy kicsit fejlettebb középsős. (Ez most nem túlzás: Az ovis ünnepségen Béla bácsi, a kertész, úgy zavarta Pepét be a többi óvodás közé műsort adni, hogy öröm volt nézni. Pepe: „Csak azt vettem észre, Mamika, hogy énekelek és táncolok!”)

Valami váratlan kell. Valami nem túl ordenáré. És, amit Pepe könnyen meg tud jegyezni. (Mert régen nevettem olyan jót, mint amikor a napokban kiderült, hogy Pepe keveri a pöcs és csöcs szavakat. Én: „Honnan tudod, hogy Bakka lány?” „Mert nincs csöcse!” – vágta rá a kérdésre kicsit hatásvadász módon a fiam. Kellett pár másodperce, hogy megértsem: „Nincs pöcse, Pepe! Pöcse!” Ezen a ponton a hűség kedvéért hozzáteszem, hogy a férjem egyáltalán nem helyeselte a röhögésemet!)

Cserna-Szabó András Pusziboltjának második novellájában (bár lehet, hogy nem novella, hanem regényfejezet – még nem értem a könyv végére, nem tudom, hogy a kisváros lakói összejönnek-e egy buli keretében a novellafüzér/regény végére, vagy sem) egy öregedő íróval találkozunk. Azzal a típussal, aki évek óta nem ír már, csak iszik. Szóval ezt az írót Karácsony napján meglátogatja Jézus Krisztus. Először az író nem hisz a szemének, aztán pedig… de most nem írom le az egész történetet, mert nem fontos, elég annyi, hogy a végén Jézus Krisztus hagy egy pax tollat az írónak.

Először arra gondoltam, ha eljönne Jézus Krisztus hozzám Karácsonykor, akkor nehogy már egy pax tollal szúrja ki a szemem! Minimum egy Mont Blanc-ot szeretnék.

Aztán persze borsó agyammal némi töprengés után rájöttem, hogy nem véletlen a pax toll. Mert, hogy Jézus Krisztus és PAX. Értitek, ugye?

Az író egyébként nem bánta a tollat, ahogy elvitték a rendőrök Jézus Krisztust, rögtön leírta új regényének első mondatát. Az író, aki évek óta nem írt semmit. A mondat persze zseniálisra sikeredett. Az isteni szikra!

Mondjuk a befejezés kicsit nyálas az én ízlésemnek, de simán megbocsátom, mert a novella egyik jelenetében a felbukkanó rendőrök igazoltatják az írót is, és ezt mondják:

„Most megúsztad, péniszsapka. De jövünk mi még ide – szólt kaján mosollyal a köpcös, és visszaadta az igazolványt.”

Na?

Bingó?

Bingó!

Péniszsapka.

Szembeállítva a „pöcs, gecivel” egészen jól mutat.

Tökéletes.

Tegnap sem keltem fel hiába!

2009. október 2., péntek

Rekord!

Hányszor kell Pepét visszaküldenem az osztálytermébe, hogy nála legyenek a legfontosabb dolgai?

Első körben az iskolatáska jön le.
Második körben a tornazsák. Üresen.
Harmadik körben a tornazsák tartalma. Részben.
Negyedik körben nem jön le a tornapoló, mert az elveszett.
Ötödik körben lejön a pulóver is.

Mehetünk is már haza!

2009. október 1., csütörtök

Fordult a kocka!

Azt a különleges esemény történt minap este, hogy a lányokat bezavartam a szobájukba rendet rakni. Ez még nem különös, az viszont már igen, hogy kis idő múlva jelentették, hogy rendet raktak.

ÉS A SZOBÁJUKBAN TÖKÉLETES VOLT A REND.

De tényleg. Nem hittem a szememnek: a plüssállatok a helyükön, a könyvek szépen elrendezve, a Barbiek a polcon, sőt a két ágyon élére hajtva várta az ágynemű a lefekvésre érkezőket.

A lányok nagyon elégedettek voltak. Én is. Bár ez nem az én érdemem: az óvó nénik tanítják rendrakásra a gyerekeimet nem én.

Persze a nagy boldogság nem tartott sokáig, mert ZK észrevette, hogy nincs meg a morzsi. MÁR MEGINT.

Ilyenkor ZK fejhangon kezd üvölteni. Én rohangászom, keresem a szőrmét. És Pepe rendes volt, segített keresni, ami jelen esetben azt jelentette, hogy felhajtotta ZK paplanját, mivel, teljesen jogosan, meg akarta nézni nincs-e ott véletlenül a morzsi.

Nem volt.

Mondjuk a jó hír az volt, hogy ZK ahogy meglátta a kissé feldúlt ágyneműjét, elfelejtkezett arról a tényről, hogy nincs meg a morzsija.

A rossz hír, hogy Pepe nem állt meg a lábán, mert ZK lecseszte, DE NAGYON.

PEPE MOST RAKTUNK RENDET, DE MEG ÖSSZEZAVARTAD AZ ÁGYAMAT! PEPEPEPEEPEPEPE!!! MOST RAKTUNK RENDET, DE MEG ÖSSZEZAVARTAD AZ ÁGYAMAT!- üvöltötte a kis édes.

Pepe nem értette. Én viszont igen: Mert gyerekek, Mamika, így érez minden nap. Legalább kétszer: Reggel és este!