2009. február 26., csütörtök

A bőrgarnitúra újabb előnye…

Világ életemben utáltam a bőrt, mint anyagot. Mert hidegnek és durvának éreztem. És akkor még a szegény leölt állatról nem is mondtam semmit…

Aztán, mielőtt életünk első kanapéját megvettük, amikor már volt két gyerekünk, akkor osztottunk-szoroztunk és úgy gondoltuk: bőrt veszünk.

És azt gondoltam, hogy rosszul döntöttünk, egészen addig, míg ki nem csomagolták a szállítók a kanapét. És a gyerekem oda nem szaladt, hogy megsimogassa az új bútordarabot. Előtte éppen csokifagyit evett. Kézzel-lábbal.

És akkor rögtön tudtam, hogy jól döntöttünk: Mert hoztam egy rongyot és máris tiszta volt az ülőke.

Ma este, amikor három nap távollét után hazajöttünk, csöppet izgultam, hogy mi is van a madarakkal.

És a gyerekek benyomultak a házba, amíg én kint pakoltam. És hallom, hogy Bakka sír, és Pepe kiabál. És hallom, ahogy mondják, „rohanjunk becsukni az ajtót, hogy Hópehely meg ne haljon”, és akkor már tudtam, hogy Esőcsepp elpusztult.

DE NEM.

Csak kiszabadult a kalitkából. És attól féltek a gyerekek, hogy kirepül a házból.

De szerencsére nem tette meg.

Nem tudom mióta lehetett szabadon, de azt a nyomokból valószínűsítem, hogy jó néhányszor elrepült a bőrkanapénk felett. Vagy csak kevésszer, de jó az emésztése…

És akkor megint tudtam, hogy jól döntöttem kanapé-ügyben: Mert hoztam egy rongyot és máris tiszta volt az ülőke…

És minden leendő vendégünket, szeretettel várjuk! ÉS MIÉRT NEM AKAR SENKI A KANAPÉNKRA ÜLNI???

2009. február 20., péntek

Na jó, akkor elmondom, mi a bajom…

Hogy lehetek ilyen hülye?

Beszéljünk a fejfájásról.

Nem, nem fáj a fejem. Csak illusztrálom vele a problémát.

Tegyük fel, hogy a barátnőmnek fáj a feje. És ezt megemlíti nekem.

Mit mondok neki?

Valami ilyesfélét:

1. Jaj, de sajnálom.
2. Biztos, hamar elmúlik.
3. Pihenj le.
4. Ettél ma eleget?
5. Próbálj egy kicsit sétálni.
6. Gondolj valami szépre.
7. Igyál egy kis teát.
8. Masszírozd meg egy kicsit halántékodat.


No de, mit mondok saját magamnak, ha fáj egy kicsit a fejem?

Huha. Nagy baj van. Biztos nagy a baj. Na oda a délutánom. A hetem. Oda a tavasz. Az egész évem. Biztos, hogy nem fog elmúlni. Így fog fájni életem végig. Huha. Tényleg nagy a baj: Tegnap a szemem is fájt. Nyilván agytumor. A látóközpontban. Tehát mielőtt hosszú, fájdalmas halált halok, meg is fogok vakulni. Jajajajaj. Nem fogom látni a gyerekeimet felnőni. Ki fogja őket felnevelni? Milyen szerencsétlen az életem. Illetve a halálom. Brühühühühü...

Nem, nem fáj a fejem. Csak illusztrálom vele a problémát.

Hogy lehetek ilyen hülye?

2009. február 19., csütörtök

Nemi sztereotípiák

ZK majdnem mindennap felhozza az óvoda-kérdést. Mikor mehet ő is. Kik lesznek a tanító nénik (így mondja). Mikor mehet ő is. Kik lesznek a társai. Mikor lesz ősz. Mikor mehet ő is.

Értitek.

Ma aztán szóba hozta a kisfiút is. Milyen kár, hogy fiú. Mert, ahogy a lányom kifejti, inkább lányokkal szeretne barátkozni.

Én: Persze ZK. Nemcsak fiúk lesznek a csoportban. Sok lány lesz. Biztos lesz sok lány barátod is.
ZK: Hurrá.
Én: De azért jó lesz, ha H. is ott lesz. Jó azért, ha van egy fiú barátod is az oviban.
ZK: Miért, Mamika?
Én: Mert lesz, aki majd megvéd.

Na ez volt a pont, amikor a lányom röhögő görcsöt kapott.

ZK: Hahaha. Megvéd. Hahahahaha.
Én: Igen, ZK, a fiúk meg tudják védeni a lányokat.

ZK tovább röhög.

ZK: De hát, Pepe szokott engem megverni.

És, ha innen nézzük a dolgot, tényleg igaza van a lányomnak.

Nem véletlen, hogy meg tudja védeni saját magát...

2009. február 18., szerda

Tolltartó

Élénken él az emlékezetemben, amikor első osztályos lettem, az apukám menedzselte az iskolai felszerelésemet.

Minden könyvemet és füzetemet gyönyörűen bekötött. Külön készültek a vinyetták (így hívták?). Amikre a feliratot írógéppel készítette el a papám.

A tolltartómba, minden ceruzát késsel hegyezett ki. A ceruzák végére csinált egy pipec kis bevágást. Oda írta be a nevemet.

Pepe esetében nem törekedtünk ilyen tökéletességre. Papika rádobott valami borítót a könyvekre-füzetekre. A füzetekre ráírtam Pepe nevét. A könyvekre nem. Ezt a tanító néni pótolta.

De tolltartó más megítélés alá esett, így szeptemberben a családi tanács döntése alapján, úgy határoztam, én leszek a fiam tolltartójáért a felelős.

Mert úgy éreztem, annyira fontos a rendes tolltartó. És nyilván sem a fiam, sem a férjem nem képes az elvárt szintet hozni tolltartó ügyben. És elhatároztam, nem leszek az ügyben kicsinyes. Szó nélkül fogom pótolni Pepe felszerelését, mert fontos, hogy legyenek megfelelő ceruzái az iskolai munkához.

A múlt héten adtam fel a dolgot. Nem vagyok hajlandó többet a tolltartóval foglalkozni.

Ugyanis, nem számítottam tolltartó ügyben ilyen nagyságrendű feladatra.

Mondjuk, védekezésképpen elmondom a következőket:

Szeptemberben jó anyuka módjára feltöltöttem a fiam tolltartóját a kért ceruzákkal és eszközökkel.

Senki sem gondolt arra, hogy Pepe a hegyező intézményétől megrészegül.

Szeptember végére az összes ceruzáját elhegyezte.

Az októbert egy teljesen újra töltött ceruza és eszközkészlettel kezdtük. Kicsit később hegyezéstől eltiltottam a fiamat.

Nekem kellett napi szinten hegyezni a kicsorbult ceruzákat.

Ennek megfelelően egy minőségi osztállyal feljebb léptünk ceruzák területén, és beszereztem könnyen hegyezhető grafit és színes ceruzákat. Mert a silánnyal véresre hegyeztem a kezemet.

Azaz, október közepén egy új készlettel töltöttem fel a tolltartót.

A ceruzák közül a grafit fogyott, mint a cukor.

Így először csak a grafit ceruzákba írtam be a gyerekem nevét. Ennek hatására, a ceruzák csökkenésének a tendenciája lelassult.

Karácsonyra azonban így is elnéptelenedett a tolltartó. Se grafit, se színes ceruza.

Így a januárnak egy újabb ceruzakészlettel vágott neki Pepe. Ez alkalommal mindegyikbe beleírtam a nevét.

Február eleje: Félig üres a tolltartó.

Itt adtam fel a harcot. Pepe apukája ugrott be tolltartó-felügyelőnek. Ezentúl ő kiabálveszekszik Pepével az eltűnt ceruzák ügyében.

Hová tűnik ennyi rengeteg ceruza???

De tegnap kiderült, hogy hihetetlen, de igaz: Van jó hír is!

Radírokkal nagyon jól állunk.

Tegnap kipakoltam Pepe táskáját, tornazsákját és zsebeit.

Több mint egy tucat radírt találtam a fiamnál. Amiből 2-t tudtam sajátunkként azonosítani.

Úgy tűnik, Pepénél van az iskolában elveszett radírok gyűjtőhelye.

Mi lenne, ha ceruzákért cserébe, adnánk radírt?

2009. február 17., kedd

A fiam szerelmi élete

Napok óta nyaggatott Pepe, hogy adjak tanácsot neki: Megmondja-e Noéminek, hogy szereti, vagy sem. Én azt tanácsoltam neki, hogy egyelőre ne mondja meg. „De miért ne, Mamika?” „Mert nem akarom, hogy az első nő összetörje a szívedet.”

A kicsi fiam, viszont máshogy gondolja a dolgot.

Pepe: Ma megmondtam Noéminak, hogy szeretem.
Én: És ő mit mondott?
Pepe: Elszaladt. De szerintem ő is szeret.
Én: Honnan tudod?
Pepe: Érzem. És mert Noémi azt mondta, hogy kétszer is álmodott velem. És én is álmodtam vele.
Én: Nem mondod. Ez nagyon gejl.
Pepe [meg sem hallva a megjegyzésemet]: Mondjuk Noémi kérte is, hogy most már szálljak ki az álmaiból.

Ez akkor jó, nem?

2009. február 16., hétfő

Példakép

Ülünk a vacsoránál és fogyasztjuk a fokhagymás spenótunkat. És beszélgetünk. Tiszta családi idill. Főleg, hogy néhány perce még üvöltöztünk ZK-val, hogy azonnal öltözzön fel, mert anyaszült meztelen nem fogjuk kiszolgálni…

Pepe: Van házi feladat judo-ra.
Én [WTF???]: Nem hiszem el. Már oda is leckét kell írni?!
Pepe: És most nem az a feladat, hogy egy dobást gyakoroljunk.

Milyen szerencse. Mert a kedvencem, amikor a lányokat kezdi verni, judo gyakorlás címén.

Papika: Akkor mi a lecke?
Pepe: Az Internet-ről le kell töltenünk a példaképünk képét és három szép magyar mondatot róla.

Na ez csak egy fokkal jobb. Az Internetről? Példakép képét? És szöveget is? És ha a szülők nem érnek rá ezzel foglalkozni?

Pepe: Az én példaképen Christiano Ronaldo lesz.
Én & Papika [kivételes összhangban]: Christiano Ronaldo? Egy ostoba focista? Judo-edzésre példaképnek?
Pepe: Miért? Akkor ki legyen?
Papika: Mondjuk Jigoro Kano.
Én: KICSODA????
Pepe & Papika [röhögve]: Nem tudod ki Jigoro Kano?
Én: Nem. Tudnom kellene?
Pepe: Ő a judo alapítója.
Én: Ja. Mindig elfelejtem. Muszáj sportolónak lennie? Nem lehetne, mondjuk, Albert Einstein? Például?
Pepe & Papika [kellőképpen elszörnyedve]: MAMIKA…

Szóval a kérdésem: Ki legyen a fiam példaképe a szerdai judo-edzésre? Arra gondoltam, holnap délelőtt, míg iskolában van, összeütném a házi feladatát… Úgy tűnik, valami sportolóféleség kellene…

2009. február 13., péntek

Anya és lánya

Akik már régebb óta olvasnak, emlékezhetnek rá, hogy röhögtünk, amikor Pepe lerajzolt az óvodában.

Szőke hosszú hajú királylánynak.

Főleg azok mulattak jó, akik ismernek személyesen. Mert sok minden vagyok, csak szőke királylány nem.

Vagy mégis?

Mert Bakka is színezett egy rajzot rólam az oviban.


Jó, most nem királylány vagyok, hanem szárnyas tündér.

De a hajam továbbra is szőke és hosszú.

És a lányom?

Saját magát egy gorilla kislányként formázta meg. Sárga ruhában. Nyilván kényszer alatt cselekedett, mert utálja a sárga színt…

2009. február 12., csütörtök

ZK első randevúja

A terv az, hogy ZK szeptemberben óvodába megy. Az egyik ismerősöm szintén tervezi, hogy a fia ovis lesz szeptemberben.

Mindketten Pepe volt csoportját céloztuk meg. Pepe ovis társainak a 95% még óvodás: Óriáscsoportba járnak. Szeptemberben indul az óvó nénik új kiscsoportja.

Gondoltuk, hogy jó lenne, ha két gyerek összebarátkozna, talán könnyebbé tenné az első napokat.

Tegnap megejtettük az első együttjátszást.

Mivel H. és ZK már ismerte egymást, minden jól ment.

Egészen addig míg harcra nem került a sor.

H.-nak egy 5 éves bátyja van.

Hogy szokott harcolni a két fiú?

Fakardokkal, kultúráltan. Mintha vívnának. Mintha óvatosan vívnának egy porcelánboltban.

ZK-val is így indult a dolog.

Vívni kezdtek. „Gyere, ZK, harcoljunk!” - kiáltotta H. Értsd: Vívjunk óvatosan. De nagyon óvatosan. Hogy még véletlenül se essen senkinek baja.

Mire a lányom?

„Harcoljunk? Ha harc, legyen harc!” – süvöltötte. Eldobta a kardját. Kitépte a kisfiú kezéből is a kardot, a háta mögé vágta.

És, ha nem lépek közbe, akkor fel is ökleli az ártatlan kislányom a nála csupán fél fejjel magasabb H.-t.

Mert a harc az ő szótárában nem azt jelenti, hogy udvariasan kóstolgatjuk egymást, hanem, hogy életre-halálra küzdünk…

Jól kezdődik…

2009. február 11., szerda

Szar, hogy a lányom ügyvédje kell lennem…

Ha én viszem a gyerekeket reggel, már fél 7-kor útra készen állunk, annyira izgulok, hogy ne késsünk el. Elég lenne fél 8-kor indulnunk, de persze olyankor már rég az autóban ülünk…

Mit csinálnak a gyerekek fél 7 és negyed 8 között?

Játszanak.

Bunkert épít a két nagy, Bakka konyhája mögött. Pepe és Bakka oda húzódnak be. Sötétben sólámpával. Halkan beszélgetnek.

Persze nem ez a jó a játékban, hanem az, hogy a kicsit kizárhatják. Elzavarhatják.

ZK jön hozzám. „Beszélj velük, Mamika, hogy engedjenek be.”

Beszélek velük. Újra beszélek velük. Majd fenyegetőzöm, ha nem engedik be a kicsit, akkor… már nem is tudom mi lesz.

Bakka, a rendes, megszánja a húgát, kinyitja a sünit és ZK bemehet a kuckóba.

Fél perc sem telik el, ZK már ordibál: „Nem tartok be semmi szabályt. Nem játszom így. Nézzétek, nagyfiúk*, nézzétek, felkapcsolom a villanyt! Lekapcsolom a sólámpát! Neeeeeeeeeeeem!!!”

És már És már áll is bál: ZK tönkreteszi a kuckót, hecceli és bosszantja a testvéreit. Bakka fenyegeti a húgát. Erre ZK: „Taslit kapok, jól hallom???”

Természetesen, minden az én hibám, hiszen én kértem szépen parancsoltam rá a Nagyokra, vegyék be a Kicsit a játékba…

Mit mondjak?

Nem irigylem, ZK, jövendő válóperes ügyvédjét…

* Nem igazán izgatja ZK-t a tény, hogy Bakka lány. A nagyobb testvéreit, nagyfiúknak hívja…

2009. február 10., kedd

Rémálom

Aggodalomra adhat okot, hogy a gyerekeim rendszeresen panaszkodnak, hogy rosszakat álmodnak. Rémálmaik vannak. Vajon mi játszódhat a kis lelkükben, fejükben, hogy szinte nincs nap éjszaka, hogy valamelyik ne álmodjon rosszat.

Szoronganak az óvodában, iskolában?
Sokat néznek TV-t?
Az én félelmeimet, szorongásaimat érzik meg?

Vagy?

***

Újra kezdem a történetet.

A férjemet nem sok dolog tudja kihozni a sodrából. Attól viszont elég ideges tud lenni, hogy a nászi ágyunk családi ággyá alakult. Vannak olyan esték, amikor a gyerekek kerek-perec megtagadják, hogy a saját ágyukban térjenek nyugovóra.

A férjem dühöng. Nekem tök mindegy. Mert este 8 után nekem a legtöbb dolog teljesen mindegy már. CSAK HADD ALUDJAK ÉN IS EGY KICSIT! Mondjuk hajnalban, amikor úgy ébredek, hogy minden porcikám fáj, mert egy-két gyerek fekszik rajtam, akkor már jobban egyet tudok érezni a férjemmel. HOGY NEM KELL CSALÁDI ÁGY.

Hogy mit csináltam? Szabályokat alkottam. A szokásos okos és megfontolt módon.

Minden gyerek a saját ágyában alszik el. Ez szabály.

A fenti szabály alszabálya, hogy amelyik gyerek mégis a mi ágyunkban alszik el, azt a gyereket a szülő visszaszállíthatja a gyerekszobába. Ahonnét addig nem jön át senki hozzánk, amíg nem látja, hogy már világosodik.

Kivétel a szabály alól: Ha valaki rosszat álmodik. Mert az a gyerek bármikor átjöhet hozzánk az éjszaka folyamán.

A rossz álom természetesen bemondásos alapon működik.

Úgyhogy a gyerekek bemondják. És nálunk alszanak továbbra is.

Ők igazán nem tehetnek róla, hogy rémálmaik vannak…

2009. február 9., hétfő

Bemegyünk egy ajtón.

Családilag.

1. Figyelmeztetem a gyerekeimet, hogy egy adott ajtón be fogunk menni.
2. A gyerekek versenyt futnak az ajtóig.
3. A hátul futó gyerek hátulról ellöki az elől haladókat. Az első pedig gáncsolja azokat, akik előzni merészelnek.
4. Sírás-rívás. Vádak és vitapontot röpködnek.
5. Gyerekek felsorakoznak az ajtó előtt. Falként. Az ajtóhoz nem nyúlnak. Nyilván nincsenek kiképezve, hogy egy kilincset lenyomjanak.
6. Felszólítom őket, hogy bontsák meg a falat, hogy hozzáférjek a kilincshez/zárhoz.
7. Lökdösődés kezdődik. Mindenki az életéért küzd.
8. Sírás-rívás. Vádak és vitapontot röpködnek.
9. Félretolok néhány gyereket. Lenyomom a kilincset és/vagy kinyitom a zárat.
10. Ahogy résnyire nyílik az ajtó, három gyerektest repül rá az ajtóra.
11. Az ajtó kicsapódik.
12. A gyerekek egy része a földre zuhan. A földön lévők elkapják a még állók lábait, azokba kapaszkodva próbálják megakadályozni, hogy bármelyikük jogot formálhasson az „elsőként léptem be az ajtón” címre.
13. Attól függően, hogy hány felnőtt halad a gyerekek mögött, annyi fog megbotlani földön fetrengő gyerekekben.
14. Most már hangos a vita. A szülők a gyerekeket vádolják, hogy nem képesek normálisan áthaladni egy ajtón. A gyerekek egymást tépik, miközben próbálnak talpra állni. HOGY FOLYTATÓDJON A TÚLÉLÉSÉRT FOLYTATOTT VERSENY. Mert nyilvánvaló tény, hogy aki lemarad, annak VÉGE. És, hogy az udvariasság, a gyengék menedéke…
15. Becsukom magunk mögött az ajtót.

PS: Megragadom az alkalmat, hogy elnézést kérjek, A. szüleinek a lakótársától, aki úgy gondolta, hogy, ha kinyitja a kulcsra zárt ajtót, akkor gyerekeim udvariasan előre fogják engedni. Sajnálom, hogy a falhoz tapadva kellett reszketnie az életéért…

2009. február 8., vasárnap

Koltai Lajos

Többször gondolok arra, túl sokat várok a férjemtől. Nem kellene neki ennyi mindenben segítenie. Önállóbbnak, bátrabbnak, fáradhatatlanabbnak kellene lennem.

Vásárolunk. A férjem menedzseli az ügyet. Én a bolt előtt próbálom a lányokat lefoglalni*. És próbálom nem bámulni a közelünkben tébláboló Koltai Lajost.

Kicsit később, már az autónkban ülünk:

Én: „Láttad, Koltai Lajost a bolt előtt?”
A férjem: „Igen.”
Én: „Akkor azt is láthattad, hogy hiába világhírű operatőr és rendező**, szombat délelőttönként neki is a felesége szatyrait kell cipelnie a boltból hazafelé.”

És nagyon büszke voltam Koltai Lajosra, hogy cipeli a szatyrokat.

És a férjemre is, aki a következő kérdéssel állt elő: „Miért, azért mert világhírű valaki, másnak kellene cipelnie a szatyrait?”
Hát, azt hiszem, IGEN.

* Mentségemre szólva, már megjártam a nyilvános WC-t Bakkával. Ami mindig egy tórtúra...
** Bár lehet, hogy rendezőként még nem világhírű…

2009. február 7., szombat

Pepe főz

Nem volt jó hetem. De hagyjuk. Még nem készültem fel, hogy elrontsam a kedveteket. Bár a bejegyzés már kész van. Nem, nem fenyegetőzöm…

Így beszéljünk Pepéről, aki az elmúlt hetet főzéstanulással töltötte. Nagyon jól halad. Számos ételt elkészített már a felügyeletem alatt.

Mondjuk, nem kell horror filmet néznem, ha borzongani akarok, elég azt figyelni, hogy a majdnem hétéves fiam, hogy szeleteli a hagymát.

„Most tőrként fogom a kést. Figyelsz, Mami? Figyelsz? Miért nem nézel ide? NÉÉÉÉZD!!!”

Bevallottam, hogy nem bírom nézni…

Csütörtökön aztán ragaszkodott, hogy ő készítse a farsangra a sütit. Muffint akart sütni, amibe beleegyeztem.

Összeállítja a száraz hozzávalókat.

Aztán a nedvesekkel kezdünk dolgozni. Elég hamar kiderült, hogy nincs joghurt a hűtőben. Nem baj, csináljuk tejjel.

A tej szépen beborította a mézet és a tojást.

Már csak a facsart narancs leve hiányzik.

Pepe facsarja, önti bele.

Pepe: Hű, de klasszul néz ki, Mamika!
Én [miután belepillantok a tálba]: Miért is?
Pepe: Olyan, mintha belepisilt volna valaki. Hű de klassz!

Hát nem tudom.

Én mindenesetre örülök, hogy nem egy hétéves fiú agyával nézem a világot. És a konyhánkat…

2009. február 3., kedd

Amikor azt hittem, hogy minden rendben van és megdicsértem magamat, hogy milyen jól kezelem a helyzetet, akkor:

upsz és upsz

Egy nap akarok a lányokról írni, de Pepe csak ide tolakszik...

Szóval megyek ma Pepéért az iskolába. És jön ki Pepe bőgve. Na most nem tudom, ki hogy van vele, de én nem igazán szeretem, ha bőgve jön ki a gyerek az iskolából.

Én: Mi történt?
Pepe: Nem hagyott léghokizni, mindig belepiszkált a játékunkba és emiatt több gólról is lemaradtam. És akkor egy kicsit meglöktem és ő visszalökött. És nem hagyott játszani.

És bőg a fiam.

Hogy mit csinálok?

Kiveszem a pisztolyomat a táskámból. Először az iskola előterében lövök a levegőbe, aztán a füstölő pisztollyal (és a bőgő gyerekkel) berontok az iskolába, hogy beszéljek a napközis tanító nénivel.

Hogy mi történt ez után?

Fülemet-farkamat behúzva sűrű bocsánatkérések közepette távozom az iskolából, a még mindig síró gyerekkel, aki a történetéből kifelejtette, hogy az „egy kicsit meglöktem” kifejezést úgy kell értenem, hogy kicsit visszalökte a kislányt, aki azért lökte meg, mert a fiam könyökkel hasba vágta. (Hogy miért csapta le a fiam a kislányt: Lásd fent.) Az eseményekhez itt csatlakozott a napközis tanító néni. Akinek Pepe készségesen megmutatta, hogy ütötte meg a kislányt. Ezen ponton aztán jó ötletnek tűnt a fiam számára, hogy kiboruljon és bőgni kezdjen. Vajon miért???

Tanulság mára:

Talán még is jobb lett volna, ha a verbális fenyegetésnél maradunk…

A lányaim

Amire büszke vagyok:

Egy pillanatra megszakítjuk Pepéről az adást.

Míg vele hatalmas erkölcsi dilemmákról tárgyalok, addig a lányokkal is beszélgetek, ám.

Egyik kurrens témánk a rózsaszín különböző árnyalatainak a megvitatása.

Amíg nem voltak lányaim, ennek az ügynek nem tulajdonítottam jelentőséget, de azóta tudom, milyen fontos nüánszokról van szó.

Mert van a rózsaszín.

Aztán van a halvány és sötét rózsaszín.

Eddig világos!

De aztán van egy szín, amit erős rózsaszínnek hív Bakka.

Itt aztán kicsit összevitatkoztunk, mert nem tudtam vizualizálni a megfelelő színt.

Aztán Bakka elmagyarázta. Lehet, hogy kétkedve fogadtam a szín-leírását, mert magabiztosan hozzátette a magyarázathoz: „Igazam van! Akkor is, ha tévedek.”

EZZEL ÉN IS ÍGY VAGYOK, BAKKA.

***

És amire nem vagyok büszke:

Elég hangos család vagyunk. Ami miatt a gyerekek is elég hangosak. Rájöttem, hogy ez nekem nem tetszik, úgyhogy dolgozom a suttogáson. Elég nehéz az átnevelő tábor. És elég vicces, pláne akkor, amikor ordibálok a családommal, hogy mindenki suttogjon. Meg, amikor ZK ordibál a gardróbban a harisnyájával:

ZK: MEGŐRÜLÖK ETTŐL A HARISNYÁTÓL. GRGRGRGRGRGGGGGGGGGGGGG.
Én: ZK, tőlem hallottad, hogy így kell dühösködni?
ZK: Igen, tőled. A papára.

2009. február 2., hétfő

A levél

Szóval tegnap elpöttyintettem Pepének az ügyet.

Én: Azt hallottam, hogy írtál egy levelet az egyik osztálytársadnak.
Pepe: Honnan tudsz róla?
Én: Ági mondta.
Pepe: Reménykedtem, hogy köztem és Cs. [Pepe legjobb barátja] között marad.
Én: Hogy gondoltad, hogy köztetek marad, amikor Ágit kérted meg, hogy írja le.
Pepe: Jó, mert én még nem tudok hosszú levelet írni.*
Én: Hol van?
Pepe: A táskámban.
Én: Megmutatod?
Pepe: Persze, Mamika. És, ha úgy gondolod, hogy ne vigyem be az iskolába, akkor nem viszem be.

3 A4-es papír kellett az üzenethez:

Első lapon még Pepe írása. Itt találhatjuk a feladókat és címzetteket.

Aztán már felnőtt kézírással:

„Cs. van egy nagyon jó ötletem, hogy álljunk bosszút X-en”.

Második lap:

Egy rajz. Amiről a kérdésemre kiderült, hogy egy óra. Mellette egy 20-as szám. (Egyik számjegy sincs fordítva. Úgy tűnik, kezd a fiam belejönni a számok írásába…)

Alatta pálcikaemberek.

Hogy mit jelent?

A 20 perces szüntetet rajzolta el. [Nyilván akkor akarta a helyzetet megoldani.]

Harmadik lap:

X!

Cs. apukája olyan erős, mint a bivaly és, ha elárulsz minket, akkor megmondjuk a tanító néninek, hogy hazudsz, és azt is elmondjuk, hogy mit csináltál a barátunk ceruzájával.

Mit szólsz ehhez a tervhez CS.? Szerintem egy tökéletes terv.

Átgondolta Pepe.

A terv X. ellen.”

Tudom, hogy rossz szülők vagyunk, de az első gondoltunk az volt [A.-val, miközben a gardróbba bezárkózva röhögtünk a levélen. Mondtam, hogy szar szülők vagyunk…], hogy mennyire nem tud levelet írni a gyerek: Hogy keveri a címzetteket!

Hogy rövidre zárjam a témát: Nem vitte be a levelet Pepe az iskolába.

A többiről nehéz írni, mert ahhoz részletesen be kellene mutatnom a történetben szereplő kislányt, aki nem az én gyerekem, így nem fogok itt írni róla…

Most, hogy újra elolvastam és lemásoltam a levelet, be kell látnom, hogy egy apró dolog eddig elkerülte a figyelmemet. Mit csinált Pepe, amit ez a kislány elárulhat???